Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Hallották? Már megint megtörtént. Bárhol elkezdődhet. Senki sem érti hogyan, de egyszer csak égnek az autók, „az átlagos emberek” kimennek az utcára, elfoglalják a kereszteződéseket, nekiesnek a rendőröknek, vagy csak egyszerűen kinyitják végre a szájukat.
Az Autonomia feminista mozgalma gyökeresen különbözött a demokratikus feminizmustól: a „boszorkák” valódi forradalma volt a forradalomban.
Nem a diákok mentek a gyárakba, hogy osztályharcot tanuljanak a munkásoktól, hanem a munkások léptek ki a városokba, hogy részt vegyenek, immár a termelésen kívül az ellenállás milliónyi formájában.
Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”. Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.
A hatvanas évek másról sem szóltak mint a tömegmunkások harcairól, akik szemben elődeikkel, a szakképzett, szervezett, büszke munkásöntudattal rendelkező munkásokkal, már távolról sem akarták a gyárakban leélni az életüket, hogy a korban használt nyelvvel éljünk: „a munkásöntudat átugrásával proletáröntudatra tettek szert”.
Az olasz diákforradalmárok szerint az egyetem legkevésbé volt az emancipáció útja, a munkásosztályt pedig nem megismerni kívánták, mint Franciaországban valamiféle mitikus képződményt, hanem a lehető legjobban ismerték, mint tömegmunkást a mindennapjaikból, a teoretikus leírását pedig az operaismóból.
Az olasz ’68 egy kemény és erőszakos, feszült, sok tekintetben véres korszak, de egyben játékos, intelligens, szenvedélyes és persze érzelmekkel teli időszak is.
A franciaországi bevándorlásról és az iszlámról létezik egy hiedelemvilág, amelynek két alapvető eleme van: Franciaországban egyre több a bevándorló, és ezek egyre kevésbé „integrálódnak” a társadalomba. Mondanunk sem kell, hogy mindkettő hamis.
A késő modernitás elhozta a modern férfi válságát, miközben a patriarchátus – szemben minden híreszteléssel – köszöni szépen, jól van.