Puncipolitika IV.: A szülőcsatorna körülszövegezése

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Intimitás, erőszak, elhallgatások, hatalmi viszonyok: a szülés társadalmilag, politikailag, sőt, fiziológiailag is elmondhatatlan. Ha úgy tűnik, hogy a szülés körül folyó beszédben katyvasz van, az azért lehet, mert tényleg katyvasz van.

 hvgduna201003c_001.jpg

Puncipolitika című ötrészes sorozatunkban a hazai szülészeti horrort járjuk körül. Első két cikkünkben azt vizsgáltuk, mekkora pénzbeli és hatalmi tétje van a szülés ellenőrzésének, hogy hogyan gyűrték uralmuk alá a bábaszakmát a szülészorvosok. Harmadik cikkünkben feltártuk, valójában mit tett Geréb Ágnes. Most szó lesz arról, mi köze mindehhez Mária Teréziának és a nyelvi ábrázolásnak, a sorozat befejező részében pedig eláruljuk, miért kísérti a hazai szülészetet még mindig Semmelweis Ignác szelleme.

A szülést nagyon nehéz elbeszélni, igazából a körülményeit és a bevatkozásokat szokás nyelvileg rögzíteni. Ezek a formulák köszönő viszonyban sincsenek azzal a szenvedélyes káosszal, amelyben az összehúzódások fájdalmai és az anya-gyerek kötődés kialakulása egymásba tekerednek, mégis ezek a szövegek döntenek arról, mit tehet, mihez férhet hozzá a szülő nő. Ezzel pedig nehéz szembeszállni, főleg nyelvileg.

A szülő nő ugyanis beszédképtelen. Ez az absztrakt, csak átmeneti időben létező személy nem tud kiállni és állást foglalni az otthonszülés vagy a császármetszés mellett vagy ellene. Részint azért, mert a szülés egy átmeneti jelenség, egyszer csak, így vagy úgy, de vége lesz. Előtte még nem szülő nő, hanem várandós, utána pedig már túl van rajta. Különösen fontos tulajdonsága továbbá a szülésnek, hogy nem lehet közben beszélni. Legalábbis nem a tárgyalótermekben és kamerák előtt elvárható módon. Ez a jelenség nem kulturális konstrukció: a szülés folyamataiért felelős agytörzs tevékenységét ugyanis blokkolja, ha a beszédért és absztrakt gondolkodásért felelős neokortex átveszi az irányítást. Azaz a szülő nő éppen az őt konstituáló állapotából kifolyólag nem tud beszélni. Ez egy tipikus konfliktus forrása is: jól dokumentált jelenség, hogy a szülés közben kórházba szállított nők méhtevékenysége gyengül vagy leáll, ha a személyzet tesztkérdésekkel, feladatokkal, főleg ha elolvasni való papírokkal lepi meg őket.

Sajátos módon éppen egy ilyen átmeneti jogalany kellett ahhoz, hogy 61 évnyi tiltás és üldözés után végül legalizálják Magyarországon az intézményen kívüli szülést. Egy édesanya, Ternovszky Anna még éppen várandósan nyújtott be keresetet a magyar állam ellen, ilyenformán kérhette számon a vele szembeni jogsértést, amiért nem döntheti el, hogy hol szüljön. (Erről az ügyről részletesebben írtunk a sorozat harmadik, Vezéráldozat című részében.) Geréb Ágnes hiába lobbizott a szakmai változásért és korábban nála szült anyák hiába tüntettek, jogilag nem számítottak érintett alanyoknak.

Szómágia

Az intézmények, akik a szülést természettudományos és jogi formulák által medikalizálják, protokollokkal és nyilatkozatokkal fegyverkeznek fel arra a megoldhatatlan feladatra, amit röviden szülésnek nevezhetünk. Támogatják (és ugyanakkor gátolják és gáncsolják) őket az állam és erőszakintézményei: biztosítási szövegekkel, szerződésekkel, jogszabályokkal, kártérítések belengetésével. De az orvosokat legalább ennyire fegyelmezi az intézményi kultúra és a kollegiális nyomás. Alapos körülírás határozza meg, hogy a szülő nőnek egyáltalán mit szabad, mi meddig tarthat, illetve hogy mely körülmények esetén kell megmenteni az édesanyát. Az orvostudomány beavatkozások által reméli enyhíteni az asszony saját teste által rámért kínjait és azok kockázatait, egyúttal gördülékenyebbé tenni a kis emberi erőforrások termelését. E beavatkozások közül a legmagasabb rendű – és Magyarországon a WHO által elfogadhatónak tartottnál jóval magasabb arányú – a császármetszés: a szülés munkáját átveszik a bemosakodás szent rítusán átesett, egyszeriségüktől megfosztott, kizárólag a hierarchiában elfoglalt rangjukat képviselő orvosok és segítőik, akik vasfegyelemmel végrehajtják azt, amire az asztalukon fekvő alanyt alkalmatlannak ítélték.

Erre jönnek a nők, szintén szövegekkel felfegyverkezve: szülési terveket írunk, amikben lefektetjük, hogy mit hogyan szeretnénk a szülés során. A szülési terv, furcsa neve dacára, nem a vajúdás remélt hosszát rögzíti, hanem azt, hogy a nő milyen elbánásra, milyen hozzáállásra vágyik. Sok intézményben a dolgozók még mindig sokkot kapnak a szülési tervtől, hiszen szerintük – és az ő gyakorlatuk mindennapi valóságában – egészen más elvek és megfontolások irányítják a szülések körüli tevékenységet, mint az, hogy az adott nő mit szeretne. A szülő nő hiába köti ki, hogy gátvédelemmel akar szülni, ha a jelenlévők semelyike sincs birtokában olyan szakmai tudásnak, tapasztalatnak, amellyel ezt segíthetné – és ez gyakran megesik. Az asszonyok belátásai és elvárásai jóval nagyobb tempóban fejlődnek, mint a szülészeti ellátás.

szazalek-banner-anim2.gif

Iratkozz fel hírlevelünkre:

Kövess minket Facebookon:

Szövegek szövegekkel harcolnak tehát, és végül ott vagyunk, ahol mindig is: megfogalmazhatunk kéréseket, és a többségükben férfi szülészorvosok vagy akarják érteni, vagy nem. Nincs mivel rákényszeríteni őket a belátásra, csak a jóindulatukon múlik a dolog. A következő lépés, hogy ha meg is próbálják megérteni, mit akar a szülő nő, még mindig nem biztos, hogy képesek azt teljesíteni.

A szülés tehát egyszer csak véget ér, így vagy úgy, és ott állunk egy tökéletesen végleges, jóvátehetetlen, soha többé meg nem másítható eredménnyel. Ha minden máshogy sült el, mint ahogy a szülő/szülők szerették volna, és ez számunkra elfogadhatatlan, akkor sem nyújt segítséget a szülési terv, hiszen az igazságügyi orvosszakértőkkel szemben igen csekély súllyal esik latba az asszony papírra vetett vágya; ha minden remekül sikerült, bábáink és orvosaink, csecsemős ápolóink és neonatológusaink mindent a számunkra lehető legideálisabban tettek, sőt, átlépték a saját árnyékukat és képesek voltak akár máshogy csinálni dolgokat, mint ahogy ők amúgy maguktól csinálnák, akkor meg elbeszélhetetlen, és megköszönhetetlen az aktus.

Az történt, hogy nem történt semmi megnevezhető

A háborítatlan szülést óhajtó ember vágya az intézményrendszer felé csupa ne: kérlek, ne vágj belém feleslegesen; kérlek, ne alázz meg; kérlek, ne kérdezgess; kérlek, ne sürgess; kérlek, ne gyorsíts; kérlek, ne okozz felesleges fájdalmat; kérlek, hagyd, hogy úgy szüljek, ahogy én tudok. Ha ezek mind sikerülnek, hogyan lehet ezt elmondani?

Itt van például a 2011-es törvény nyomán alakult egyik első legális magyar bábaközösség, a Bábakalács Születésház beszámolója 2013. évi tevékenységükről. A beszámoló azt tartalmazza, hányan, miért és hogyan kerültek ki a gondozásukból, illetve hogy ők maguk mennyi beavatkozást végeztek. Pontosan megtudjuk, mikor milyen orvosi műveletet hajtottak végre a kórházba került édesanyákon. Azonban 65 olyan szülést kísértek, ahol nem történt beavatkozás, minden a legnagyobb rendben ment. Ezekről a szülésekről mindössze a bevett formulát közlik: jó egészségnek örvendenek. Ez a mondat azonban nem jelent semmit, egy üres formula, amiből legislegfeljebb annyit tudunk megállapítani, hogy a szóban forgó személyek életben vannak. A legvéresebb, legtraumatikusabb szülések után is ezt írják ki a családok a saját facebookjaikra is: „megérkezett”, súlya, hossza az alábbiak szerint mérettetett, az anya és a baba „jól vannak”.

Hatvanegy évnyi törvényi tiltás és huszonévnyi föld alatt bujkálás és szervezkedés, reménykedés és kínlódás után legalizálódott az intézményen kívüli szülés, ami többé-kevésbé az ellentéte a medikalizált szülésgondozásnak, és annak első sikeres vállalkozói a saját tevékenységük mérlegét az intézményi standardok számaiban adják meg, saját teljesítményüket kizárólag a kórházi ellátás szempontjai szerint és azokhoz mérve. A hetvenes évek francia pszichoanalitikus feministáinak igaza lehet: még szavaink sincsenek a női tapasztalatra. Ha vannak is nagy minták a háborítatlan szülések körül, amelyeket lehetséges volna számszerűsíteni és grafikonra felvinni, nehéz kemény adatként kezelnünk a szülő illetve szült nők elégedettségének változóit: a korai kötődés biztató jeleit, a szülést követő depresszív szakaszok hosszát, intenzitását, vagy olyan nem igazán látható dolgokat, mint hogy egy gátsérülés mennyi ideig fáj – és nyilván van még ezer szempont, amiket lehetne vizsgálni, csak a cikk szerzőjének hirtelen eddig terjed cseppet sem orvosszakmai fantáziája.

‘Apák öltése’: nyelvi erőszak

Ez utóbbi kitételnél azonban érdemes egy ideig elidőzni. A gát ugyanis a szülés körüli csatározások neuralgikus pontja. Egy izomkötegről van szó a hüvelybementet és a végbélnyílás között, ami szimbolikájában a fent és lent, a tiszta/megtisztítandó és szennyes, a szexuális és metabolikus területek szétválasztását szolgálja, illetve a reprodukció szolgálatába állított, afelől értelmezett női testet és az önfenntartó folyamataiban öncélú női testet elhatárolja egymástól.

A megnyugtató lefolyású természetes szüléseknek kevés látványos eleme van – ezek közül a legnagyobb esemény a kitolás, a magzat távozása az anyatestből a szülőcsatornán át, és ezen belül is amikor a fej előbukkan a hüvelyből. Régiesebb nevén: nyomakodási szak. Ez afféle megnyugtatás: annyi sok cél nélkülinek tűnő kínlódás után végre történik valami. A klinikai gyakorlatban indokolatlanul sokat használt hanyattfektetés és oxitocin – hormonkészítmény, kórházi becenevén „gyorsító” – a gát komoly megterheléséhez vezetnek, ez pedig repedésekhez, szakadásokhoz, sérülésekhez. Ezeket a sérüléseket megelőzendő létezik a gátmetszés intézménye: nem várják meg, és persze nem is segítik, hogy a fej átbukkanjon a gáton, hogy a gát ‘szétterüljön’ és ezzel ellazuljon, hanem egy szép steril ollóval átvágják ezt az izmot. Ez egy meglehetősen vitatott eljárás, és a WHO és más szervezetek évtizede fogalmaznak meg ajánlásokat azzal kapcsolatban, hogyan kellene elkerülni. Ennek dacára hazánkban a gátmetszések aránya rendkívül magas. Legendáriuma épült ki az „apák öltésének”: a szülészeti jassznyelv e különösen borzasztó darabja azt az öltést takarja, amellyel a gátseb összeillesztését végzik, azaz amelyik a további varratokat meghatározza. Nevében hordozza a megállapítást: a hüvely tágassága vagy szűkössége a hüvelyt használó férfi felől van meghatározva, egy elképzelt szereplő felől, aki ráadásul e feltételezés szerint egy szűk, a szülés megpróbáltatásainak emlékét minél kevésbé magán viselő szöveghelynek örülne. Ez pontosan kijelöli a szülés emberfeletti teljesítményét éppen nyújtott nő helyét a diskurzusban, ráadásul semmilyen ismeretséget nem mutat a szexualitás változatos tapasztalataival, és legfőként a hüvely és a gát természetével kapcsolatban. Ezek az elhallgatott testi részek ugyanis meglehetős saját élettel, képességekkel, gyógyulási és erősödési potenciállal, és, szülésen kívül is, komoly teljesítménnyel tudnak rendelkezni. Nagyon egyszerűen megfogalmazva: a tónusos hüvelyt nem a sebészkéz állítja elő, hanem a gátizomtorna. Ez utóbbihoz azonban önnön anatómiájával tisztában lévő és azzal élni tudó nőre van szükség, aki ebben a diskurzusban nem létezik, mivel itt reproduktív és szexuális szolgáltató funkcióira redukálódik.

Férfinyelven elbeszélhető történések

Az elmúlt tíz év szenzációja a szülészetben a nagy összegű kártérítési perek megjelenése, amelyek ma is tartó szakmai pánikot okoztak. Ez a legújabb kori fejlemény valóságos rettegésben tartja az orvosokat, szülésznőket és intézményeket, és implicit módon belehajszolja őket a beavatkozások gyakorításába: nyelvileg, különösen egy bíróság előtt ugyanis csak azt lehet elmondani, hogy milyen intervenciókat hajtott végre az orvos. Ha bármilyen bonyodalom adódik, azt fogják kérdezni, vajon megtette a szükséges beavatkozásokat, vagy köznyelvibben: megtett-e mindent. A válaszokat össze fogják hasonlítani a regnáló szakmai ajánlásokkal, amelyek felől a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium határozhatna. Ezt az ajánlást 2002 óta nem frissítették, pedig azóta sok víz lefolyt a gátakon. A magyar bíróság nem veszi figyelembe az aktuális WHO-ajánlásokat, más, fejlettebb szülészeti rendszerű országok regnáló protokolljait vagy a vonatkozó tudományos diskurzusokat sem. Egyetlen szöveghelynek van autoritása, ezt pedig éppen azoknak az embereknek kellene módosítaniuk (ti. a főorvosokból és intézményvezetőkből álló szakmai kollégiumnak), akik a legjobban ki vannak téve a műhibaperek okozta szakmai és erkölcsi nyomásnak. A műhiba-pánik hatására azonban ők éppen elzárkózóbbak lettek.

A „Nagy Fehér”

Egy alternatív módszerekkel dolgozó sztárszülész, akivel interjúztam, a beavatkozás kényszerét a működési kultúrával magyarázza: „Az orvos a vezető, ő a Nagy Fehér. Ő az, aki arra van kiképezve, hogy megmentse az emberek életét. (…) Erre képzik ki az orvostanhallgatókat, és aztán a szakorvos-képzés során is ugyanezt a hatást kapja az orvos, ezért ő életet kell, hogy mentsen. És ha nem menthet életet, akkor ott áll tehetetlenül. Azt nem bírja. Előbb-utóbb valamit be fog avatkozni. Érzi, hogy valamit tenni kell. Mert arra van kiképezve, hogy valamit segítsen. Ha beledöglik is segít.

Gerébék munkafilozófiája ezzel ellentétes: ők úgy vélik, hogy a szülés természetes fiziológiai folyamat, amely során a lehető legkevesebb beavatkozást kell eszközölni, azt kísérni kell és nem vezetni. A háborítatlan szülésért küzdő mozgalmak az intézményi szülésvezetés gyakorlatát elutasítják, és ha nem is ilyen harciasan, de legalábbis burkoltan felelőssé teszik számos felesleges megrázkódtatásért, amit a mainstream szülészet évtizedei alatt sok generációnyi nőnek és gyereknek kellett elszenvednie. Ez egy megrázó módszertani fordulat, ami éppen a szülő nő döntésképességének helyreállításáért folyik, az egészségügy rovására.

Mi mindent megtettünk

A nyelvi leválasztás kulcsfontosságú a szülészeti reformtörekvések megakasztásában és a Geréb Ágnes ellen folyó bírósági eljárásokban is. Hiába idéznek Geréb védői, hívei, támogatói, más kultúrákból érkezett pályatársai számokat, kutatási eredményeket, józan megfontolásokat, vagy citálják más országok egészségügyi kódexeit (ahogyan erről a 3. részben részletesen szóltunk). A magyar büntetőbíróságot nem szükségszerűen érdekli a szülészszakma belső fejlődése, neki felkent, felszentelt, okleveles igazságügyi szakértők kellenek, akiket a hazai Igazságügyi Szakértői Kamara névjegyzékbe vett, iktatott. Mintha ugyan egy ilyen pecséttől már hirtelen meg is szűnne a szakmai állítások vitathatósága. Hasonlóan hamis elgondolás ez, mint a szakértői kormány fogalma – ez utóbbiról kiváló kollégám, Pap Szilárd István már részletesen megírta a Mércén, miért lehetetlen marhaság.

Az igazságügyi szakértő feladata az volna, hogy közvetítőként funkcionáljon a csak jogi nyelven működő bíróság és a saját nyelvén operáló peres felek (a mi esetünkben az egészségügy) között, hiszen ezek a nyelvek, szakmai kódok nem kompatibilisek egymással. A gyakorlatban mégis azt látjuk, hogy egyik szakértő ilyen, a másik olyan, és mivel többnyire nem veszik ki a részüket a tudományos diskurzusokból, ezért a Gerébéhez hasonló esetekben, ahol a szakma konzervatív többsége ütközik meg egy úttörővel, igazából gőzük nincs, miről van szó.

Éppen emiatt javasolják azt sokan, például a Brit Királyi Bábakollégiumot vezető Lesley Page és maga Geréb Ágnes is, hogy ezeket a szakmai ügyeket ne büntetőbíróságon tárgyalják, ahol boszorkányüldözés lesz belőlük, hanem legyen olyan bábai szakmai testület, amely a saját standardjai alapján bírálja el, hogy volt-e vétség van sem. Ugyanezen a tételen bukott meg a híres 2008-as tárgyalássorozat, amelyben Gerébet többen, például mindannyiunk kedvenc jancsibohóca, Falus Ferenc is mártírnak, hajthatatlannak nevezték (erről a sorozat 3. részében szóltunk, Geréb Ágnes pályaképe és az intézményen kívüli szülés szabályozása kapcsán): a szülésmozgalmárok ragaszkodtak ahhoz, hogy a bábaszakmának legyen saját szakmai testülete, az orvosok képviselői ezt azonban jóformán nem is értették. Márpedig a kártérítésektől való félelem pressziója ugyanúgy ránehezedik a független bábákra, mint a klinikai orvosokra.

A skandináv országokban működő No Fault-rendszer feloldja ezt a gordiuszi csomót: egyszerre ismeri el azt, hogy a szülés körül adódhatnak komplikációk az orvos legjobb tudása és teljesítménye mellett is, de azt is beveszi a pakliba, hogy a családoknak igenis szüksége van kártérítésre, ha a gyerekeiket egy-egy oxigénhiányos állapotból eredő fogyatékosság miatt fejleszteniük, különleges iskolákba járatniuk kell, esetleg magának a szülő nőnek van szüksége további segítségre. A szülés körüli komplikációkból adódó esetleges maradandó sérülések, fogyatékosságok megállapítása esetén nem az orvosnak vagy a kórháznak kell kártérítést fizetnie, hanem az állam egy elkülönített költségvetéséből ítélnek meg nekik juttatást.

Nem a  bíróságra tartozik

Indoklást sem igényel az a kijelentés, hogy Geréb Ágnes büntetőperei politikai ügyek; amennyiben felmentik, vagy legalábbis elfogadják az érveit, az szemben áll az orvosszakmai és politikai elvárásokkal, a hatályos protokollokkal és törvényekkel, amelyekről ugyan a szakmai diskurzus kimondja, hogy helytelenek, de attól még hatályosak. Még haragudni se igen lehet emiatt: nincsenek élő, nevesíthető személyek, akik csinálnák ezt az egészet Gerébbel vagy az anyákkal, hanem egymást átrétegző tehetetlenségek, érdekek, keretek és hatások halmaza van. Természetes reakcióink – a pánik, a harag, a kétségbeesés, és persze a szülés velejárói: fájdalom, önkívület – mind rontják az ember érdekérvényesítő képességét.

Pedig úgy tűnik, hogy ez a szigorúan jogi körülszövegezés nem csak a bábamozgalmárokat nyomja agyon, hanem azoknak az orvosoknak és klinikai szülésznőknek is komoly gondokat okoz, akik amúgy be akarnának illeszkedni a jelenlegi rendszerbe, de így is rettegnek a kártérítési perektől. Ha a szakma merne továbblépni és változtatni, az őket is tehermentesíthetné, de magával kellene hozza a szakmai felügyeletek átalakítását.

Sorozatunk első részében a hálapénz intézményét mutattuk be, a másodikban a bábatörténelemmel foglalkoztunk, a harmadikban pedig Geréb Ágnes ellentmondásos megítélését boncolgattuk. Sorozatunk következő, egyben utolsó részében pedig számot vetünk az ellinkelt történelmi tanulságokról: feladjuk a Semmelweis-leckét.

Olvass tovább!