„Semmi sem lehetséges, amíg meg nem történik.” – zárta egy Mandela-parafrázissal mondandóját a dél-karolinai előválasztást megelőző tévévitán Bernie Sanders. A mottó valóban magába foglalja azt a reményt, amit Bernie nem csak az amerikai, de a centrum baloldala számára jelent. A tőkés világrendszer központi országaiban a 2008-as válságot követően magát lassan újrafogalmazó baloldal kapitalizmus-kritikus mozgalmainak, intézményesülésüknek, vagyis a baloldal fősodorba kerülésének a vermonti szenátor szimbólumává vált.
Erre mind karaktere, mind fél évszázados politikai pályája alkalmassá tette: a 78 éves Bernie a ‘60-as években részt vett a feketék polgárjogi küzdelmeiben, majd ‘81-től az új-angliai kisváros, Burlington polgármestereként, ‘91-től alsóházi képviselőként, 2007-től Vermont állam szenátoraként képviselte konzisztensen az alul lévők, a dolgozók, a nők és a kisebbségek érdekeit. Képviselőként – a kongresszusban gyakran egyedül, vagy néhányad magával – következetesen állt ki az oktatási rendszert, infrastruktúrát romboló, a népességet eladósító neoliberális megszorításokkal szemben, ‘91-ben és 2002-2003-ban is a háborúellenes mozgalmak élére állt, és évtizedeken keresztül harcolt az USA Közel-keleten és Latin-Amerikában folytatott birodalmi politikája ellen. Mindemellett – ahogyan a vele nem szimpatizálók is elismerik – Bernie az a fajta politikus, akiknek az őszinteségében nehéz kételkedni, a hitelesség pedig pótolhatatlan erőforrás akkor, amikor a választók intézményekbe és politikusokba vetett bizalma sosem látott mélységekig süllyedt.
Sanders kampányának sikere 2016-ban mindenkit megdöbbentett, de leginkább a jogosultság-érzettől elvakuló Demokrata párt elitjét, akiknek minden trükköt be kellett vetniük, hogy az oligarchia és a média teljes támogatottságát élvező Hillary Clinton felülkerekedjen a 74 éves, magát demokratikus szocialistának valló szenátor alulról, kisadományokból felépülő kampányán. Sanders végig talpon maradt, majd minden erejével támogatta Clinton kampányát Trump ellen, de ez nem volt elég arra, hogy a párt- és médiaelit ne próbálja meg a kihívóra kenni Clinton ‘16-os katasztrofális vereségét.
Sanders kampánycsapatának kulcsemberei 2016 óta számos mozgalmat, kampányt és intézményt építettek fel. A chicagoi tanársztrájkoktól a Black Lives Matter mozgalomig minden jelentősebb küzdelemben ott voltak, a félidős választáson pedig több, a széles értelemben vett mozgalom által támogatott, baloldali jelölt szerepelt sikerrel, például a konzervatívokat őrületbe kergető New-York-i latinó képviselő, Alexandria-Ocasio Cortez.
Bernie is az osztályharc első frontjában maradt: az Amazon és a Walmart dolgozók bérköveteléseinek leghatékonyabb támogatójává vált, és törvényjavaslatot nyújtott be a nagy pénzintézetek feldarabolásáról.
Az újraindulás márciusi bejelentésétől kezdve világos volt, hogy Sanders egészségügyi lobbival, a Wall Streettel, a katonai-ipari komplexummal stb. leszámolni kívánó kampányüzenetei rendkívül népszerűek. Kampányának kulcsüzeneteivel – az univerzális egészségügyi ellátás, a szövetségi minimálbér 15 dollárra emelése stb. – 2016-ban még magányos harcot folytatott, 2020-ra azonban a demokrata bázis nagy része magáévá tette ezeket az üzeneteket, és a centrista jelöltek is kénytelenek voltak legalább részben, felhígított formában felvállalni a népszerű javaslatok egy részét. Bernie a közpolitikák területén verhetetlennek tűnik: a demokrata szavazók számára legfontosabb egészségügy kérdésében a legtöbben az általa és – nagyrészt – Warren által képviselt univerzális rendszerrel értenek egyet, és Bernie-t tartják a leghitelesebbnek a kérdésben, ahogy egyebek mellett következetes háború-ellenes magatartását és a vagyonosok megadóztatásának tervét is is díjazzák.
A „Nem én, mi” szlogennel kampányoló Sanders rég nem látott tömegmozgalmat épített: jól szervezett helyi kampányirodáival és önkénteseivel a legtöbb államban senki nem tudja fölvenni a versenyt, ahogy a kampánynak utalt, darabonként néhány ezer forintos kisadományok mennyisége is minden korábbi precedenst túlszárnyal.
A vállalati médiavilág és a pártelit ezért a kampány során pánikszerűen állt elő újabb és újabb stratégiákkal Bernie megállítására. A birodalmi külpolitikát kritizálókkal szemben gyakran felhozott antiszemitizmus vádja mellett a Putyin-kártyát is kijátszották, és napról napra állnak elő az abszurdabbnál abszurdabb képzelgésekkel a tévéstúdiókban. Miután sem ez, sem az elhallgatás stratégiája nem működött, Sanders pedig még szívinfarktusát követően is szépen lassan araszolt fölfelé a közvélemény-kutatásokban, az elitnek lényegében egyetlen érve maradt, mely szerint Sanders „megválaszthatatlan”, hiszen egy demokratikus szocialistára az amerikaiak sohasem szavaznának. Noha az érvet rendre cáfolják a Sanders független és konzervatív körökben, valamint az ingaállamok nagy részében relatív kedveltségét mutató kutatások, és Sanders a megválaszthatatlansági érvre az Iowában, New Hampshire-ben és Nevadában, vagyis az első három államban begyűjtött legtöbb szavazattal is frappáns választ adott, az érv különböző változatait a mai napig ismételgeti a kommentariátus.
A párt- és médiaelit zavarodottságát és Joe Biden, az elit első számú jelöltjében való bizalmatlanságot mutatja az is, hogy a vállalati médiák egymás után futtatták fel a különböző centrista jelölteket, mint Sanders potens ellenfeleit, hogy aztán ezek a kihívók szép sorban elvérezzenek, és a szuperkeddre felsorakozzanak Obama alelnöke mögé.
A mezőny szűkülése életbevágó az elit számára: csak így akadályozható meg, hogy Sanders megszerezze a követek 50%-át, és a jelölőgyűlésen esély nyíljon a szuperdelegáltak bevetésére és Sanders jelöltségtől való megfosztására.
Bernie legnagyobb kihívása a mai napon éppen ez: stabil, 20-30 %-os támogatottsága egy megosztott mezőnyben kimagaslott, ha azonban Biden nagyon meggyőző Dél-Karolina-i győzelmét követően kiugró centrista jelöltek (Steyer, Buttigieg, Klobuchar) támogatóinak nagy része Biden mögé sorakozik fel, Sanders előnye minimálisra olvadhat.