Ha a válság nyomán a német tőke elveszti érdeklődését hazánk iránt, akkor az Európai Unió teljesen magunkra fog bennünket hagyni. És akkor végképp betagozódunk az autokrata, sőt helyenként diktatórikus Keletbe. De akad egy optimista szcenárió is.
Már Lengyelországban is átvállalja a kieső fizetések egy részét a kormány.
Egy olyan kormányzat, amely a vészhelyzetet saját hatalmának önkényes kiterjesztésére és zsarnoki hatalom megszerzésére használja fel, aláássa a politikai intézményekkel való együttműködés szándékát is, amely létfontosságú egy vészhelyzet esetén.
Ha még az ellenzék látszólagos sikere is csak egy csapda, akkor az ellenzéki politizálás elveszíti minden tétjét, és csak a vereségtől való félelem marad jószerivel az egyetlen motiváló tényezője.
Orbán Viktor a parlamentben még tegnap is arról beszélt, hogy „teljesítmény nélkül” nem ad senkinek pénzt a kormányt. Aki tehát válság idején elveszíti a munkáját, annak coki.
Válság lesz, válság van. Hogy mennyire lesz mély, de főleg, hogy mennyire fog fájni és kiknek, az viszont azon múlik, hogy az állam mennyire képes és mennyire akar válságot kezelni. Az eszközök a rendelkezésre állnak.
Nem csupán a fake news, a gonosz politika, a társadalom kettéosztottsága az, ami széthúzza a társadalmakat, hanem a politikai figyelmetlenség is.
A koronavírus rávilágít társadalmi-gazdasági rendszereink számos válságtünetére, belső feszültségére. A pandémiát lehetőségként is felfoghatjuk, hogy változtatni próbáljunk, mielőtt ennél is súlyosabb bajba kerülünk.
Egy történet a szolidaritás hiányáról és szükségességéről a koronavírus idején.
A „bérből és fizetésből élők” és az inaktívak továbbá sem tartoznak a NER kegyeltjei közé.
