Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy mozgalom halála

222 nap. Ennyi kellett ahhoz, hogy végleg tönkretegyünk valami fontosat.

222 nappal ezelőtt Sárosdi Lilla egy azóta már törölt Facebook-posztban mesélt először, akkor még név nélkül arról a rendezőről, aki őt pályakezdő színésznőként orális szexre akarta kényszeríteni egy autóban.

Minek ült be? Minek ment vele? Miért nem szopta le?

5 nappal később megnevezte Marton Lászlót, a Vígszínház legendás főrendezőjét, mint zaklatót.

Csak 15 perc hírnevet akar! Biztos a férjének akarja a Vígszínházat! Ki hisz még neki?

Egy héttel később már azt is tudtuk, hogy nem ő volt Marton egyetlen áldozata, volt, akit több évtizeddel ezelőtt zaklatott a rendező.

És ez miért most jut eszébe? De érdekes, hogy eddig nem mondta… Muszáj egy tisztességes életpályát bemocskolni?

Aztán az is kiderült, hogy nem csak a Vígszínházban, és nem csak a színházi világban történtek ilyen esetek.

Már mindenre azt mondják, hogy zaklatás? Akkor mostantól ha egy férfi hozzászól egy nőhöz, már molesztálja? Engem is paskoltak már meg, ez nem jelent semmit.

Amikor Sárosdi Lilla megtörte a csendet, úgy tűnt, hogy hosszú idő után végre Magyarországon is el lehet kezdeni széles körben beszélni a szexuális zaklatásról, a nők elleni erőszakról, és úgy általában a bántalmazásról.

Úgy tűnt, hogy végre formálódik egy mozgalom, a nemzetközi felbuzdulás farvizén evezve, ami talán képes lesz falakat ledönteni, a társadalom legmélyebb szöveteibe beágyazott szokásjogokat megreformálni.

Úgy tűnt, hogy elkezdődött valami, felpezsdült a közélet, nem tűrjük tovább az elnyomást, van hangjuk a nőknek is.

222 nap alatt sok minden történt, sőt, még olyan is volt, amikor azt éreztük, hogy előre haladunk. De végül nem ez történt.

Hiába hittük azt, hogy az áldozathibáztató reakciókat felváltja majd egyfajta mélyebb, értelmezőbb diskurzus – el se indult. Hiába bíztunk abban, hogy a megtisztulási folyamat részeként nem csak eltávolíthatjuk a közéletből mindazokat, akik pozíciójukat, hatalmukat kihasználva megfélemlítették, kihasználták, megbecstelenítették a nőket, de kapunk egyfajta garanciát is arra, hogy ilyesmi nem történhet meg többé – nincs ilyen garancia. És hiába reméltük, hogy azon túl, hogy híres emberek (kivételezett csoportok) körében megindul egyfajta beszéd erről a problémáról, az átszivárog majd olyan társadalmi rétegekbe is, amelyek jóval kevesebb figyelmet kapnak, s így hatványozottan kiszolgáltatottabbak – ebből végképp nem lett semmi.

Cserébe nézzük meg, hogy hol állunk most, 222 nappal azután, hogy Sárosdi Lilla a nyilvánosság elé tárta saját történetét.

  • Ő és családja külföldre költöznek.
  • Marton László a következő színházi évadban új bemutatókkal jelentkezik, két színházban is.
  • Ami ellen hangosan senki, sem a színházi életből, sem a szélesebb közéletből nem tiltakozik.
  • A színházi élet reprezentáns alakja, Pelsőczy Réka elővesz egy olyan tipikus toposzt, amely szerint a férfiak dolga a hódítás, a jelenlegi mozgalmak pedig kiherélnék a hímeket, majd hozzáteszi: „most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni ezért, ettől nekem inkább hányingerem támad.”
  • A hír pedig a teljes magyar sajtót bejárja, érdemi kritika nélkül.
  • A #metoo-mozgalom felkapottságára apellálva egy olyan ügynökség készít férfiaknak oktatóvideókat a nők zaklatása ellen a Playboy közreműködésével, amely korábban a Puncs.hu-t is megpróbálta úgy eladni, mintha az nem nők és férfiak üzletszerű szexuális kapcsolatára épülne.

Nyugodtan mondjuk ki: Magyarországon a #metoo-mozgalom halott, illetve nem is élt.

Hogy miért halt hamvába egy olyan nagy volumenű kezdeményezés idehaza, ami egyébként világszerte fontos és bátor, nem ritkán radikális lépésekkel halad – hát, ezen valószínűleg még sokat kell majd gondolkodnunk.

Amit viszont biztosan látunk: sem intézményi keretei, sem érdembeli támogatottsága nem volt ennek a kezdeményezésnek. Sárosdi Lilla, és mindazok, akik őt követve szót mertek emelni a nők jogaiért, a pusztában kiáltottak, hangjukat elsodorta a szél, és különben is minek mentek oda.

Pedig lehetett volna másként is.

Bízhattunk volna például akár a kormányban is, amely ugyan a mai napig nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, de talán azáltal, hogy ilyen megfogható közelségbe került a probléma, legalább foglalkozhatott volna a nők elleni erőszakkal – ha másért nem, hát azért, mert eddig egyszer sem tette, még a legsötétebb, vakkomondoros időszakban sem. Persze nem történt semmi ilyesmi, a magyar kormány, a magyar politikusok ahogy eddig, úgy most is magukra hagyták a nőket (illetve hát most éppen újra csak egyfajta szülőgépként tekintenek rájuk, akikkel a miniszterelnök kénytelen egyezséget kötni, hogy ugyan dúsítsák már fel az országot, hisz fogy a magyar).

De a kérdés adott: mégis hogy történhet meg, hogy Magyarország kormánya lényegében egy vállrándítás nélkül intézte el a kérdést, hogyan történhet meg, hogy szó sem esik arról, milyen felelőssége van az államnak a nők elleni erőszak, elnyomás fenntartásában?

És ha már itt tartunk, az állam által fenntartott intézményekben (oktatási intézmények, egészségügyi és szociális ellátórendszer, de még a rendőrség is ide sorolható) nem lenne időszerű végre egyfajta szemléletváltás, hogy egyrészt szembeszálljanak az évszázadok óta fennálló elnyomó rendszer berögzült sztereotípiáival, segítsék a nőket abban, hogy felismerjék, ha áldozatul esnek ennek az elnyomásnak és merjenek ellene fellépni is; megmutassák, hogy a férfiaknak nem létszükségletük az elnyomás, és hogy a társadalomnak ideje lenne meghaladnia ezeket a viselkedésformákat? Ma, amikor ott tartunk, hogy egy nő sok esetben fel sem ismeri, vagy csak az utolsó utáni pillanatban, hogy ami vele történik, az nem szükségszerű, ma, amikor egy férfi még mindig jogosultnak érzi magát arra, hogy akkor is megfogjon egy nőt, ha az nem akarja – nem lenne ideje rendszerszinten kezelni ezt a kérdést?

Bízhattunk volna az olyan intézmények erejében is, amelyek ugyan akár évtizedekig is megtűrtek a berkeiken belül erőszaktevőket, de ha már egyszer a botrány napvilágra került, akkor legalább annyival hozzájárulhattak volna saját, megtépázott renoméjuk érdekében is a probléma kezeléséhez, hogy létrehoznak valamiféle általános érdekvédelmi sorvezetőt, ami alapján közösen nemet mondhatnának a szexuális ragadozókra, és megvédhetnék az áldozatokat. Ilyesmire eddig nem került sor, és ahogy telik az idő, egyre kevesebb reményünk van arra, hogy bármilyen rendszerszintű változás ezen intézményekben megvalósul. Ami tehát pusztán annyit tesz: a szokásjog még mindig erősebb, mint bármilyen más jog, az intézmények (kényelmi okokból?) pedig nem érdekeltek abban, hogy megbontsák a fennálló rendet. Minden marad a régiben, mintha mi sem történt volna – mi ez, ha nem arcul köpése mindazoknak a nőknek, akik ki mertek állni magukért?

Bízhattunk volna abban, hogy a civil szervezetek érzékenyítő kampányok sorával, országon szinten láthatóvá és hallhatóvá teszik a problémát, hogy megérthessük végre: az nem kiváltságos helyzet, amiben valaki nemet mondhat a kéretlen közeledésre, hanem minden nő alapvető joga, hiszen a teste felett egyedül és kizárólag ő rendelkezik. Csakhogy jelenleg a magyar civil szférának bőven vannak ennél nagyobb problémái (ami egyben emiatt az ügy miatt is kifejezetten tragikus), ráadásul hatékonyságuk szervezeteik méretéből és szűkös anyagi lehetőségeikből fakadóan alacsony, elérésük pedig a médiaviszonyok miatt szűkös. Innen azért nehéz nyerni.

Bízhattunk volna a szolidaritás erejében, abban, hogy a nők elleni erőszak végre nem csupán egy szűk középosztálybeli réteg beszédtémája lesz, hanem az egész társadalmat megmozgató, edukáló és felszabadító nekiveselkedés. Hogy nem így lett, az viszont egyrészt túlmutat a magyar közviszonyokon, másrészt viszont talán a legkevésbé meglepő része az, hogy nálunk is elmaradt ez a fajta szembenézés és felszabadulás – ami nem csak az intézményi keretek betokosodásával, de a teljes magyar társadalom közönyével is magyarázható.

Mert bár a #metoo-mozgalom egyik legnagyobb ereje persze abban rejlik világszerte, hogy olyan nők emelik fel a hangjukat, akik alapvetően rendelkeznek egyfajta presztízzsel (bár ahogy látjuk, még így is végletekig kiszolgáltatottak). De a mozgalom gyengesége is ebben áll: a buszvezetők, a fogorvosok, a szegénységben élők, a hajléktalanok, a betegek, a gyerekek, az egyedülállók, a sérülékeny csoportok még kevésbé képesek érvényesíteni saját érdekeiket – és ezen nem sikerül túllépni se idehaza, se máshol. Többek közt épp azért, mert míg a különféle (anyagi, kommunikációs, társadalmi, kulturális, stb.) tőkével rendelkező nők számára legalább a lehetőség adott arra, hogy saját érdekükben merjenek lépéseket tenni, addig mindazok számára, akik ezekkel a javakkal nem rendelkeznek, marad a hallgatás. És nincs senki, aki hangot adna nekik.

Itt emlékezzünk meg Németh-Kiss Pálma tyukodi anyakönyvvezető bátorságáról, akinek a válogatott internetes szitkok mellett az egzisztenciális fenyegetettség és a fizikai inzultus is osztályrészéül jutott, miután szólni mert főnöke, a polgármester „viselt dolgairól”.

A szolidaritás ma nem mozgat meg tömegeket, ha nők elleni erőszakról van szó, nincs senki, aki már most hangosan tiltakozna az ellen, hogy Marton László darabot rendezzen Veszprémben (Tartuffe, ez az igazán pofátlan választás), és már nem is emlékszünk arra, hogy alig néhány hónappal ezelőtt mi tematizálta a közbeszédet, de a múlt héten egy vemhes szurikáta halála kapcsán másról sem szólt a diskurzus, mint arról, milyen erőszakos cselekményekkel kéne megtanítani azt a gyereket arra, hogy soha többet ne bántalmazzon még véletlenül se állatokat – ez az, ami mellett nem érdemes elmennünk szó nélkül.

Mert hogy sem politikai erők, sem különféle szervezetek, sem széles rétegek nem álltak össze, hogy egyként, egy irányba tartó mozgalomként képviseljék idehaza a nők jogait, ez az igazi kudarc.

Folyton azt halljuk, hogy ideje ügyek mentén politizálni, közéletet élni, de ha ez nem volt ügy, akkor én nem tudom, hogy mi lehetne az. Ezt az ügyet viszont végleg kinyírtuk. Közönnyel, hallgatással, tétlenséggel. Azzal, hogy hagytuk, hogy egyes nők egzisztenciájukat és magánéletüket nem kímélve elsőként ugorjanak ki az ismeretlenbe, hogy áttörjék a hallgatás falait – majd utánuk néztünk, szívtunk egyet a fogunkon, és visszasétáltunk a fal mögötti kuckónkba.

Így végezetül megint csak ott tartunk, mint 222 nappal ezelőtt. A probléma létezik. A sztereotípiák megvannak. A nők, akik megpróbálták áttörni a falakat, ma legfeljebb bélyeget viselnek magukon, és ugyanolyan magányos, elszigetelt esetekként emlékszünk már csak rájuk, mint ahogy magára hagyatva némult el egy tarthatatlanná váló helyzetben Sándor Mária is.

De ez nem ezeknek a nőknek a bukása. Ők nem buktak el. Mi voltunk azok, akik nem voltunk képesek felnőni hozzájuk.

(nyitókép: Flickr / Truthout.org)

Olvass tovább!