Ahogy Gandalf mondta: „sok remény sose volt.” De a megadás nem válasz. A feladat a számvetés és a felkészülés. Az ellenzékkel szembeni kéjes káröröm, a Fidesz-szavazókkal szembeni gyűlölködés, az azon való szörnyülködés, hogy a „migránsozás” működik (ne aggódj, mindenhol működik) semmit nem fog segíteni, ha jön az „elégtétel”.

Most mindenkinek azt kell felmérnie, mivel tud hozzájárulni a társadalom önvédelméhez, a média és a civil szféra maradékával és várhatóan a bíróságokkal szembeni támadásoknak való ellenálláshoz – ez per pillanat azt jelenti:

mi az, ami menthető és hogyan tudok segíteni abban, hogy mentsem?

Erre itt és most egy legitim válasz az, hogy „sehogyan”. Hagyjunk békét azoknak a honfitársaknak, akik összetörtek, csalódottak, félnek, akik külföldre akarnak menni, akik nem bírják tovább. Lehet, hogy én sem bírom tovább. De senkinek nincs joga megmondani, kinek mennyit kötelessége kibírnia.

A második, a hosszútávú feladat a számvetés és a gondolkodás – újra felfedezni a nép közé járást és az olvasást.

Elfelejteni az „ellenzéket”, megtalálni, megérteni, megőrizni a demokratikus, egyenlőségpárti és emancipatorikus gondolatot – többé nem kiegyezni az egyenlőségellenes erőkkel.

Levonni a tanulságot abból, hogy a választás országos katasztrófáját a népi önrendelkezés olyan helyi kitörései előzték meg mint Hódmezővásárhely és Érpatak; ezek adtak nekünk reményt, és ezekben a helyi törekvésekben és küzdelmekben fog a jövőben is lakozni a remény, az országos politikát most felfalják a farkasok és dögkeselyűk.

Most este lesz, és ránkkövül sarával az éjszaka, de mi húnyt pillák alatt őrizzük tovább e vonulást, e lázas fácskát s ágacskáikat. Őrizzük a reményt, mert hát mi a francot csináljunk mást?