Éppen január elsején, öt híján kétszáz éve született meg Kiskőrösön Petőfi Sándor, aki már életében egyik legnagyobb költőnkké vált. Mai emlékezetéhez persze elengedhetetlenül hozzácsapódik nemzeti szimbólum jellege, és mint ilyen, közel két évszázad alatt üres, személytelen ikon lett. Oktatásunk, publicisztikánk is évtizedekig azt az ügyes legendát tartotta fontosnak, hogy 1848. március 15-én ő volt az, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta legismertebb költeményét, a Nemzeti Dalt, pedig ez jellemző módon pont nem történt meg. Ami pedig számára fontos volt, amikor írt, beszédet mondott, vagy éppen háborúba ment, az mindegyre halványul.
Petőfi Sándor korában a reformkor felvilágosult magyar nemességéhez képest őrültnek tartott radikálisnak számított, aki olyan elképzelhetetlen utópiákkal támadta a fennálló Habsburg-uralom hegemóniáját, mint a jogegyenlőség, a királyok hatalmának megkérdőjelezése vagy éppen maga a világszabadság.
Eszméi a francia forradalmi időszak proudhoni – és esetenként még baloldalibb – gondolatainak éppen annyira követői voltak, mint a sikertelen, vérbe fojtott és elárult lázadást vezető magyar jakobinusoknak. Versei és megrázó elbeszélő költeménye, Az Apostol, mind egy gondolat köré csoportosulnak: a magyarok küzdelme a törvény előtti egyenlőségért, a nemesi előjogok ellen nem állhat önmagában, része kell legyen a világ összes alávetettje küzdelmének, és csak ilyen alapon értelmezhető. Erről (is) szól a XIX. század költői:
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Így tehát a kiegyezés után a liberális állameszme iskolai ünnepélyein „koszorús” költővé vált Petőfi gondolatiságának forrásvidéke az a nyugat-európai proto-szocializmus, amelyet az 1830-as, és 1840-es évek Magyarországán a többség határozottan elutasított. Petőfi viszont a francia forradalommal kelt és feküdt, „új evangéliumnak” tartva azt.
„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez uj evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betüjét szivembe véstem, és ott benn a holt betük megelevenedtek, és az élethez-jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem!”
Petőfi Palota és kunyhó című, 1847 januári versét tartják annak a műnek, melyből minden kétséget kizáróan kiderül: a forradalom költője Étienne Cabet, Rousseau és akár Proudhon által is használt forradalmi jelszavainak követője is volt, melyek szerint már a magántulajdon (befektetés, nem személyes használatra birtokolt ingóságok és ingatlan) mint „lopás” az emberiség boldogulásának kerékkötője:
S hol vette gazdád ama kincseket
Mik semmiből őt mindenné teszik
Ott, hol a héja a kis madarat,
Mit szétszakít, melynek vérén hizik.
Petőfi Sándorra és a szabadságharcban esett mártírhalálára emlékezni ma tehát annyi, mint elismerni: a magyar nemzet első modern önképét nem kis mértékben éppen az 1789-es francia forradalomnak, és magának a Marx és Engels előtti szocializmusnak eszméje is áthatotta. Amikor a március 15-ei esőben ő, Jókai, Vasvári az utcára vonultak, nem csupán a magyarok szabadságát követelték, de egyenlőséget is, a világ minden alávetettjének.