Életének 96. évében elhunyt az utolsó második világháborús államfő, I. Mihály román király. Szörnyen fiatalon került egy állam élére egy olyan korban, amikor a legerősebb politikai gerincek sem tudtak maradéktalanul egyenesek maradni. Az övé pedig nem volt a legerősebb. A rendszerváltás utáni Romániában hatalmas tisztelet övezte, ám családja villámgyorsan süllyedt bele a román politika ingoványába.

Az 1921-ben született Mihály először hat évesen, 1927-ben került a trónra, miután nagyapja halála után apja, Károly nem volt hajlandó elfoglalni helyét a trónon. A notórius bajkeverő apa azonban 1930-ban visszatért, és magának követelte a koronát. II. Károly uralkodását a harmincas években kontinens szerte hódító tekintélyelvűség jellemezte, 1938-ban fel is függesztette a parlamentáris demokráciát és királyi diktatúrát vezetett be. Károly bukását végül az  ország területi megcsonkítása okozta. A II. bécsi döntés eredményeként Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, a mai Moldova területét, Besszarábiát pedig a Szovjetunió kebelezte be.

II. Károly megdöntése után az országot de facto Ion Antonescu tábornok vezette, a még mindig fiatal Mihály pusztán kirakatfunkciót látott el – bár édesanyjával sikerült szót emelnie a romániai zsidók védelmében, amiért neve meg is jelenik az igazak között Jad Vasemben.

A sztálingrádi csata azonban a román politikai elit egy jelentős részét ráébresztette, hogy Németország elveszíti a háborút, így tárgyalásokba kezdtek a szövetségesekkel, otthon pedig terveket szőttek a fasisztoid Antonescu-rezsim megdöntésére. 1944. augusztus 23-án Mihály felszólítja Antonescut, bontsa fel a nácikkal kötött szövetségét, a visszautasító válasz után letartóztatják a diktátort. Románia átáll a szövetségesek oldalára, a beérkező Vörös Hadsereg tehát megspórolhatja a pusztítás nagy részét.

A fiatal királyt szolgálataiért az amerikai hadsereg és Sztálin is kitüntette, ám a szovjet érdekszférába sorolt Romániában sok maradása nincs. A Moszkvából hazatérő román pártelit megkezdi a politikai nagyágyúk félreállítását, Mihály picit próbál ellentartani nekik, ’45 augusztusa és ’46 januárja között „királyi sztrájkba” lép és nem írja alá a Moszkva-barát kormánytöbbség által hozott törvényeket. 1947 legvégén egy hadegység körbeveszi rezidenciáját, majd Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista pártvezető és Petru Groza miniszterelnök lemondási nyilatkozatot tesznek elébe. Megzsarolják azzal is, hogy ha nem írja alá, polgárháború fog kitörni az országban.

Mihály szabadon távozhat, élete jelentős részét száműzetésben, előbb Angliában, majd Svájcban éli.

A 90-es években a király megítélése pártpolitikai kontextusba kerül, és támogatói nagy része az Ion Iliescu által működtetett féldemokratikus rezsim ellenzékéből kerül ki. Miután a konszolidálódó Iliescu-rendszer többször is meghiúsította Mihály belépését az országba, a király hamar a nyugatos demokráciáért küzdő ellenzék egyik szimbóluma lesz. Iliescu 1996-os veresége után a király visszatérhetett az országba, és visszakapta román állampolgárságát és birtokai jelentős részét is, melyektől még a sztálinista rezsim fosztotta meg.

Iliescu 2000-es visszatérése után azonban kiegyezés történt, sőt az akkor posztkommunista kormánytöbbségnek hála a király, volt államfői minőségében egy bukaresti palotát és életjáradékot is kapott, amelynek költségeit az adófizetők állják.

Ezek az anyagi juttatások azok, amelyek az egyre többet betegeskedő király családját az utóbbi időben lefoglalták. Volt államfőként érhető módon kap bizonyos előnyöket, ám utódai maguknak is próbálják megőrizni ezeket a privilégiumokat, amiből persze kiadós családi intrikák, és a notóriusan korrupt román szociáldemokratákkal való lepaktálás is kisült.

Mihály egész életében tehát különböző erők ráncigálták ide-oda. Eleinte apja, Antonescu, majd a román politika nagy doyenjei, később a kommunisták, 90 után pedig mindegyik politikai oldal próbált részesülni népszerűségéből, karizmájából, szimbolikus megbecsültségéből. És családjának tagjai is egymásra taposva próbálják komoly anyagi hasznokat is hozó morális örökségét.

Mihály pedig végső soron annyira nem is ellenkezett. Ami egy konszolidált demokrácia alkotmányos uralkodójának szerepére tökéletesen alkalmassá tette volna. De nem így alakult.