Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Felhatalmazási törvény: diktatúra vagy huszárcsíny?

A felhatalmazási törvény körüli vitának eddig két hulláma volt. Az elsőben azok szólaltak meg elsősorban, akik a felhatalmazási törvényt a már eddig sem demokratikus Magyarországon a Fidesz által gyakorolt hatalom még megmaradt alkotmányos korlátjainak lebontásaként, a nyílt autokráciába való átmenetként értékelték. Különösen szigorú bírálatok érték a Btk. tervezett szigorítását a rémhírterjesztőkkel szemben. Innen nézve az ellenzék előtt nemigen állt más választás, mint a 4/5-ös többséget igénylő különleges eljárás elutasítása. Ebből a hullámból Kim Lane Scheppele, Lattmann Tamás vagy Vörös Imre nevét érdemes kiemelni.

Majd kisvártatva jött a második hullám, amely azt hangsúlyozta, hogy a kormány nem a korlátlan hatalom megszerzésére törekszik, csak egy politikai trükköt vet be, hogy az ellenzéket kommunikációs szempontból vesztes helyzetbe hozza azáltal, hogy egy vállalhatatlannak tűnő törvényjavaslat és a válság idején elvárható felelős magatartás látszata közötti választásra kényszeríti őket. Innen nézve viszont az ellenzék számára nem a makacs ellenállás hősies póza, hanem a csapdából való kimenekülés lehetőségeinek felmérése kellene legyen az elsődleges cél. Ezt a véleményt képviselte Stumpf András, Ésik Sándor László, Török Gábor – és hogy ne csak az általam Fidesz-árva magyar konzervatívoknak tartott csoportból idézzek, Keszthelyi András is.

A második hullámban megjelent véleményt egyébként sokan átvették olyanok is, akik még az első hullámban kialakult érveket hangoztatták. A véleményváltoztatás persze önmagában nem szégyen, de mivel a kétféle vélemény homlokegyenest eltérő politikai cselekvést ír elő az ellenzék számára, ugyanakkor mindkettő vehemensen – és más és más érvekkel, de egyformán erkölcsi magas lóról letekintve – kritizálja az ellenzéket, amiért nem azt teszi, ami elvárható lenne tőle, mindenképpen zavarba ejtő ebben a konkrét esetben az önreflexiót nélkülöző váltás a kétféle álláspont között. De ez mellékszál.

Nagyon is érthető, hogy ezek a vélemények megjelentek, hiszen maga a felhatalmazási törvényjavaslat értelmes és komolyan vehető indoklás nélkül jelent meg. A rezsimpárti média folyamatosan torz információkat terjesztett róla (szisztematikusan összemosva a veszélyhelyzet időtartamát és a kivételes jogrend keretében hozott kormányrendeletek érvényességének időbeli korlátját), és a késve megérkező kormányközeli magyarázatok is (például Orbán Balázstól, Kiss Norberttől, Koltay Andrástól, Gulyás Gergelytől és Kocsis Mátétól) kirívóan hiteltelenek, ellentmondásosak és felületesek maradtak. Különösen a felhatalmazásra adott határidő hiánya, a Btk. módosítás indokoltsága, a kormány munkája feletti alkotmánybírósági kontroll miatti jogos kételyek, az országgyűlési kontroll kikapcsolásának lehetősége miatt tűnt a felhatalmazási törvény magától értetődően elfogadhatatlannak.

Mi mást tehet ilyenkor az ember, mint megpróbálja kideríteni a jogszabály benyújtása mögötti valódi indokokat? Ilyen körülmények között érthető, ha sorra születtek különböző magyarázatok. A baj csak az, hogy nyilván egyszerre nem lehet mindkét féle, általam idézett magyarázat igaz. De még ha össze is lehetne hangolni őket, egészen másfajta politikai cselekvés következne belőlük. Ez pedig nyilván nincs rendjén. Úgy tűnik, muszáj választanunk közülük.

De biztosan muszáj? Én úgy gondolom, mindkét magyarázatnak megvannak a maga erényei és gyengeségei, de mindkettővel az a legfőbb baj, hogy hiányzik mögüle az, aminek a megalapozására leginkább szánták őket, azaz az ellenzék teendőivel kapcsolatos világos, hosszabb távú elvárások megfogalmazása.

Kezdjük az első hullámban született magyarázattal. Én azt gondolom, ez a magyarázat egyáltalán nem olyan rossz, mint amit a második hullámban született magyarázat képviselői sugallnak. Magyarországon már eddig is autokratikus rezsim működött és a felhatalmazási törvény úgy van összerakva, hogy az jól beleillik a rezsim eddigi logikájába: mint minden krízishelyzetre, erre is a kormány felhatalmazásának ad hoc, szükségtelen és az alkotmányosságot és a jogállamot roncsoló kiszélesítésével próbáltak reagálni. A magyarázat korlátja csak az, hogy némiképp félreérti ezt a folyamatot.

A kormány autoriter válaszai az egymást követő válsághelyzetekre nem egy világos tervet követnek. Az autokratizálódás nem cél, csupán a demokratikus és alkotmányos értékek tisztelete hiányának, a hatalommaximalizáló, cinikus politizálási stílusnak a fokozatosan felhalmozódó toxikus mellékterméke. Ettől még nagy baj, ami történik: a károk már tíz év alatt is súlyosak és szinte helyrehozhatatlanok, csak másféle teendők adódnak belőle, mint abból, ha itt egy autokratikus összeesküvés keretében végrehajtott államcsínykísérlet zajlana.

Amellett, hogy ha ez egy összeesküvés volna, akkor páratlanul fantáziátlan és béna konspiráció lenne, ráadásul olyan politikai válaszokat igényelne az ellenzék részéről, amilyeneket láthatóan senki sem akar felvállalni. Ennek a magyarázatnak még így is van viszont két nyilvánvaló erénye: egyrészt, tényszerűen igaz, hogy a felhatalmazási törvény roncsolja az alkotmányosságot és jogállamot, másrészt az is igaz, hogy az ellenzék számára nem lehet arcvesztés nélkül opció a törvény elfogadása. Bármit is mondjanak a második hullámban született magyarázat hívei, ezt komolyan nem lehet tagadni.

Mi a helyzet a másik fajta magyarázattal? Úgy vélem, ez a magyarázat joggal mutat rá, hogy a kormány csapdát próbált állítani az ellenzéknek, nem törekedett az őszinte együttműködési készség demonstrálására, még csak a látszatok szintjén sem. Abban is igazuk van e magyarázat híveinek, hogy a felhatalmazási törvény gyorsított eljárásban való elfogadásának megakadályozása nem egy hatalmas politikai győzelem az ellenzék számára. Az is világos, hogy az ellenzék lassan, inkább a Facebook nyilvánosság és az online média hangulatváltozásait követve, az első hullámban született magyarázatok kínálta értelmezési keretet passzívan elfogadva reagált a felhatalmazási törvényre, és nem tett elég erőteljes kísérletet arra, hogy egy okos alternatív javaslattal kikerülje a rezsim által állított csapdát. Megkockáztatom, abban is van igazság, hogy ilyen körülmények között az első hullámban született magyarázatok még károsak is, mert egy olyan merev értelmezési keretet teremtettek, amelyből az ellenzék nem tudott kibeszélni, megszólítva azokat, akkor most nem a diktatúrától, hanem a vírustól, a rendetlenségtől, a gazdasági válságtól, a munkanélküliségtől rettegnek és összefogást és hatékony válságkezelést akarnak látni makacskodás helyett.

Két hatalmas hibája van azonban ennek a hozzáállásnak, ami meggyőződésem szerint legalább annyit, de inkább többet árt az ellenzék és vele az ország ügyének, mint az első hullámban született magyarázatok. Az egyik, hogy nem veszik eléggé tekintetbe azt a tényt, hogy a felhatalmazási törvényre semmilyen méltányolható indoka nem volt a kormánynak (mert erre a törvényre az nem indok, hogy egy másik, jól megírt felhatalmazási törvényre esetleg szükség lehetne), és ezért nem egyszerűen taktikai, hanem tartalmi kérdés is, hogy helyes volt-e az ellenzése. Ami ebben a legszebb, hogy az elmúlt napokban kiderült, hogy a  kormány valójában kiválóan tud intézkedni felhatalmazási törvény nélkül is (tisztifőorvosi határozattal és kormányrendelettel) vagyis, ahelyett hogy arra fixálódnánk, hogy miként tud ráégni az ellenzékre a hétfői döntésük eredménye, nyugodtan lehetnének annyira méltányosak, hogy beismerjék, hosszabb távon ritkán vannak végzetes, visszavonhatatlanul káros döntések, annál gyakrabban olyanok, amelyek lezárnak ugyan bizonyos utakat, járnak bizonyos költségekkel, de cserébe új utakat nyitnak meg, újfajta választási lehetőségekkel (abba már bele se menjünk, hogy egyáltalán nem magától értetődő a kormány csapdaállításának hatékonysága, amint azt Lakner Zoltán és Pető Péter is okkal felvetették).

Ha valaki – nem indokolatlanul – csapdaként értékeli a kormány lépéseit, hihetetlen fantáziátlanságról tesz tanúbizonyságot, ha közben nem veszi figyelembe, hogy az ellenzék talán nem nyerte meg ezt az ügyet, de cserébe elkönyvelhetett egy vállalható döntést magának, és valójában nem ejtette ki magát a játékból, hanem elindult egy úton, amely ugyanúgy lehet sikeres, mint gyakorlatilag bármely másik út.

A másik hiba szorosan összefügg az ellenzékkel szembeni nagyvonalúság és az ellenzéki döntésben rejlő lehetőségek iránti fogékonyság imént általam kritizált majdnem teljes hiányával: ez pedig az, hogy a második hullámos magyarázat képviselői túlságosan fixálódva vannak Orbán Viktor személyére és vélt zseniális taktikai érzékére. Emiatt van, hogy az ő szemükben Orbán soha nem tud veszteni, s még a legrosszabb döntése mögött is kényszeresen cselt sejtenek, egy új, politikai Austerlitzet, ahol a géniusz látszólagos gyengesége megmutatásával csalja lépre elbizakodott, ám hozzá nem mérhető tehetségű ellenfeleit.

Ez a hiba valójában egy sereg okból sajnálatos: például bármekkora ember is a miniszterelnök, a rezsimje nem azonos vele; bármilyen sikeres is, a sikerei nem kizárólag a személyes érdemeiből adódnak; s bármilyen fontos is lenne legyőzni Orbán Viktort, a politikának vannak ennél fontosabb tétjei is, mindenekelőtt az, hogy milyen világban fogunk élni Orbán esetleges bukása után. De a legsajnálatosabb hatása ennek a gondolkodásmódnak az, hogy bénítóan hat a politikai képzelőerőre, kockázatvállalási készségre és a morális integritásra.

Ha Orbán Viktor egy zseni, akkor gyakorlatilag bármit teszünk ellene, a kudarc garantált. Ha még az ellenzék látszólagos sikere is csak egy csapda, akkor az ellenzéki politizálás elveszíti minden tétjét, és csak a vereségtől való félelem marad jószerivel az egyetlen motiváló tényezője.

Így érezték ezt sokan 2015-től a menekültkérdésben és e szerint is cselekedtek, s sajnálatos lenne, ha ez megismétlődne. Ideje lenne megszabadulnia a magyar politika megfigyelőinek az Orbán-fixációjuktól és nem azt kérdezniük, a történések miként illenek bele Orbán Viktor politikai játszmájába, hanem hogy mit érdemes elvárni az ellenzéki politikától. Innen nézve pedig szerintem némiképp más megvilágításba kerül az egész ügy.

Mit várjunk el az ellenzéktől?

Először is, joggal várjuk el, hogy aktívan lépjenek fel a mostani krízis idején is, mert ennél fontosabb kérdés ma nincs, és már régen nem volt a magyar politikában. Ez nem csak a jelenről vagy a választásokról, hanem valószínűleg a következő évtizedek életformájáról fog szólni. Vegyék tehát komolyan.

Másodszor, természetesen figyeljék, segítsék és kritizálják a kormány tevékenységét, mert ők az ellenzék. Akkor tudom őket a jelenlegi hatalom alternatíváiként elképzelni, ha látom, hogy nem félnek, nem csinálnak a nadrágjukba, nem számolgatják folyton azt, hogy mi mennyire népszerűtlen, hanem azt teszik, ami az ellenzék dolga. Ütközzenek, ha kell – annyit, amennyit csak kell.

Harmadszor, képviseljenek hitelesen, őszintén, szenvedélyesen és okosan alapvető értékeket és értelmes közpolitikai javaslatokat, s tegyék világossá, hogy ezek a javaslatok miért fontosak és miért válaszok a mostani kihívásokra és az emberek jogos igényeire. Ha ez azt igényli, hogy ne adják a nevüket a felhatalmazási törvényhez, ne adják. Ha ez azt igényli, hogy legyenek konkrét gazdaságpolitikai javaslataik, akkor legyenek. És ne csak közleményeik legyenek, szakpolitikai cikkeik, de sokszor, sok helyen, következetesen, nagyon sokszor, különféle közönséghez igazítva újra és újra mondják el ezeket, és hogy miért van ezekre szükség. Ne szégyenlősködjenek unortodox javaslatokkal se előállni, de nemzetközi példákból is lehet meríteni. Dicsérjék is meg a kormányt, ha ezekből valamit átvesz.

Fontos látni, hogy az ellenzéknek nem csak az a célja kell legyen, hogy „megnyerje” ezt a meccset, hanem hogy javaslataival hozzájáruljon a nyilvános viták formálásához, s ezáltal ahhoz, hogy a kormány mit tart majd lehetségesnek és mit nem (ne feledjük, a kormány az iskolabezárást se akarta, azt gyakorlatilag egy spontán polgári engedetlenségi mozgalom kényszerítette ki). Bármilyen, a kormány által lenyúlt ötlet a közjóhoz való hozzájárulásként is nagyra értékelendő, ám ami ennél is fontosabb, hogy az ellenzék elsődleges dolga az, hogy a kormányzóképességét igazolja: ehhez pedig annak kell látszaniuk, de ami még fontosabb, annak is kell lenniük. Ehhez pedig arra van szükség, hogy képesek legyenek szüntelenül, megállás nélkül, heti hét nap, napi huszonnégy órában jelen lenni az ország életében, relevánsnak, naprakésznek lenni.

E három szempont alapján is jó okkal lehet az ellenzéket kritizálni, ha lehet ezt-azt dicsérni is, de én azt gondolom, az ellenzéki politizálás igazi mércéje nem a mostani meccs megnyerése vagy elvesztése, hanem az, hogy több év múlva visszatekintve mennyire fognak aktívnak, bátornak és relevánsnak látszani ezekben a mostani embert próbáló napokban.

Mert ha ilyennek bizonyulnak, akkor a napi kommunikációs csaták pillanatnyi állása nem számít majd, ha meg nem, az pedig biztosan nem azért lesz, mert egyszer egy felháborító javaslat ellen szavaztak a parlamentben. Mondok egy még durvábbat: az ellenzék mércéje még csak nem is az, hogy ravaszabbak-e Orbán Viktornál, hanem hogy jobb (demokratikusabb, szabadabb, prosperálóbb) hely lesz-e Magyarország néhány év múlva, mint ma. Nézzük csak meg, mire ment ez az ország Orbán Viktor ravaszságával az elmúlt tíz évben! Ha már az előbb Austerlitz szóba került: nekünk nem Bonapartéra van szükségünk, aki húsz éven át majdnem minden csatáját megnyerte, de közben lerombolta a szabadságot, és csak üszkös romokat hagyott maga után, hanem George Washingtonra, aki ugyan majdnem minden csatáját elvesztette, de cserébe szívós kitartással győzelemre vezette a szabadság ügyét és sikerrel alapította meg a világ egyik első modern köztársaságát.

Címlapkép: MTI/Kovács Tamás