Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: 150 éves a kiegyezés

1867. december 21-én I. Ferenc József császár és immár megkoronázott magyar király fontos törvényeket írt alá, köztük a birodalmi képviseletről szóló és a delegációs törvényt, amely jogtechnikai értelemben létrehozta a perszonáluniónál szorosabb, az ún. reáluniónál (szövetségi államnál) lazább kapcsolatot az osztrák örökös tartományok és a Magyar Királyság között: ez volt tulajdonképpen a kiegyezés záróköve, az új államszerkezet törvényesítése.

De nemcsak ezt a törvényt, hanem még négyet (ezek csak Ciszlajtániában voltak érvényesek): az állampolgárok általános jogait illető állami alaptörvényt (Staatsgrundgesetz über die allgemeinen Rechte der Staatsbürger), a birodalmi legfölső bíróság fölállításáról rendelkező alaptörvényt, a bírói hatalmat meghatározó alaptörvényt, a végrehajtó avagy kormányhatalom gyakorlásáról szóló alaptörvényt. Ezt nevezik Ausztriában decemberi alkotmánynak.

Nyomatékosan fölhívom rá a tisztelt olvasó figyelmét, hogy az alapjogi alaptörvény (apróságoktól eltekintve) mindmáig változatlanul érvényben van – a két diktatúra (1934, 1938) alatt nem tartották tiszteletben persze – , de az Ausztriai Köztársaság (nem „osztrák”: Republik Österreich) is ezen az alkotmányon alapul, amely a Nyugat után nagy késéssel, de kijelentette: „a törvény előtt minden állampolgár egyenlő”. (Továbbá: egyenlő hivatalviselési jog, a személy önrendelkezése, a személy és a tulajdon sérthetetlensége, a lakóhely szabad megválasztása, a birtokviszonyhoz fűződő alattvalói, szolgai kötelezettségek [pl. jobbágyság] megszüntetése, az 1862. október 27-i törvénynek a beemelése az alkotmányba [a teljes személyi szabadságról], levéltitok, petíciós jog, egyesülési és gyülekezési szabadság, sajtószabadság.)

Bár a transzlajtániai (magyarországi) alkotmányos rend ettől valamelyest különbözött, de azért majdnem azonos volt vele. Nálunk ez az 1848-i törvények újbóli érvényesítését jelentette (de el szokták felejteni, hogy 1848-ban nemcsak Magyarországon és Erdélyben, hanem Párizsban, Bécsben és több német királyságban és fejedelemségben is volt forradalom).

1867. december 21-én jött létre a Habsburg-monarchiában a jogállam, az évforduló kerek: de a magyar nyelvű sajtóban nem lelem nyomát; a szabadelvű-alkotmányos jogállamot nemcsak fölszámolták a köztársasági jellegétől is megfosztott Magyarországon, hanem el is felejtették. Még az ilyesmiért állítólag elvben lelkesedő liberálisok is.

A decemberi alkotmány véget vetett a zsidók joghátrányainak, hátrányos megkülönböztetésének; de a nyelvükben és nemzeti kultúrájukban, területi aspirációikban, önállósági vagy autonómiaigényeikben más természetű nemzetiségek, illetve a nők vágyott egyenjogúságát nem valósította meg.

(Az így emancipált zsidók – anakronisztikus kifejezéssel – „alkotmányos patriotizmusa” lelkes németekké tette őket Ciszlajtániában és lelkes magyarokká Transzlajtániában: de csakis ők óhajtottak asszimilálódni, mai kifejezéssel: integrálódni, modernebb rétegük hajlandó volt a vallásfelekezeti külsőségek föladására, sőt: kikeresztelkedésre, áttérésre, névmagyarosításra, messzemenő kulturális alkalmazkodásra, a „nemzetiségek” azonban nem. Ausztriában a csehek, Magyarországon a románok nemzeti ellenállása az erőszakos – és teljesen eredménytelen – asszimilációs törekvéseknek meghiúsította az udvar törekvését a stabilitásra. Az udvar jobban látta, mint a „nemzeti liberális” politikusok, hogy demokratikus nemzetiségi politika nélkül a kettős monarchia halálra van ítélve. Mindhiába. A magyarországinál szélesebb körű ausztriai választójog a folytonos cseh-német viaskodások miatt halálra ítélte a parlamentarizmust; Magyarországon a nemzetiségek jogfosztott állapotban – és vezetőik többnyire fogházban – lévén[1], olyan szűk körű volt a választójog, hogy a parlamentarizmust nem kellett megölni, mert halva született.)

A kiegyezés megalkotói szerint Magyarország korlátozott önállóságának (s a belőle következő, igen bonyolult államépítménynek, amelynek a következményei még a huszadik század végén is döntőek voltak[2]), azaz a magyar nemzeti kívánatok teljesülésének föltétele az volt, hogy a szembenálló felek őszintén liberálisok legyenek. Ezt báró Eötvös József annyira így gondolta, hogy az Ausztriának a nemzetiségi jogok gondolatát befogadó szabadelvű reformját szorgalmazó három fontos és kényelmetlen írásából[3] az első kettő nincs lefordítva magyarra és máig olvasatlan Magyarországon.

Mindenesetre ez a kívánság 1867-ben valóra vált, és ez – többek között – a magyarországi 1848-i forradalom hozzájárulása Ausztria szabadelvű jogállammá válásához: Deák és Eötvös akkoriban csakugyan világtörténelmet művelt. (De ez nem feledtetheti azt, hogy Deák, Andrássy, Kemény, Eötvös lapbetiltásokkal, sajtópörökkel, bebörtönzésekkel, cenzúrával, rágalmazó sajtókampányokkal küzdött a Kossuth-párti ellenzék ellen, hozzájárult a de facto egypártrendszer kialakításához; s az ő korukban kezdődött a lakosság 7 százalékára kiterjedő választójognak is a további korlátozása hamisításokkal, etetéssel-itatással, megvesztegetéssel, erőszakkal; s azt se, hogy már gróf Andrássy Gyula „végrehajthatatlannak” ítélte báró Eötvös József liberális nemzetiségi törvényét, amelyet soha nem alkalmaztak. – Utólagos kiegészítés.)

Tehát a nemzeti konfliktuson (és részleges megoldásán) kívül volt szubsztanciális és szerkezeti tartalma annak, amit mi kiegyezésnek nevezünk, az osztrák történetítás pedig „decemberi alkotmány”-nak. A kiegyezés elérte, hogy Ausztria elősegítse a német egységet, de kimaradjon belőle, és hogy a két államrész úgy kezeskedjék egymás szabadelvű alkotmányosságáért, hogy a polgárság (burzsoázia) forradalom nélkül vehesse át a hatalmat, szövetségben a dinasztiával és a legfölső arisztokráciával. Magyarországon persze megmaradt a közép- és kisnemesség politikai befolyása, Ausztriában ezt fölszívta a hadsereg, a közigazgatás, az egyház – és az üzlet.

Azt az államalapítók nem látták előre, hogy a legnagyobb nemzeti (a magyar-osztrák) konfliktus megoldódása kiélezi a többit, s hogy a törékeny új államalakulatnak meg kell küzdenie a zsidókérdéssel, a szocializmussal, s mellesleg a Habsburg-ellenes „nagynémet”, deutschnational tendenciákkal és a magyar függetlenségi párttal.

Már az osztrák kuriális választójoggal se volt elégedett a közvélemény, de az általános választójogért folytatott magyarországi küzdelmek (hiszen parlamenten kívül maradt az erős Magyarországi Szociáldemokrata Párt, és a lakosság bő felét jelentő nemzetiségeket alig képviselhette valaki) folytonosan fenyegették a stabilitást. Az olyan fejleményeket se láthatták előre, mint a hatalmas tömegsajtó térhódítása. De a nagy bajok mellett is a Monarchia legtöbb országában, tartományában az alapjogi rendszer, a hatalomgyakorlástól független alkotmányosság, a fair bíráskodás (esküdtszék, amelyet elfelejettünk visszaállítani 1989 után) hagyománnyá vált. Mindezt az 1867 decemberi közjogi fordulatnak köszönhettük, amiképpen azt a kissé problematikus fölvirágzást is, amelynek az enyhén mérgezett kulturális gyümölcseit máig élvezzük.

A „rendszer” (minden „rendszer”) elleni gyűlölködés osztrák-magyar tradíció. Csak osztrák irodalmi példákkal, a legismertebbekkel: Peter Handke, Thomas Bernhard, Elfriede Jelinek.

Karl Kraus legalább annyira megtestesíti a Monarchiát, mint Ferenc József.

Tele vagyunk cs. kir. jogi és kulturális hagyományokkal, pár évtizede még német ajkú vagy kétnyelvű városainkban osztrák barokk épületekkel, és az Ausztriával közös modernségünk halottabb, mint az utódállamokban bárhol. Ebben a lapban is a legújabb bécsi fejleményeket a The Guardian nyomán ismertetik. San Francisco közelebb van, mint Salzburg. Ez a magyar múlt nem ismeretével jár, mivel eleink minden írásukban hallgatólagosan föltételezték Ausztria ismeretét. A modern osztrák köztársasági alkotmányosságot megteremtő Hans Kelsen (alapműve magyarul, Bibó István fordításában letölthető innen) nyomai ott vannak az 1945 és 1948 közötti politikaelméleti vitákban, és később is, ám a közönség tudtán kívül. Gondolatai angol-amerikai reimport révén olykor föl-fölmerülnek. De lényegében a felejtés uralkodik. Még olyan mélyen osztrák jelenség megítélésében, mint amilyen Szekfű Gyula volt, az emlékjelek elmosódottak. Az amnéziás provincializmus mindent betölt.

A „kollektív tudattalanban” (más írásaimban már utaltam rá) „Bécs” szimbolikus szerepét ma „Brüsszel” tölti be. (És „Sztambul” szerepét – Isztambul, azaz Ankara. Már a múltkori századfordulón – egyedül Európában – a törököknek szorítottak-szurkoltak eleink a balkáni népek szabadságharcaival szemben. Mindig oszmán szimpátiáink voltak a Nyugat ellen. Rodostó volt a menedékünk.)

De ez a romantikus orientalizmus szintén osztrák termék. És a liberális Európa mai összeomlását semmi se jelképezi jobban, mint az, hogy a bajor CSU januári összejövetelének két díszvendége: Orbán Viktor és Sebastian Kurz. Semmi kétség, hogy a Merkel-korszak utánra készülődő konzervatív németországi jobboldal az illiberális osztrák-magyar, pontosabban: magyar-osztrák példát szeretné követni.

Lesz Obergrenze (65 ezer menekült max.), ezt Merkel is támogatja. (Vö. írásommal.) Ahogyan gróf Tisza István dominált a Monarchiában (vö. itt), úgy a szilárd helyzetű Orbán Viktor miniszterelnök ma Közép-Európa politikájának ihletője, ha még nem is az irányítója. Az új, szélsőjobboldali osztrák kormány (egyébként az FPÖ ellenkezése mellett) csöndesen eltörli a nyolc órás munkanapot és a túlóradíjat, hatvan órás munkahét következik a „rugalmasság” jegyében, a burzsoázia diadalmaskodik, a muszlimokat köpködik, leordítják, lökdösik az utcán (bár a The Guardian  némileg túloz). Minden rendben.

Az 1867 decemberében elkezdődött szabadelvű alkotmányfejlődés megszakadt többször, most megint. Ez persze Transzlajtániában veszedelmesebb, mint Ciszlajtániában, ahol explicit alkotmánytaposás valószínűleg nem lesz. A Monarchia liberális volt, de nem volt demokratikus. Ezért elsöpörték 1918-ban a demokratikus forradalmak és rendszerváltások. De Ausztriában a köztársaság megalapítása nem „vereségnek” számít, mint Magyarországon, ahol az őszirózsás forradalom szép emlékét elsöpri „Trianon”: az új osztrák köztársaság nem volt irredenta, barátkozott az új Csehszlovákiával (az ottani súlyos német nemzetiségi kérdés ellenére), ezért kimenekült az összeomlásból. Még az ellenforradalmi Seipel/Dollfuss-rendszer se volt irredenta. Hiszen a régi Ausztria nem volt modern nemzetállam, ami később blessing in disguise-nak bizonyult. Az első demokratikus jóléti állam lett szociáldemokrata vezetéssel 1918 után, és a fölszabadulás (1945) után ismét az volt – mostanáig. (Különösen „a vörös Bécs”-ben persze. Ennek volt a következménye a nagy többség példátlanul magas életszínvonala – mostanáig.)

A kiegyezés voltaképpeni politikai tartalmának az elfelejtése az emancipációs politikai hagyomány hanyatlását jelzi Magyarországon. De Ausztria-Magyarország kitörlése a nemzeti emlékezetből nem azt jelenti, hogy a Duna-medencei történelem (a nagy rivális a hajdani magyar baloldalon) ismerősebb. A román, jugoszláv, csehszlovák história: fehér folt. Csak a magyar nemzeti-nemzetiségi sérelmek derengenek némelyeknek, azok is tévesen, összevissza. (Az 1918 előtti magyarországi nemzetiségek sorsa pedig tabu: tabu volt 1989 előtt is.) A „kutya Szerbia” formula ma is jó áttekintése a térségünkkel kapcsolatos ismereteinknek és érzületünknek. A korlátolt nacionalizmust korlátolt etnicizmus váltotta föl.

Ausztria elfelejtésétől Szekfű (a meghamisított forradalomtörténettől Szabó Ervin), a Duna-medence elfelejtésétől Bartók és Németh László, az európai államjogi hagyomány elfelejtésétől Bibó István óvott bennünket. Olyan államban élünk, amelyben a vezető réteg fejéből kilúgozták a reneszánszot, a fölvilágosodást, a szocializmust, ahol a liberálisok (tévesen) a „polgárosodást” az embourgeoisement jelentésében értik (innen jön a siránkozás arról, hogy „nekünk nincs polgárságunk”, „nekünk nincs középosztályunk”: dehogy nincs, csak egy kicsit fasiszta) – pedig a „polgárodás” kifejezés eredetileg a „civilizáció” (vö. cívis, polgár) fordítása volt a pallérozódás, „a nemzet csinosodása” értelmében, nem a gazdagodás, a vagyonosodás, az enrichissez-vous értelmében; s ahol „az emberi jogok” sok évszázados alkotmányos doktrínáját zsidó ármánynak írja le a diktatúrára vágyó kormánypropaganda, az emberi jogok védelmezőit pedig külföldi ügynöknek. S ahol a miniszterelnök karácsonyi cikkében protestáns létére (sola fide!) puszta hagyománynak nyilvánítja a keresztyénséget („…nem arról van szó, hányan járnak templomba, vagy hányan imádkoznak őszintén”), az európai fehér ember „kultúrájával” (ez tisztán vallásellenes álláspont) cseréli össze a krisztushitet. Csak a hatalma van „Isten kegyelméből”, mint egyszer szíves volt megjegyezni. Ezt még I. Ferenc József esetében is korlátozta (1867 decembere után) a miniszteri ellenjegyzés, vagyis a parlament: alkotmányos uralkodó Isten kegyelméből „uralkodik”, de nem kormányoz. A kettő egyesítése zsarnokság.

Ezért kellett elfelejteni a kiegyezés szentesítésének és a decemberi alkotmánynak a 150. évfordulóját. Ez a feledékenység – a fülsiketítő hallgatás – sokatmondó. Az emancipatív jogkiterjesztés csakugyan nem időszerű Magyarországon.

[1] – Vö. Kunfi Zsigmond: „Fajok és osztályok Magyarországon” [Szocializmus, 1913-14/8], in: Kunfi Zsigmond, s. a. r. Agárdi Péter, Bp.: Új Mandátum, 2001, 139-148. Nélkülözhetetlen, klasszikus írás a magyarországi szociáldemokrácia egyik legnagyobb alakjától. Vö. Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása [1929], ford. Zinner Judit, bev. Hanák Péter, Bp.: Gondolat, 1983, 209skk. A legjobb összefoglalás magyar tudóstól. Osztrákoktól konzervatív oldalról Heinrich Ritter v. Srbik, liberális oldalról Josef Redlich, szocialista részről Otto Bauer hírneves munkáit ajánlom.

[2] – Ezt leírtam a jugoszláviai polgárháborúkkal kapcsolatban, lásd: G. M. Tamás: „The Two Hundred Years War”, Boston Review, June 1999, http://bostonreview.net/world/g-m-tam%C3%A1s-two-hundred-years-war. (Magyarul is megjelent: http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-ketszaz-eves-haboru, Barabás András fordításában.)

[3]Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Österreich (1850), Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs (1859), Die Sonderstellung Ungarns vom Standpunkte der Einheit Deutschlands (1859). Eötvös-kutatásaim (vö. TGM: Törzsi fogalmak, II. kötet, Bp.: Atlantisz, 1999, 9-144) során jöttem rá, hogy a „centralisták” nem annyira a magyar függetlenség, mint az európai fejlődés kulcsának tekintett (’48-as) német egység szemszögéből nézték az 1850-es években az osztrák-magyar problémát. Jól őrzött titok.

Olvass tovább!