Puncipolitika II.: A legősibb mesterség

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

A bevett frázis szerint a prostitúció a legősibb szakma, ez azonban tévedés. A bábaság az. A modern orvostudomány viszont legyűrte a bábákat, hogy hozzáférést kapjon a szülésbizniszhez.

pp02-2.jpg

Puncipolitika című ötrészes sorozatunkban a hazai szülészeti horrort járjuk körül. Ítélkezés helyett megvizsgáljuk, mekkora pénzbeli és hatalmi tétje van a szülés ellenőrzésének, hogy hogyan gyűrték uralmuk alá a hagyományosan független női bábaszakmát a szülészorvosok, hogy valójában mit tett Geréb Ágnes, mi köze mindehhez Mária Teréziának és a nyelvi ábrázolásnak, és hogy miért kísérti a hazai szülészetet még mindig Semmelweis Ignác szelleme. Sorozatunk második részében meglátjuk, hogyan gyűrte maga alá a modern nyugati orvoslás a legősibb mesterséget.

A szülészorvoslás történetében életmentő felfedezések és soha el nem számolt erőszakesetek sűrűn váltják egymást. A szülés orvosi felügyelet alá vonása anélkül zajlott le, hogy az évezredes bábai tapasztalatokat beépítették volna; a bábák teljes legyűrésééig a szülészorvosi és a szülésznői szakma egészen külön úton fejlődött. A szabad szülésért folytatott mozgalmak szervezőereje a nőemancipáció mellett az orvosok és bábák közötti szakmai és hatalmi feszültség.

Engedelmes testek

A 18. századra átalakult a hatalom felfogása is: a földrajzi terjeszkedés helyett előtérbe került a már uralom alá hajtott testek iránti érdeklődés. A test mint kiismerhető, idomítható és fegyelmezhető termelőeszköz tűnt fel. A népességszabályozás, a családszerkezetek és a szexualitás szigorú ellenőrzése és kontrollálása újkori fejlemények, ezeket hívjuk összefoglaló néven biopolitikának.

Ma is ismerős lehet ez a hozzáállás: gyermekszülés helyett emberi erőforrások előállítását ellenőrzi a vonatkozó minisztérium. Kormánytagjaink körében népszerű szabadidős tevékenység arról hazudozni, hogy tele kell szülni a Kárpát-medencét, és hogy ez az egyes állampolgárok egyéni felelőssége volna. Ez mind térfoglalásról, uralomról szól, semmi köze az emberek közötti meghitt viszonyokhoz. A mai népszaporulati handabanda tehát egyenes folyománya a kora újkori hatalmi technikai változásoknak.

Kis magyar bábatörténelem

A XVI-XVII. századig a szülés körüli segítés szigorúan asszonyi felségterület volt, ahová férfiakat egyáltalán nem engedtek: hagyományosan öröklődő, gyakorlatban kitanulható szakma volt a bábaság, ezen felül női családtagok segédkeztek a szülőnők körül. Ez a mesterség megélhetéssel és érdekérvényesítő képességgel ruházott fel nőket évezredeken keresztül, akik így sajátos pozícióra tehettek szert a közösségeikben. A felvilágosult abszolutizmus azonban nem szerette az önálló nőket.

A XVII. századi anatómiai forradalom részét képezte a méh fiziológiájának feltérképezése, ami jelentős lendületet kölcsönzött a terület fejlődésének és a női test sajátos jogosultságai és intimitása felszámolásának. A század végén kezdték meg működésüket az első férfi bábák és szülésre szakosodó orvosok (ekkoriban értelemszerűen csak férfiak), akik ellen azonban az orvostársadalom és a bábaszakma is erősen tiltakozott.

Császárasszonyi akarat

Mária Terézia 1770-es rendelete, a Generale Normativum in re Santiatis az első átfogó modern egészségügyi szabályozás volt, amely előírta, hogy kizárólag okleveles és diplomás bábák működhetnek a birodalomban. A rendelet azonban inkább egy óhajt rögzített, amely csak jóval később valósult meg. A falusi bábák nagy része írástudatlan volt és nem is tudta hosszabb időre otthagyni a mesterségét, mivel közösségeik igényt tartottak arra, hogy folyamatosan rendelkezésre álljanak. Ugyanez a rendelet különálló orvosi kart is alapított a Nagyszombati Egyetemen, amely nem sokkal később Budára, majd Pestre költözött. (Ez az intézmény a SOTE őse; alapítása kétszázadik évfordulóján vette fel a Semmelweis nevet.) Az oktatás németül folyt, így leginkább polgári sorból szegődhetett valaki bábának. Az 1806-os Ratio Educationis már öt hónapos képzést írt elő, gyakorította azokat, és elkezdődött a magyar és szlovák nyelvű oktatás is. 1813-ban szigorlathoz kötötték az oklevélszerzést.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Az első szülőotthont is Mária Terézia alapította, ide azonban leginkább olyan nők mentek szülni, akik nem engedhették meg maguknak egy bába felfogadását: nagyon szegények, házasságon kívül teherbe esett asszonyok, prostituáltak. Az ellátásért cserébe alanyokként szolgáltak a gyakorló orvosoknak – becstelennek tartott nőkként amúgy is alacsonyabb rendűeknek tekintették őket. A nők idegenkedtek és ameddig lehetett, távol tartották magukat az intézményektől. Erre jó okot adott nekik a gyermekágyi láz, ami az intézményesedés következtében járványszerűvé vált – bár ennek oka csak később vált világossá.

Nem tudhatták, hogy tudhatták volna

Az 1800-as évek elejére párhuzamosan folyt az orvosok és a bábák képzése: az elméleti oktatást közösen kapták meg, ugyanazokban az előadótermekben ültek, a gyakorlati képzésük azonban külön klinikákon folyt. Éppen erre lett figyelmes 1847-ben Semmelweis Ignác: a bécsi bábai klinikán sokkal kevesebb nő halt meg fertőzésben, mint az orvosi szülészeten.

A medikusok és professzoraik frakkban-cilinderben, mosatlan kézzel oda-vissza szaladgáltak a boncolások és szülések között, így maguk fertőztek meg számos szülő nőt. Bécsben még istenes volt a helyzet, a 10%-os halálozási arány egész jónak számított, mivel Európa-szerte voltak intézmények, ahol minden harmadik nő meghalt a kórházi szülés után.

Semmelweis a bécsi Allgemeines Krankenhausban működő szülészeti klinikán kötelezte az orvosokat, a hallgatókat és az ápolószemélyzetet a klórmeszes kézmosásra. Ezzel pillanatok alatt leszorította a fertőzések arányát, de rövid úton meg is utáltatta magát számos kollégával. A kézmosási rezsim ekkoriban húsz perces procedúrát jelentett olyan orvosok számára, akik eladdig összefüggő masszának tekintették az élő és holt testeket.

Semmelweis később Pesten, a Rókus Kórházban folytatta működését, ahol egy százalék alá szorította a haláleseteket. A felfedezését csak jóval később, 1858-ban publikálta először, majd 1860-ban egy egész könyvet írt a gyermekágyi lázról. Az orvosszakma egy része üdvözölte, számos tekintély azonban elutasította Semmelweis meglátásait, aki ´65-ben meg is halt a döblingi elmegyógyintézetben. (Semmelweis felfedezésével és elismertségével sorozatunk 5. részében részletesebben fogunk foglalkozni.)

Persze mondhatnánk, hogy kár ítélkezni a reformkori orvosok felett, hiszen ekkoriban még mit sem tudtak az emberek a kórokozókról. Semmelweis maga is úgy vélte, talán a boncolások során felszabaduló hullalében van valamilyen méreg. Sajátos módon a bábák azonban csak tudtak valamit, amiről az orvostudomány nem vett tudomást.

A bábák körében évszázadokra visszamenőleg hagyományos tisztasági regulák voltak érvényben. A falusi bábák sok helyütt egyfajta körzetes rendszerben dolgoztak: a közösségük eltartotta őket és cselédet is biztosított nekik, mert nem volt szabad földbe nyúlniuk, állatot ölniük. Hogy mindig tiszta legyen a kezük. Ezért lehetett sokkal jobb a helyzet az ő klinikáikon. Ez a felfedezés azonban, hogy egy hagyományos és női szakma mutathatna utat, sértette az orvosszakma érdekeit, akik még épp csak hozzáférést nyertek a szülésekhez, amelyektől hagyományosan korábban szigorúan el voltak tiltva.

Hagyományos tudás vagy sarlatánság

A modern orvostudomány alapító mozzanata a test belseje felé való anatómiai terjeszkedés, a feltárás és birtokba vétel. Az újkori nyugati medicina szabályos kampányt folytatott – és sok esetben még mindig kampányt folytat – bármilyen egyéb gyógyítással kapcsolatos tudással szemben. A pozitivista természettudományos módszertant tekinti az egyetlen megoldásnak: eszerint amit laboratóriumi körülmények között meg lehet ismételni, az számít, minden más humbug, sarlatánság, kuruzslás vagy babonaság. Ezzel sok valóban megalapozatlan gyógyítási gyakorlatra ráhúzták a vizes lepedőt, de áldozatul esett ennek sok fontos szakmai tudás, így a bábáké is.

A bábai modell egészen máshogy áll a szülésekhez, mint a beavatkozásokra berendezkedett medicina. A szülést természetes testi folyamatnak tekinti, amely során elkél segítség, de alapvetően a szülő nő végzi. A segítő beavatkozásokat nem utasítja el ez a szakmai megközelítés sem, azonban azokat csak akkor tartja elfogadhatónak, ha más, gyengédebb módszerek nem segítenek. Ennek megfelelően nagy hangsúlyt helyez a szülő nő pszichés állapotára, sőt, nyelvileg is megkülönbözteti a bábai munkát az orvosi hozzáállástól: nem vezetik, hanem kísérik a szülést. Ilyenformán a bábai modell megoldást kínál számos problémára, amelyet az iparosított szülészeti eljárás során tapasztalnak az asszonyok. A császármetszés, az oxitocin hormon adagolása és számos más beavatkozás fontos felfedezések és valóban életeket menthetnek, ma is jellemző rutinszerű alkalmazásuk helyett azonban illene ezeket csak akkor bevetni, amikor tényleg szükség van rájuk.

Be az intézményekbe

Semmelweis halála után három évtizeddel kitört a mikrobiológiai forradalom: Louis Pasteur felfedezte a kórokozókat, így az anyák megmentője újabb igazolást nyert. A bábaszakmát azonban nemhogy nem rehabilitálták, de tovább szabályozták, és az intézményesedés során fokozatosan utalták az orvosok felügyelete alá.

1897-ben aztán felavatták az első magyar orvosnőt: Hugonnai Vilma 1879-ben Zürichben szerezte meg orvosdoktori diplomáját, azt azonban csak tizennyolc évvel később honosítottak. A köztes időben Hugonnai letette a szülésznői vizsgát és ebben a minőségében működött Magyarországon.

A világháború elvonta a kapacitást, a szülőotthonokban is katonákat ápoltak. Trianon után számos képzési hely megszűnt, másokat az elcsatolt területekről helyeztek át az anyaországba, újabbakat is alapítottak. A robbanásszerű városiasodással egyre nőtt az intézményi szülések aránya az otthoniakhoz képest, így az oktatás hangsúlya is eltolódott az intézeti szülészet irányába, ahol a bábák működése már alá volt rendelve az orvosokénak.

Rákosista tempó

A szovjet kísérletről tudjuk, hogy mennyire szeretett a szó beiskolázó értelmében modernizálni. Nem volt ez másképp az egészségügyben sem. 1950-től egyik napról a másikra kötelezővé tették az intézményi szülést, ezt azonban az évtized végéig a falusi asszonyok még kijátszhatták. A kisközösségekben működő bábáknak azonban fokozatosan vagy fel kellett hagyniuk a hivatalukkal, vagy titokban gyakorolták azt.

1968-ban pedig beindult a magyar szülésznőképzés sajátos intézménye, az egészségügyi szakközépiskola. A képzés felmenő rendszerben átalakult: a szakközépiskolát végzettek egyéves „szakosító képzés” révén kaptak szülésznői oklevelet és a kórházi hierarchiában már egyértelműen az orvosok alá lettek rendelve. Korábbi autonómiájukat teljesen elveszítették. Az utolsó nappali tagozatos felsőoktatási szülésznő évfolyam az 1976-77-es tanévben végzett, és ezzel végleg le is zárult a független bábák képzése Magyarországon.

Szeretnék egyenlőbb lenni. De csak kicsit.

A szakma önállósági törekvései a rendszerváltás körül kerültek felszínre. Ekkoriban szerveződtek az első konferenciák, ahol érdekképviselők már nyíltan felvállalták, hogy vissza akarják kapni a korábbi önállóságukat. Ennek nyomán 1994-ben indult három éves, nappali tagozatos felsőfokú szülésznőképzés, amelynek felvételi előfeltétele az érettségi volt és nem a szakközépiskolai végzettség. A korábban szakképesítést szerzett szülésznők végzettségét visszamenőleg felsőfokúnak fogadták el. Az intézményen kívüli szülés azonban továbbra is tiltott maradt, a szülésznők pedig továbbra is alá vannak rendelve az orvosoknak.

A képzés alakulásán világosan nyomon követhető, hogy hogyan alakult a bábaszakma – illetve mai hivatalos nevén: a szülésznők – hatalmi helyzete: a világháború idejére már jelentős intézményesedés zajlott le, ezt azonban jócskán felülmúlta az, amikor az ötvenes években kötelezővé vált az intézményi szülés és a hatvanas években felszámolták a felsőfokú szülésznőképzést, azaz végleg beutalták az orvosi hivatás alá ezt a korábban mellérendelt szakmát. A szülést iparosították és standardizálták, az anyákat termelőegységekké lényegítették, akiknek a hasznosításához a szülésznők asszisztálnak.

Nem csoda hát, hogy a szülésmozgalmároknak betört a feje, amikor nekiszaladtak a fennálló kórházi rezsim egyeduralmának: ahogyan a sorozat előző részében láthattunk, nagyon sok (hála)pénz forog kockán a szülések körül, a mai részből pedig kiderült, hogy történelmileg beágyazott hatalmi kérdéssel állunk szemben.

Sorozatunk első részében a hálapénz intézményét mutattuk be, a továbbiakban pedig részletesen foglalkozunk Geréb Ágnes pályájával és aktivizmusával; elemezzük, miért olyan nehéz egyenesen beszélni erről a témáról, akár szabályozásban, akár nyilvános beszédben; legvégül pedig számot vetünk az ellinkelt történelmi tanulságokról: feladjuk a Semmelweis-leckét.

Olvass tovább!