A mai korszak nagy újdonsága abban áll, hogy bizonyos sokáig megingathatatlannak tartott elvek, eszmék, évszázados poltikai gyakorlatok válnak lassan idejétmúlttá. A mi céljaink nyilvánvalóak: a lázadási hullám gyakorlati megnyilvánulási formáinak és a kommunizmus megvalósulásának egymáshoz közelítése.
Az új Párizs policentrikus lesz, nem új városok, szatellit-települések jönnek létre a város körül, hanem egy város lesz a külvárosaival megbékült metropolisz.
Párizs nem sokat változott százötven év alatt: az igazság az, hogy lakói szerint ez nem is olyan nagy baj. A XIX. század második felére elkészült: a civilizáció tökéletes mintavárosává vált.
A francia fővárosban akkora átalakulás van folyamatban, melyhez csak a Párizst modern nagyvárossá tevő Haussmann-féle hatalmas munkálatok hasonlíthatóak a XIX. század közepéről.
Nagy volt rá az a kabát: igen ügyes politikai machinátor volt – és igen ügyetlen államelnök. Egyébként a maga nemében tényleg nem volt gyűlöletes figura.
A foci mindig is a „maszkulinitás” termelésének fontos és népszerű terepe volt. A Franciaországban éppen zajló női labdarúgó világbajnokság szervezői ennek próbálnak hadat üzenni – ezáltal előmozdítani a női egyenlőség ügyét az egész társadalomban.
A „haladó fehérgalléros középosztály” jó része magát a par excellence baloldali programot vagy nem tekinti most a fő kérdésnek, vagy nem tartja megvalósíthatónak, vagy egyszerűen nem ért vele egyet. Ez az oka a baloldal visszaesésének.
A korban mindenki tudta, miről volt szó igazából: a nép ragadta magához a hatalmat. Ez volt megbocsáthatatlan.
A hetvenes évek Olaszországában a különböző csoportokat nem az erőszak felvállalása vagy „elítélése” különböztette meg egymástól, ez még igen távol van mai korunktól, ahol a társadalom féken tartásának egyik legfontosabb elemévé vált a moralizáló, absztrakt erőszakellenesség.
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.