Semmelweis Ignác története rányomta bélyegét a hazai orvoslásra, és agyonvert prófétaként kísérti azt.

Puncipolitika című ötrészes sorozatunkban a hazai szülészeti horrort járjuk körül. Ítélkezés helyett megvizsgáltuk, mekkora pénzbeli és hatalmi tétje van a szülés ellenőrzésének, hogy hogyan gyűrték uralmuk alá a hagyományosan független női bábaszakmát a szülészorvosok, hogy valójában mit tett Geréb Ágnes, mi köze mindehhez Mária Teréziának és a nyelvi ábrázolásnak. Sorozatunk ötödik, záró részében pedig arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért kísérti a hazai szülészetet még mindig Semmelweis Ignác szelleme.

A magyar szülészorvoslás Semmelweis Ignác felfedezésétől, az anyák megmentésétől beszéli el a saját történetét, pedig a szakma kezdetei arra a korra nyúlnak vissza, amikor az anyákat éppenséggel saját kezűleg fertőzték meg szepszissel a cilinderes doktor urak. De óriási jelentősége van a jelenben is annak, hogy egy szakma mennyire számol el a saját bűneivel.

A saját hazájában próféta

Semmelweis Ignác, egy budai fűszerboltos fia 1844-ben orvosdoktori diplomát és szülésmesteri oklevelet szerzett Bécsben, a következő évben sebészdoktor lett. 1846-ban tanársegédi állást kapott a bécsi Allgemeines Krankenhaus szülészeti klinikáján.

Kezdetektől foglalkoztatta a gyermekágyi láz problémája. Ekkoriban még együtt folyt a bábák és az orvostanhallgatók elméleti képzése, viszont gyakorlatukat másutt szerezték: így figyelt fel arra, hogy a szülőházakban kevesebb mint harmadannyi a halálozás, mint a klinikai szülészeteken. A proszektúráról érkező orvosok különösebb átmenet nélkül végeztek hüvelyi vizsgálatot a szülő nőkön. A bábák ezzel szemben nem érintkeztek hullákkal, sőt, évszázadokra visszanyúló hagyományos tisztasági regulák voltak náluk érvényben, a tanulatlan parasztbábák soraiban is. A falusi bábáknak a közösség biztosított cselédet vagy más háztartási segítőt, ők ugyanis nem végezhettek mezőgazdasági munkákat, hogy tiszta legyen a kezük. Az orvosoknak meg sem fordult a fejében ilyesmi: ekkoriban az számított jó medikusnak, akiről messziről érzett a hullaszag. A gyermekágyi láz urbánus jelenség volt: kistelepüléseken töredéke volt az aránya, mint a városi intézményekben. A mortalitási arány 10% körüli volt a bécsi klinikán, Európa szerte 10-30% között mozgott a kórházakban. Százasával hullottak az asszonyok.

Egy évvel tanársegédi kinevezése után Semmelweis Olaszországba utazott üdülni, ott érte barátja, Jakob Kolletschka halálhíre. A tekintélyes boncolóorvost tanítványa szikéje sebezte meg, rövidesen meghalt hullamérgezésben. Semmelweis a boncolás jegyzőkönyveit olvasva rájött, hogy Kolletschka kórképe azonos a gyermekágyi lázéval. Kísérletezésbe kezdett és hamarosan megállapította, hogy a klórmeszes kézmosás megfelelő fertőtlenítő hatással bír. A bécsi II.-es klinikán minden alkalmazottat kötelezett a kézmosásra, amikor a részlegek között közlekedtek, ezzel sikerült megutáltatnia magát. Klein főorvos rangján alulinak találta, hogy egy fűszerboltos fia tisztasági regulákkal egzecíroztassa őt. Semmelweis kitartott és az I.-es és II-es klinika különböző higiénés gyakorlatai alapján értelmezte az új halálozási rátákat. Az eredmény meggyőző volt, de még több időbe és életbe tellett rájönnie, hogy nem csak a kórterembe lépéskor, hanem minden páciens vizsgálata után szükséges a fertőtlenítés. Egy alkalommal az első ágyon egy üszkös méhgyulladásban szenvedő nő feküdt, akit elsőként vizsgáltak: a szobában fekvő összes nő meghalt.

1848 tavaszán részt vett a bécsi forradalomban, és bár praxisát folytathatta, a következő évben nem hosszabbították meg az állását. 1850-ben hazatért és rövidesen fizetés nélküli tiszteletbeli főorvosként állt munkába a Szent Rókus Kórházban, majd ´55-től a Pesti Egyetemen a szülészet elméleti és gyakorlati tanára lett. Itt sikerült 0,84 százalékra szorítania a halálozási mutatót a fertőtlenítési parancsaival. Az eredmény a hallgatókat és számos kollégát meggyőzött, de sok orvos zúgolódott a rigorózus mosakodási rezsim miatt. Ez akkoriban vizsgáltonként tizenöt perces bemosdást jelentett. Vezető orvosként azonban nem kellett komoly szakmai konfliktusoktól tartania, a beosztottjai fölött teljhatalommal bírt.

Eredményeit csak jóval később, felismerése után tizenegy évvel publikálta: 1858-ban a Markusovszky Lajos szerkesztette Orvosi Hetilapban jelent meg első magyar nyelvű írása. Ezt követően rendszeresen publikált a lapban, annak Nő- és Gyermekgyógyászati szakmai mellékletét is szerkesztette. 1860-ban németül jelent meg könyve a gyermekágyi láz kóroktanáról, Die Aetiologie, der Begriff und Prophylaxis des Kidbettfiebers címmel. Bizonyos szaktekintélyek elutasítóan fogadták, nem hitték el, hogy éppen a bábáktól és éppen kézmosást kellene tanulniuk. A következő két évben szenvedélyes hangú nyílt leveleket közölt német nyelven.

„Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam – meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülőnőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket. De most rájöttem arra, hogy a fertőzést a vizsgáló ujjon tapadó szenny viszi be a szülőnő szervezetébe. Ezt tudtára adtam az egész világnak, és aki ezek után nem takarítja le a szennyet ujjáról, mielőtt vizsgál, az tudatosan és bűnösen gyilkol.”

– így fogalmazott egyik nyílt levelében. Német, osztrák és angol szülészekkel vitázott. A nemzetközi orvostársadalom fiatalabb tagjai kedvezően fogadták, a nagyobb tekintélyek közül azonban sokan elutasították, sőt, valósággal megutálták. Emiatt elsősorban az orvostanhallgatók képzésére kezdett koncentrálni, mert belátta, hogy az idősebbeket nem tudja meggyőzni.

Morbid poézis

Az ötvenes évek kezdetén már zavartan viselkedett, amit Benedek István az elutasítottság és az önvád mellett azzal is indokol, hogy még pályája kezdetén egy boncolás során szifilisszel fertőződött meg. Ebből a fertőzésből eredő homloklebeny-sorvadás okozhatott nála elmezavart, ami megindokolja kései viselkedését. 1865 júliusában felesége kérésére utalták be Döblingbe, ahová nem önként vonult be: felesége és jó barátja, az Orvosi Hetilapot vezető Markusovszky azzal vitték oda, hogy kórházat látogatnak, szakmai érdeklődésből, majd a személyzet ott fogta. Megpróbált kiszabadulni, hat ápoló fogta le és agyba-főbe verték; az akkori elmegyógyintézeti bánásmódtól ez nem volt idegen eljárás. A boncolási jegyzőkönyv szerint négy helyen törött bordája és a tüdeje is felnyílt, de csak két héttel később halt meg. Halálát csontvelőgyulladásból eredő szepszis okozta, amely a kézfején lévő sebből eredt: az a betegség ölte meg, amelyet felfedezett.

Ezen a kimenetelen osztrák orvoskollégák is megdöbbentek. Nem előre eltervelt, szándékos és tudatos gyilkosság volt. Családtagjai és orvoskollégái meg akartak tőle szabadulni; félreállították, de azt senki nem gondolta, hogy ilyen hamar és ilyen brutálisan leli majd halálát. A boncoló orvosok annyira szégyellték magukat, hogy eltüntették a bizonyítékokat; a családot sem értesítették, pap és szertartás nélkül sebtében eltemették, a boncolási jegyzőkönyvet elzárták. Antall József több mint száz évvel később szerezte meg azt a bécsi klinikától.

Visszaszivárgás a kánonba

A szakmai vita elült. A család Szemerkényire magyarosította a nevét. A pesti klinikákon fennmaradt az aszepszis praxisa, az elmélet a friss orvosok között már megértésre talált.

Semmelweis már tíz éve halott volt, amikor Louis Pasteur publikálta tanulmányát a kórokozók elméletéről; Joseph Lister angol sebész két évvel később, 1867-ben írt először új fertőtlenítő eljárásairól (ő főként karbolsavat használt, egy időben még a műtőtermekben is permetezett vele). Mikrobiológiai forradalmat indítottak be a gyógyászatban. Elsőként német szülészek ismerték fel a nyugatról importált új gyakorlatok rokonságát azzal, amit korábban Semmelweis propagált. Valójában már élete vége felé akadtak lelkes követői, akik később sokat tettek az emlékezete helyreállításáért. Angliában az 1850-es években kedvezően fogadták a tanait, később egy időre feledésbe merült, de az 1890-es években már saját emlékbizottságot szenteltek neki. Karl Schroeder 1871-ben az emberiség legnagyobb jótevőjeként emlegeti. 1882-ben Alfred Hegar megírja az életrajzát; a könyvben nem talál magyarázatot Semmelweis egykori elutasítására, teljeskörűen rehabilitálja őt. Lister a karbolsavas fertőtlenítési praxisát továbbfejlesztette, amely ebben a formájában már közel azonos volt az egykor Semmelweis által alkalmazott elvekkel; később külön kérdésre elismerően nyilatkozott is róla.

Pesten több Semmelweis-tanítvány nagy erőket fektetett tanáruk emlékének ápolásába, és Markusovszky is kivette a részét a megemlékezésből és a tanok életben tartásából. Az egyetemi klinikákon a klürmeszes aszepszis gyakorlata javarészt megmaradt, néhány évvel később a gyermekágyi láz kóroktana mint rendkívüli tantárgy is megjelent – ez később állandósult. Különösebb felhajtás nélkül lassan általánosan elterjedtté és elfogadottá a tanok, bejött Semmelweis számítása: ahogyan a fiatalabbak átvették az irányítást, egyre magától értetődőbbé váltak az állításai. Pasteur és Lister felfedezései megerősítették a pozícióját.

Teljes elismerése azonban még váratott magára. Halála után 26 évvel felszámolták a bécsi köztemetőt, csontjait ekkor hazaküldték Magyarországra, ahol három évvel később díszsírhelyet is kapott. Összesen négyszer exhumálták a földi maradványait: utoljára a család kérésére, hogy orvosi vizsgálatokat végezzenek rajta. Így derült ki a homloklebeny-sorvadása.

A huszadik században már egyértelműen hősként, sőt, mártírként tekintettek rá. A Sebészek Világszövetségének chicagói emlékcsarnokában szobrot kapott a világ tíz legnagyobb orvosa között. A pesti orvosi egyetem alapításának kétszázadik évfordulójára, 1969-ben felvette a Semmelweis nevet.

Agyonvert próféta

Számos tényező közrejátszott abban, hogy Semmelweis tanait sok kortárs nem fogadta el. Segít, ha árnyaljuk a képet: valójában a tanítványai és a rangban vele egy szinten vagy alatta álló kollégái jól reagáltak a felfedezésére. A magasabb tudományos rangú, illetve magasabb származású professzorok voltak igazán elutasítóak. Ebben közrejátszott az osztályfeszültség is.

Ugyanebben az időben Florence Nightingale, a modern ápolás megalapítója ugyanilyen statisztikai módszerekkel tárta fel a hadikórházak fertőzési katasztrófáinak eredetét, és vasszigorral szervezte át a nővéri hivatást, amelynek fontos része volt több tisztasági intézkedés is. Nightingale önkéntesen vezetett hadiápoló csapatokat a Krímben és Törökországban, majd otthon Angliában is. Nő létére jól érvényesült, amit részben azzal kell magyarázzunk, hogy egy alárendelt szakmát, az ápolókat regulázta meg. Ez a fegyelmező szándékú orvoslásnak kapóra jött, mert ha tartalmilag nem is, formailag egyezett az ő törekvéseikkel. Az is fontos faktor, hogy Nightingale befolyásos nemesi családba született, származása jócskán megkönnyítette a sikerét. A Királyi Statisztikai Társaság első női tagja lett, az ápolószakma alapító szelleme és hőse, Viktória királynő személyes jó barátja.

Semmelweis ezzel szemben frissen felemelkedett polgári családból származott, a máig arisztokratikus orvosszakmában jöttmentnek számított. Kirívó erőfeszítést követelt meg a kollégáitól, a bevett működési kultúrájuk felrúgását. Az ekkoriban még jócskán anatómiai révületben lévő nyugati orvoslás a ‘testet’ amolyan folytatólagos masszaként tekintette, amelyben tekintélye folytán szabad ki-be járása esik. Ezt egészen máshogyan élhették meg azok a nők, akikbe csoportosan nyúlkáltak bele hullaszagú cilinderes urak, annak a tudomásul vétele nélkül, hogy ezek az asszonyok még épp élnek. Az orvosok többsége számára ezek csak testek voltak. (Ebben szerepet játszhatott az is, hogy az akkori orvosi szülészetekre olyan nők kerültek, akik nem engedhették meg maguknak a bábák szolgáltatásait, így többnyire megesett lányok és prostituáltak, akiket társadalmi helyzetünknél fogva eleve kevesebbre tartottak, mint akár az összes többi asszonyt. Erről részletesebben is esett szó a sorozat második részében: Puncipolitika II.: A legősibb mesterség.)

A korabeli orvoslás számára ez természetes volt, de a korabeli személyes intimitásban a legkevésbé sem. Éppen a női szexualitás és intimitás eltagadása volt az ára annak, hogy férfiakat egyáltalán a szülészet és nőgyógyászat közelébe engedjenek.

Semmelweis statisztikai alapon visszaminősítette a nőket személyekké, helyreállította a személyiséghatáraikat és személyesen is felvállalta az irántuk való felelősséget. Ugyanezt a felelősséget, amely alatt ő is összeroskadt, ráolvasta a kollégáira is, akiknek a teljes világnézetüket kellett volna feje tetejére állítaniuk, sok-sokezer halálért felelősséget vállalniuk visszamenőleg. Vonakodásuk nyomán pamfletjeiben gyakran nevezte őket gyilkosoknak – ez sem könnyítette meg a megértést.

Nagyjából negyven évvel később a gyógyászati közbeszédben már meg nem értett zseni, utólag felmagasztalt korszakos felfedező lett.

Semmelweis a gyakorló orvosok számlájára annyi felelősséget írt, amit azok nem tudtak elviselni. A követői nem voltak elég erősek, hogy támaszt nyújtsanak neki, ő pedig elszigetelődött és egyre dühödtebb lett, végül szó szerint félreállították és agyonverték. Ám halála után a fennmaradt gyakorlat, a tanítványok és az idő maradéktalanul igazolták őt.

Elsöprő győzelmet aratott, és minden fronton bűntudatra adott okot. Ezt a bűnösséget a szakma megörökölte és görgette maga előtt, számos tekintetben görgeti máig is. Soha senkit nem számoltattak el Semmelweis haláláért, számkivetettségéért, sem pedig a meghalt anyák életeiért. Ezeket a bűnöket a szakma lenyelte. A szülésorvoslás az anyák megmentésétől beszéli el önmagát, mintha a meghalt anyákért valaki más lett volna felelős.

Az elsumákolt lecke

Semmelweisből az orvoslás nagyszentje lett. Nevét viseli a legtekintélyesebb hazai orvosi egyetem, születése napja az egészségügyi dolgozók ünnepe, megkapta az anyák megmentője eposzi nevet. A fertőtlenítés általános parancsa kifehérítette a zavaros személyközi viszonyokat, restituálta és megerősítette az egyes egyének határait. Protokollja ma is a legfontosabb gyógyítási rituálé, a felkenés aktusa, amit penitenciaként (vezeklésként) mér magára minden gyógyító. Mára azonban a szülészet ott tart, hogy éppen ez a fehérség/fekete-fehérség okoz problémát: a sterilizálás, izolálás, a statisztikák átfogó érvényű parancsa a szüléseknél számos zavar forrása, embertelen bánásmódhoz vezetnek.

Hogy csak egyet említsek a legnevetségesebbek közül: a klinikai szülészetben az asszonyok hüvelynyílását körülborotválják, bár számos összehasonlító vizsgálat igazolja ennek károsságát. Ezzel készítik elő a legtöbb esetben felesleges gátmetszésre, amely az orvos felülső nézőszögének megteremtését szolgálja, ti. hanyattfektetik a szülő asszonyokat, ami a szülés szempontjából a legrosszabb választás és megterheli a gátat, az ezáltal indukált gátsérülések megelőzésére inkább átvágják azt (a gétmetszésekről részletesebben is esik szó sorozatunk első részében: Puncipolitika I.: Hálapénz, avagy a jóindulat-kereskedelem szabályozása). A gátizmot, ami egy kiemelt határterület, külön fertőtlenítik és úgy nevezik, hogy ‘a sebész steril területe’. Sheila Kitzinger antropológus A szülés árnyékában – katarsis vagy krízis című korszakalkotó könyvében szóvá is tette ennek a kifejezésnek a problematikusságát. Részint azt, hogy hogyan kerül egy ilyen alkalmi birtokviszony valakinek a nemi szervére, részint pedig, hogy a koncepció maga teljesen hibás, hiszen egy gáti szakasz, természetéből adódóan, soha nem lehet steril, csorog-csöpög rajta a magzatvíz, a vér és egyebek. A gyakorlat egy félreértésen alapszik: az aszepszis parancsa mindenre ráül.

A rítusok szintjén Semmelweis öröksége ugyanis elsöprő sikert aratott. A szemlélete azonban korántsem valósul meg ilyen átfogóan. A szülészorvoslásnak esze ágában sem volt azóta sem fejet hajtani a bábai hagyományok előtt. Pedig azok tanulsággal szolgálhatnának olyan ügyekben, amelyeket felesleges beavatkozásokkal, nagyon nagy hibamutatókkal és jelentős erőszakkal oldott meg az ipari szemléletű szülészet. A módszertani megfontolások szintjén is hatalmas bliccelés folyik. Semmelweis azt várta a szakmájától, hogy ismerje fel a felelősségét.

„Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is a (…) beismerés, nem a letagadásban rejlik ellenszere.” – írta egyik nyílt levelében.

A Semmelweis-lecke a fundamentális kritikai vizsgálat parancsa, amelyet élő szövetekre kellene alkalmazni. Ebben benne foglaltatik az alárendelt részszakmák elismerésének igénye, a gyógyítandó személy emancipálása és a tekintélyi viszonyok okozta vakság felszámolásának parancsa is. Ezt szemmel láthatóan nem tanulta meg a hazai szülészszakma.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!