Nem az a rejtély, hogy miért lázadunk, hanem az, hogy miért nem tettük eddig

A helyzet Franciaországban? Tudják, míg nem égnek a kastélyok, tulajdonképpen minden rendben. Őfelsége is elégedett lehet: ha minden így megy tovább, még sokáig lesz uralmon. A kunyhókban kisebb a boldogság, de hát ez mindig is így volt. Most bukott el egy népmozgalom – csöndesebb hát a vidék. A palotában megnyugodtak: Sire, csak lázadás volt ez, nem forradalom. De azért sokan mondják: „Emmanuel, vigyázz a néppel!”

Essünk túl a kötelezőn gyorsan: sokan értékelték az EP-választásokat, nagyjában-egészében mindenki ugyanúgy. Franciaország szinte a legtipikusabb prezentációs terepe volt a bevett vélekedéseknek: az etnicista-posztfasiszta galeri erős, de nem annyira; a liberálisok az igazi nagy ellenfeleik (ne felejtsük el, hogy ezt az egész „populista” vs. „progresszív” fő mecset végül is maga Macron találta ki…), a zöldek meg előretörtek. Végül is tényleg ez történt, noha nekünk a lehető legkevésbé tűnik hihetőnek, hogy az európaiak a fasisztoid szélsőjobboldaltól való félelemükben azért ne választották volna a baloldalt, „mert nem tartották megbízhatónak az etnicizmus-posztfasizmus elleni küzdelemben, „Európa” (emberi jogok, nemzetközi alkotmányosság, az egyéni szabadság garanciái, föderalizmus) védelmében, a menekültügy internacionalista, antiimperialista, humanista kezelésében, a szélsőjobboldal kemény, föltétlen, merev elutasításában”.

Franciaországnál maradva: a francia baloldal vezére, Jean-Luc Mélenchon valóban egy hőzöngő jakobinus, de senki sem kételkedik abban, hogy pártja antifasiszta, gyűlöli a szélsőjobboldalt, szereti ellenben az egyéni szabadságot, gay-friendly, a női emancipáció híve, a menekültkérdésben pedig összehasonlíthatatlanul humanistább, mint mondjuk a liberális Macron. Mi még sosem láttunk élő embert, aki azért nem szavazott volna a francia baloldalra, mert az nem elég antifasiszta… de persze lehet, hogy van ilyen. Szerintünk egyszerűen a fasiszták még vereségükben is sokat tudtak ártani a népnek: az etnicista őrjöngésük betölti a teret. A „haladó fehérgalléros középosztály” jó része magát a par excellence baloldali programot vagy nem tekinti most a fő kérdésnek, vagy nem tartja megvalósíthatónak, vagy egyszerűen nem ért vele egyet. Ez az oka a baloldal visszaesésének, nem az, hogy nem elég hihetően antifasiszta (persze, ha a fenti gondolat inkább politikai figyelmeztetés a vörös-barna undormánykodás ellen, akkor természetesen mi is lelkesen egyetértünk).

Másrészről talán nem is érdemes az EP-választásokból ilyen nagyívű következtetéseket levonni, hiszen valamelyest nőttek ugyan a részvételi arányok, de még így is meglehetősen alacsonyak maradtak (Franciaországban 30 százalékponttal kevesebb ember vett részt a választásokon, mint az elnökválasztásokon, melyek igazán számítanak, szokott). Alighanem leginkább, mint ahogy az EP esetében általában, a népi, szegényebb rétegek maradtak otthon: ez magyarázza például Franciaországban a legklasszikusabban „polgári” pártok (a Macron-párt, a zöldek, a szocialisták) magukhoz viszonyított sikerét, más részről a szélsőjobb és radikális baloldal gyöngébb eredményét (Le Pen arányaiban kevesebb szavazatot kapott mint 2014-ben). De a legfontosabb: az igazi győztes természetesen Emmanuel Macron, hiszen ha így maradnak a dolgok, nagyobb gond nélkül fogják újraválasztani 2022-ben. Ezen csak egy közös baloldali jelölt segíthetne (Franciaországban nagyjából 30 százaléknyi szavazója a baloldalnak is van), aki az elnökválasztás első fordulójában képes lehet legyőzni vagy Macront vagy Le Pent – és ezzel alighanem meg is nyerni a második fordulót. Összefogás (!!!), quoi.

Persze sokat az se változtatna a dolgokon.

Hagyjuk is ezt. Még az is lehet, hogy a „nagy európai fordulat” – tulajdonképpen már mögöttünk van.

Közvetlenül Macron megválasztása után írtuk ezeket a sorokat: „Amikor Macron meg fogja valósítani a programját, milliókat fog dühbe hozni… az állam valódi megnyitása a tőke érdekeinek, a médiák és a centrum uralkodó osztályának örömujjongása és az egyre elkeseredettebb ellenállás mellett, a politikai-parlamentáris alternatíva hiánya és lehetetlensége, egy végtelenül perszonalizált bonapartista rendszer, melyet egyébként a „kerüljükelalegrosszabbat” ideológiája hozott létre, és amely végeredményében csak folytatja a rendőrállam kiépítését… Azaz helyzet lesz, mondhatni szituáció, és nem lesz más, csak az utca. Ha minden alternatív út bezáródik (és tulajdonképpen ez a „centrum” legfontosabb ideológiai mondanivalója: nincs választás), akkor előbb-utóbb valaminek történnie kell. Történni is fog”.

Mint jól tudjuk: történt is.

Az ember, akit két éve még a nagy megváltóként, dinamikus, friss vezetőként (menedzser!) ünnepeltek minden médiák – legalább egy fél éve népe háromnegyedének határozott ellenszenvét, gyakran gyűlöletét élvezi.

Elég gyorsan kiderült: a király meztelen.

Igen, a sárga mellényesek mozgalmáról beszélünk (írtunk már a dologról, talán nem érdektelen: „Kevesebbért is vágtunk már le fejeket”).

A sárga mellényesek lázadását legtöbbször valamiféle archaikus, ösztönszerű jacquerie-nek írták le (még a radikális baloldalon is: az ultrabaloldal, Magyarországról persze szinte láthatatlan, kivételével) – éppen a Macron-féle felvilágosult abszolutizmus, a technokrata-liberális ancien régime ellenében. Azután ahogy teltek a hetek, sőt a hónapok, a mozgalom életerejét, tagjai elkötelezettségét, az egész dolog hangulatát látván lassan igen sokak véleménye változott meg: talán nem archaikus mindez, hanem nagyon is újszerű és innovatív. A közvetlen demokrácia, az állandó népi mozgósítás, a folyamatos harc, azaz a demokrácia mint az új forradalmi eszköz.

Azaz tulajdonképpen nem is a tartalom számít (noha a követelések mégiscsak a társadalmi igazságosságról szóltak – még ha a baloldal nagy része sem akarta ezt észrevenni, hiszen ezek „rasszista fehér középosztálybeliek”), hanem a forma. A (neo)liberális hegemóniával (mely, legalábbis Európában, jobb állapotban van talán, mint sokan hitték) és kihívójával, a posztfasisztákkal szemben nem valamiféle baloldali hegemónia (erre most semmi esély sincs) szembeállítása, hanem a legelemibbé: a népé. A népuralomé.

A mozgalom feltette a demokrácia örök kérdését: vajon miért van az, hogy a fontos kérdésekről végül is mindig ugyanazok döntenek? Miért ne vehetné a kezébe a nép valóban az irányítást?

Leckét adtak a teoretikusoknak is. Hiszen mi volna akkor, ha a kapitalizmus struktúrái, az elnyomás millió mechanizmusának leírása helyett egyszerűen a népből „indulnánk ki”.

Ne keressük szinte mániákusan az osztályharchoz az osztályt (igen, mi is tudjuk: + biopolitika) – az osztályharcban végeredményben nem az osztály számít, hanem a harc. Az pedig itt van millió formában az orrunk előtt – az „osztálykompozíció” így is, úgy is magában a harcban fog kialakulni. Nem a radikálisok csinálják immár a mozgalmakat (ha valaminek, akkor ennek biztosan vége van) – hanem a mozgalmak radikalizálják az embereket.

A „populizmust” nem nekünk kell kitalálni, hiszen akkor valóban csak populizmus lesz. Hagyjuk ezt a populusra. Karizmatikus vezérek se kellenek hozzá: Mélenchon, Corbyn, meg Sanders sem.

Elég maga a nép.

Nyilvánvaló, hogy ez a társadalmi mozgalom (és minden bizonnyal lesznek még hasonlóak) alaposan felborította minden bizonyosságukat a lázadás – mert a sárga mellényesek mozgalma, bizony sokszor valódi lázadás képét öltötte magára – bázisáról, jellegéről, tartalmáról.

Alsó-középosztályi mozgalomról volt szó, amely magasról tett az eddig mozgalmak szabályaira (se vezetők, se valódi szószólók, se igazi üzenetek, se valódi konkrét követelések), és lassan az ellenséges (jobb- és baloldali) kommentároknak is el kellett ismerniük: a felszíni meglehetős káosz valóban igen egységes, szolidáris, az akcióit okosan eltervező és végrehajtó mozgalmat takar.

A mozgalom az egységét az elutasítások pluralitásából nyerte. Egyszerűen ahogy a világban ma mennek a dolgok – ebből lett elég. Elég a gazdaságból, amely lassan megöl mindannyiukat. Elég a politikából, amely tehetetlenségét leginkább arroganciával leplezi. Minden legitimitás, minden képviselet, minden kormányzási mód visszautasítása.

Ezek az „egyszerű emberek” minden külső segítség (pártok, szakszervezetek, hivatásos mozgalmárok és így tovább) nélkül láthatóvá tették – innen a mozgalom jelképe a sárga, „láthatósági”, mellény egyébiránt – önmagukat, azaz az eddig a politikában nem is létező népi rétegeket. A mozgalom csúcsán ez ezért jelentett kétszázezer elkötelezett, résztvevő mozgalmárt – és a francia társadalom kétharmadának-háromnegyedének a támogatását. A mozgalom legfontosabb célja éppen az volt, hogy „a népként” fogja fel önmagát. A „pártpolitika”, az „ideológiák” visszautasítását csak jókora elfogultsággal lehetett apolitikusságnak vagy valamiféle „posztfasiszta” perspektívának látni és láttatni, hiszen a politikai intézmények legitimitásának visszautasítása nagyon is politizált követelést rejtett magában: az igazi népszuverenitás vágyát.

Valószínűleg a mozgalom újdonsága okozta azt a hatalmas ellenszelet, amelyben létezni kényszerült. Nem is a médiák és a politikusok leplezetlen osztálymegvetéséről (maga Marcon hívta fel egyszer a sajtó figyelmét, hogy nem járja az, hogy „egy Buga Jakab (Jojo), ha sárgamellényt húz fel, akkor annyi időt kapjon a médiában, mint egy miniszter”) beszélünk, hiszen ez elég közismert, és nem túl meglepő. De bizony még a radikálisabb baloldal is eltartotta kissé a kisujját, azaz pontosan annyira konzervatívnak bizonyult, mint ellenfelei.

Azon kevesek közül, akik hajlandóak odafigyelni, amikor a nép beszél, talán a legfigyelemreméltóbbak azok voltak, akik sárga mellényesek és a XVIII. századi népmozgalmak között húztak párhuzamot. A nagy E.P. Thompson koncepciója volt ezeknek a lázadásoknak, mint a gazdaság morális alapjaira („moral economy”) rákérdező népmozgalmak leírása.

Egyszerűen arról van szó, hogy mikor ezeket a gazdaságban is jelen levő erkölcsi, íratlan, szabályokat felrúgják, a nép jogot érez a lázadásra: motivációja tulajdonképpen gazdasági, de nem a szó hagyományos értelmében, nem csupán anyagi érdekekről van szó, hanem a gazdaság működése erkölcsi alapjainak megrendüléséről. A sárga mellényesek pontosan ezt tették: egyszerűen leszögezték, hogy a világunk tarthatatlan, igazságtalan és erkölcstelen – egyszerűen nem mehet így tovább. Mindehhez persze az kellett, hogy Macron és brigádja mondja fel a Franciaországban még mindig többé-kevésbé érvényben levő „paktumot” a gazdaság szociális működésének egy minimumáról: tették ezt nem csak a gyakorlatban, hanem a szimbolikusan is (főleg Macron őszinte, mély, szinte zsigeri megvetése a nép iránt közismert minden újságolvasó számára – talán nem csak Franciaországban).

Innen a mozgalom egyik alapvető jellemzője – az igen manicheus világképe, a fentiekről és a lentiekről. Nem véletlen, hogy a képviseleti kormányzás teljes kiürülése idején jött létre: mindenki tudja, hogy a mostani „demokrácia” (hogy mi is ezt a hazug szót használjuk), minden, csak nem népuralom.

A lázadás valódi volt – ha valakinek kételyei vannak erről, vessen egy pillantást arra, hogy milyen represszióra volt szükség a leveréséhez. A sárga mellényesek mozgalma nem egyszerűen „elfáradt” – a mozgalmat rendőri erővel felszámolták.

A képek bejárták a világsajtót, nincs nagyon mit nekünk hozzáfűzni (friss dokumentumfilm a rendőri erőszakról): kilőtt szemek, leszakadt kezek, több ezer sebesült, elképesztő jelenetek a rendőri brutalitásról, megalázásokról (emlékeznek még az órákig térdelő gimnazistákra Mantes-la-Jolie-ból?) – mindez anélkül, hogy a kormány vagy Macron részéről a rendőri erőszak és brutalitás ellen a leghalványabb kritika elhangzott volna, vagy az empátia legkisebb jelét mutatták volna népük irányába.

A mozgalommal szembeni rendőri represszió a hatalom politikai támogatását élvezte: mindenhol és minden körülmények között. Aki számára ezek után Macron továbbra is valamiféle „liberális jófiúnak” számít – mi azoknak nem nagyon tudunk mit mondani.

A mozgalommal szembeni példátlan pszichológiai hadjárat és propagandaháború (és persze maga a fizikai represszió) után a lázadás „kifulladását” a médiák és politikusok a kormány győzelmeként fogják értékelni, de maguk a résztevők aligha. Mindenki számára egyértelművé válhatott, hogy egyszerűen nincs alternatíva. Ezért a kezdetben hangsúlyosan erőszakellenes mozgalom lassan elfogadta, tolerálta, sőt támogatta az erőszakos tagjait – mert rájött, hogy enélkül láthatatlanok maradtak volna.

Lehet, hogy arányaiban végül is igen kevesen mennek az utcára, hogy megdöntsék a rendszert (vagy legalábbis számon kérjenek rajta bizonyos morális alapkövetelményeket), de még kevesebben vannak azok, aki egy szalmaszálat is keresztbe tennének a védelmében…A rendszer két támaszának, a médiáknak és az elnyomó apparátusoknak (elsősorban a rendőrségnek), a nép ösztönszerű éléslátásával üzent hadat a mozgalom. Mely végül is felvetette a demokrácia legfontosabb kérdését: a valódi néphatalom megteremtésének igényét. Nem csoda, ha a hatalom válasza nem volt túl barátságos.

Lehet, hogy ez egyelőre persze csak egy hatalmas „nem”-kiáltás („negatív politika” ahogy a műveltek mondják), nem túl disztingvált, legtöbbször nem túl esztétikus, de legalább őszinte. Ebben mindenesetre van élet. És persze az igazi népmozgalom sosem feltétlenül szép látvány – de nem is ez a célja, hanem új lehetséges politikák megnyitása.

Egy valódi esemény (événement) nem realizálja a lehetségest, hanem megteremti azt.

Lehet, hogy ez túl nagy elvárás volt a sárga mellényesek mozgalma irányában (melynek tulajdonképpen szinte a nekrológját írjuk már itt) – de aligha kérdéses: lesznek más mozgalmak.

Talán jobbak is.

A politikai elöregedett formáin túl nyílt egy újabb tér, ahol tömegek (ráadásul a hagyományos politikától igen távol álló emberek) politizációja lehetségessé vált a lehető legdemokratikusabb keretek között. A politikai emancipációt persze ez önmagában nem garantálja – de legalábbis kinyit kapukat előtte.

Mindenesetre mi szeretjük ha a nép, az istenadta nép végre kinyitja a száját. És Önök?

 

Olvass tovább!