Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Néhány gondolat egy szurikáta halála kapcsán

Egészen figyelemreméltó, hogy emberek, akik mélységesen elítélik az állatok elleni erőszakot, a gyerekekkel szemben, nevelési célzattal még mindig jó ötletnek tartják azt.

Végigsuhant tegnap a magyar sajtón a vemhes szurikáta tragédiája, az állatot a kecskeméti vadasparkban egy gyerek akarta megsimogatni (bár ki volt írva, hogy nem szabad hozzányúlni), amitől megriadt, beleharapott a kezébe, a kisfiú ettől megijedt és földhöz vágta. Sem a szurikátát, sem a kölykét nem tudták már megmenteni.

A középkori inkvizítorok is megirigyelnék azokat a változatos, de mindenképpen kegyetlen módozatokat, ahogy az internet népe a fiút móresre tanítaná az eset után.

És ezek még a “vállalhatóbb” kommentek a 444, az Index és a 24.hu Facebook-oldaláról.

Az internet rögtönítélő bírósága tehát rögvest kegyetlen és változatos  büntetéseket szabna ki – elsősorban a gyerekre és szüleire, másodsorban a tanárokra, akik elvitték az állatkertbe, harmadrészt pedig úgy általában is megállapítják, hogy ezek a mai gyerekek az ájfónjaikkal meg a figyelemzavarukkal mind ilyenek.

Persze, könnyű azt mondani, hogy a sok kommenthuszárnak csak a szája nagy – de azért azt a statisztikák pőre számai is bizonyítják, hogy a gyermekbántalmazás ma Magyarországon egyfajta “magától értetődő válasz” (a létező legrosszabb!) a kihágásokra, anélkül, hogy az okokat fel akarnánk tárni.

Nem tartozik szorosan ide, de érdemes elmondani: az UNICEF tavaly novemberi kutatása szerint a megkérdezettek 36 százaléka megengedhetőnek tartja, hogy a szülők fizikai fenyítési eszközöket is használjanak a gyerekeikkel szemben, ha fegyelmezni vagy büntetni akarják őket. Külön érdekesség, hogy bár a fizikai büntetést a megkérdezettek 36 százaléka elutasítja, mint fenyítési eszközt, a fenékre verést valamiért nem tartják annak: a válaszadók több mint fele, de még a testi fenyítésre nemet mondók 41,7 százaléka is megengedhetőnek tartja. De ami még ijesztőbb: készült már olyan kutatás is, amelyből kiderült, hogy Magyarországon minden második gyerek úgy gondolja, hogy az rendben van, ha megütik. Nem, nincs rendben. Sőt, Magyarországon 2005 január elseje óta pofont adni is tilos a gyereknek. Törvényileg.

Ami pedig külön elképesztő, ahogy a kommentekben visszaköszön az összes olyan toposz, amivel ma a magyar társadalom még mentegeti magát a gyermekbántalmazással kapcsolatban (“engem is vertek, mégis ember vagyok”, “másból úgyse ért”, meg a többi), miközben teljesen normálisnak látják, hogy egy véletlen, nem előre eltervezett, de erőszakos cselekedettel (a kisállat földhöz vágása) szemben egy erőszakos, erősen eltúlzott büntetést (földhöz csapás, kézlevágás, stb.) követeljenek.

De ha tényleg elhisszük, hogy egy gyerek nevelésének egyetlen eszköze egy ilyen tett elkövetése kapcsán az erőszakos megtorlás, az óriási baj.

Leginkább azért, mert semmilyen szinten nem veszi figyelembe azt, hogy egy gyerek bármilyen reakcióját milyen mértékben határozzák meg a körülmények.

Valójában ugyanis egy szörnyen bonyolult ügyről van szó. Egyrészt fogalmunk sincs, hogy valójában hogyan történt az eset. Hányan és kik (tanárok, barátok, állatkerti gondozók) voltak a gyerek mellett az adott pillanatban, szólt-e neki külön valaki, hogy mit nem szabad csinálnia, pontosan hány éves (például el tudta-e olvasni a figyelmeztetést)? De még ennél is tovább megyek: milyen családi környezetben nőtt fel, van-e otthon háziállata, milyen iskolába jár, hány barátja van, milyen gyakran utazik el nyaralni, hány könyv van a háztartásban, ahol él, és így tovább. Mint ahogy az sem mindegy, hogy milyen napja volt, milyen jegyeket kapott tegnap az iskolában, ki tudta-e pihenni magát, van-e valamilyen betegsége… Tényezők, amik mind-mind befolyásolják a gyerek viselkedését, azt, hogy hogyan reagál egy hirtelen veszélyhelyzetre, hogy mennyire szabálykövető, és mennyire könnyen szeg meg utasításokat.

És bár minden hozzászólásra, amelyben elvernék, földhöz csapnák, kivégeznék azt a gyereket, jut legalább egy, amiben elmagyarázza valaki, hogy azért erős túlzás még csak gondolatban is ilyesmit javasolni, valójában a közhangulat a gyereket valamiféle kontrollálhatatlan, óhatatlanul félrenevelt, szülei és pedagógusai által elrontott, silány példányként írja le, aki egyszerre egy gonosz kis szörnyeteg és a teljes magyar gyerektársadalom leképeződése.

Úgy, hogy tényleg semmit, de semmit nem tudunk erről a fiúról, de igazából az eset körülményeiről sem.

Ami biztos: egy gyerek sosem lehet szörnyeteg, és egyetlen rossz mozdulat, egy tragikus esemény nem árul el mindent arról, aki véghezviszi. Tényleg meg kell bélyegezni ezt a gyereket? Tényleg ő lesz eztán a Szurikátagyilkos, akinek vakvágányra kell futtatni az életét, aki veszedelmes a közösségre, akinek élete végéig cipelnie kell ezt a terhet?

Ép ésszel persze mind tudjuk (de legalábbis reméljük), hogy senki sem fogja ennek a gyereknek levágni a kezét – de én inkább azt kérdezném, hogy hogy van? Hogy ő, az iskolás fiú, aki tegnap az állatkertben megszegett egy szabályt, aminek számára rettenetes következményei lettek, kap-e például szakszerű segítséget ennek a traumának a feldolgozásához, alkalmasint mondjuk a szüleivel együtt? Mert ha valami, akkor ez elsődleges fontosságú lenne az ítélkezés helyett (amire a tények teljes ismerete nélkül jogunk sincsen).

És persze jó lenne, ha ez az eset legalább néhány szinten végre konstruktív irányba is terelné a közgondolkodást.

Az ugyanis biztos, hogy maga az ügy, és az azt követő felháborodás rávilágít egy sor problémára, amelyekről beszélnünk kell. De ezek közül az elsőnek annak kell lennie, hogy egy gyerek “büntethetősége” meddig terjedhet.

Hogyan lehetne végre elérni, hogy ha egy gyerek megszeg valamilyen szabályt, akkor őt magát ne elverni, a szüleit bebörtönözni, a tanárait pályalehagyásra kényszeríteni akarjuk?

Ez lenne a legfontosabb kérdés, mint ahogy arról is beszélnünk kell végre, hogy az a sok kárhoztatott dolog (okostelefon, internet, közösségi média, stb.) milyen új kihívások elé állítják a szülőket és a pedagógusokat, hogy miért van egyre több figyelemzavaros és viselkedészavaros gyerek, és hogyan kéne ezt a problémát hatékonyan – nem a gyereket büntetve! – kezelni.

Fogalmunk sincs, hogy mi történt a vadasparkban. És fogalmunk sincs arról, hogy az iskolás fiú életének mely egyéb tényezői befolyásolták azt, hogy ő egy rossz pillanatban egy rossz mozdulatot tett.

De azért azt kiemelten fontos lenne megjegyeznünk: ahogy az állatok ellen, úgy gyerekek ellen sem lehet erőszakosan fellépni. És ugyanez igaz minden más élőlényre is, nemtől, kortól, foglalkozástól, szemszíntől, családi állapottól, szexuális irányultságtól, fogyasztási szokásoktól, zenei ízléstől és cipőmérettől függetlenül. Mindenkire.

És ne felejtsük el, hogy bántani szavakkal is lehet, életre szóló lelki sérüléseket ma az internet dühöngő népe is jócskán okoz, főleg a fiataloknak, akik nem tudják a helyén kezelni ezt a fajta erőszakos megnyilvánulási formát. Ha másért nem, legalább emiatt ideje lenne önmérsékletet gyakorolnunk. Hogy egy tragikus esemény ne újabb tragédiák láncolatát vonja maga után. Ez pedig mindannyiunk közös felelőssége.

A címlapképen Zara, az elpusztult szurikáta látható, négy hónapos korában (Forrás: MTI / Ujvári Sándor)
Olvass tovább!