Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A reménytelenség országa

Az elmúlt egy hétben két olyan anyával is beszélgettem, akik nemrég tudták meg, felnőtt „gyerekeik” külföldre fognak költözni. Nem néhány hónapra, egy-két évre, hanem meghatározatlan időre. Könnyekkel a szemükben mondták, hogy abszolút megértik a döntést, de nehéz elfogadni, hogy nem lesznek a közelükben. Ilyen mindig volt, legyinthetnénk, de azt nem lehet tagadni, hogy a rendszerváltás óta nem volt ennyire a hétköznapi élet része a kiköltözés. Nem a tanulmányutak, az Erasmus, a gyakorlatok, a nyári és más időszakos munkák, hanem amikor a fiatalok egyre nagyobb része úgy vonul ki az országból, hogy egyáltalán nem vagy hosszú távon nem tervez visszajönni.

Magyarország egyre inkább a reménytelenség országa lesz. Nyilván ez sokaknál elsősorban gazdasági reménytelenséget jelent. Azt, hogy bár nem feltétlenül hal éhen itt sem, talál munkát, de az nem elég arra, hogy megfelelő színvonalon éljen, esetleg családot alapítson. Sokan megunják, hogy heti minimum 40 óra munka mellett annyit vagy annyit se keresnek, hogy a havi kiadásaikat fedezzék, megtakarításokról, nyaralásról, stb. pedig szó sem lehet.

Ez természetesen elsősorban a globális egyenlőtlenségekből fakad, Magyarország nem most vált az olcsó munkaerő országává. Ennek ellenére az elmúlt években rengeteg olyan közpolitikai lépést tett a kormány, amely felerősíti azt a tendenciát, hogy Magyarország egyszerű beszállító országa legyen elsősorban a német autóiparnak. A közoktatás átalakítása úgy, hogy kevesebben tudjanak érettségizni, és egyre kevesebb általános műveltséggel rendelkezzenek a szakmunkások, a felsőoktatás állami férőhelyeinek csökkentése és a munkavállalói jogok radikális csökkentése mind ebbe az irányba mutatnak, csak hogy néhány példát említsünk.

Bár a kormány sosem fogja nyíltan kimondani, hogy alapvetően egy olyan országot építenek, amelyben egy szűk, kormányzó pártokhoz közeli körön és egy szűk, felsőközéposztálybeli rétegen kívül a többi állampolgár egy minimális jogokkal és tudással rendelkező masszát fog alkotni, akikkel a kormány és a munkáltatóik azt fognak tenni, amit csak akarnak. Nem kell kimondani, ezt az emberek egyébként is tudják, és aki tud, ki is vonul ebből.

Ez nem csak gazdasági reménytelenség, nem csak a saját itthoni boldogulásukban nem hisznek az emberek, hanem általában az ország jövőjében – abban, hogy itt egyszer bármi jobb lesz, hogy egy olyan politikai rendszer épül ki, amelyből egy átlagos állampolgár is profitálni tud, és nem csak anyagi, hanem minden értelemben.

Azok a generációk, amelyek most a lábukkal szavaznak, nem ebben nőttek fel. Abban nőttek fel, hogy majd jobb lesz. Magyarország lelép a posztszocialista útról, és majd itt is lesz racionális közpolitika, lesz gazdasági fejlődés, tiszták lesznek a városok, mint Ausztriában, és annyi autópálya lesz, mint Németországban. Többpártrendszer lesz, valódi demokrácia.

Egyik első emlékem a politikáról a kilencvenes évek elejéről, hogy éppen a választási kampány idején utazunk Tatabányáról Sopronba. Az út oldalán sok-sok plakát különböző politikusok különböző üzeneteivel. Nagynéném magyarázza, melyik kicsoda, és még azt is elárulja, hogy szerinte Kuncze Gábor a legjóképűbb a jelöltek közül (meg azt is, hogy Pokorni helyett ő is mindig Pokolnét hall a rádióban). Persze a valódi politikai üzenetekből még nem sokminden jön át, de gyerekként is érzékelni lehet az izgalmat, a választás és változatosság izgalmát, hogy most a politikai szekértáborok ellenére valami jó történik.

Aztán persze nem túl sok jó történt, de jött az uniós csatlakozás reménye, hogy végre a Nyugathoz tartozhatunk, nem pedig a már elképesztően cikinek tartott, nevetség tárgyává vált posztszocialista blokkhoz. Lesz fejlődés, lesz racionális államigazgatás, lesz euró. Oké, mákos guba lehet, hogy nem lesz, csengtek fülünkbe a szkeptikus szólamok, de anélkül még lehet élni. A mákos guba végül megmaradt azért, de a másik háromból nem sokminden jött össze.

Maradt egyik oldalon ebből egy nagy adag öngyűlölet, hogy nekünk ez sem sikerült, mert nem vagyunk elég civilizáltak, fejlettek, nem tudjuk, mi a jó nekünk. A másik oldalon pedig az idegengyűlölet, a brüsszelezés.

Mindenesetre sok közös izgalom és remény nem maradt az uniós csatlakozás és az ahhoz kapcsolódó optimizmus eltűnése után. Sőt, maradt a keserű szájíz, egyik oldalon, hogy elmaradottak vagyunk, másik oldalon pedig az, hogy nem sikerült elég hatékonyan képviselni az érdekeinket. Olyan fajta  reményünk tehát egész biztosan nem maradt, mint amilyet a rendszerváltás vagy az Európai Uniós tagságunk jelentett. Közös remény abban, hogy alapjaiban jobb irányba sikerül megváltoztatni az ország működését.

Aztán 2006 és 2009 között jött egy politikai, majd egy gazdasági válság, és egyre kevésbé volt közös alap a reménykedésre.

Sokakban 2010-ben még ott volt a remény, hogy végre rend lesz: jön egy konzervatív-nacionalista kormány, amelyik majd hatékonyan felszámolja a válság okozta káoszt. Aztán ebben is egyre kevesebben hittek.

Most nem arról van szó, tételesen ki értett egyet egyes rendpárti intézkedésekkel, az egykulcsos adóval, az államigazgatás vagy az oktatás átalakításával. Arról van szó, hogy nem maradt semmilyen pozitív jövőkép.

Már a propaganda szintjén sem. Csak támadás, fenyegetés van a kormánypropaganda szintjén is: megvédenek minket Brüsszeltől, Sorostól, a migránsoktól, a civilektől. Már nincs is olyan pozitív jövőkép, amivel valódi reményt tudnak kelteni, csak riogatás rovarokkal, az iszlámmal és a Soros-tervvel. Ez pedig rendkívül ijesztő. Nem csak azért, mert ijesztő megtapasztalni, hogy egy kormányzó párt nyíltan hazudik, tévképzetekkel riogatja sikeresen az országot, amelynek egy része kezd is ebbe a fantáziavilágba teljesen bevonódni, és nem csak azért, mert ezzel emberi életeket tesznek tönkre – magyarokét, menekültekét egyaránt. Mindez azért is ijesztő, mert már csak félni tudunk, reménykedni pedig nem.

A héten sokan olvashatták Vathy Zsuzsa író halálának történetét, akit ide-oda rángattak az egészségügyi rendszeren belül, majd órákig váratták egy sürgősségi osztályon, mégis belehalt egy influenza oltás utáni allergiás reakcióba. A történet megrázó és felháborító volt, mert tudjuk ugyan, hogy az egészségügy borzasztó állapotban van, de most egy konkrét, ismert személy halálával kellett szembesülnünk, aki az egészségügy miatt halt meg: hagyták meghalni, és nem érdekelt senkit a szenvedése. Tudjuk, hogy ez nem egyedi eset, hiszen folyamatosan hallani a kórházi várólistákról, a kórházi fertőzésekről, az orvoshiányról. Ez az eset azonban ráébresztett, hogy velünk is, velem is pontosan ez fog történni, vagyis akármikor megtörténhet.

Lehetne egy jól szervezett állami egészségügyi rendszert kialakítani, de nem fognak, mert ahogy Vathy Zsuzsa szenvedése nem hatotta meg őket, ahogy őt hagyták meghalni, úgy fognak hagyni meghalni minket. Minket, akiknek nem lesz pénze kifizetni a magán egészségügyet, vagy akiknek egyszerűen nem lesz szerencséje. Nem, nem csak a menekülteket, a szegényeket hagyják az út szélén, hanem mindenki mást is. Nem reménykedhetünk abban, hogy majd egyszer lesz felelős szakpolitika, megfelelő források az egészségügyben, vagy bármely más területen.

Az emberek már nem csak azért mennek el, hogy legyen lakásuk, legyen szép autójuk, még csak azért sem, hogy megéljenek valamiből, hanem azért is, mert nincs semmilyen jövőkép, amiben reménykedhetnének, van viszont egy torz jelen, amiben senkinek az élete nem számít.

Akik pedig maradnak, reménykedhetnek abban, hogy majd csak megváltozik minden, hiszen nem lehet hagyni, hogy így éljenek és így haljanak meg emberek.

Csak az a baj, hogy lehet. Amíg nincs más jövőkép, addig egész biztos lehet.

(Címoldali kép: Kivándorló magyarok 1903-ban; forrás: mindenamieger.blogspot.hu)

Olvass tovább!