Párizs nem sokat változott százötven év alatt: az igazság az, hogy lakói szerint ez nem is olyan nagy baj. A XIX. század második felére elkészült: a civilizáció tökéletes mintavárosává vált.
A francia fővárosban akkora átalakulás van folyamatban, melyhez csak a Párizst modern nagyvárossá tevő Haussmann-féle hatalmas munkálatok hasonlíthatóak a XIX. század közepéről.
Nagy volt rá az a kabát: igen ügyes politikai machinátor volt – és igen ügyetlen államelnök. Egyébként a maga nemében tényleg nem volt gyűlöletes figura.
A foci mindig is a „maszkulinitás” termelésének fontos és népszerű terepe volt. A Franciaországban éppen zajló női labdarúgó világbajnokság szervezői ennek próbálnak hadat üzenni – ezáltal előmozdítani a női egyenlőség ügyét az egész társadalomban.
A „haladó fehérgalléros középosztály” jó része magát a par excellence baloldali programot vagy nem tekinti most a fő kérdésnek, vagy nem tartja megvalósíthatónak, vagy egyszerűen nem ért vele egyet. Ez az oka a baloldal visszaesésének.
A korban mindenki tudta, miről volt szó igazából: a nép ragadta magához a hatalmat. Ez volt megbocsáthatatlan.
A hetvenes évek Olaszországában a különböző csoportokat nem az erőszak felvállalása vagy „elítélése” különböztette meg egymástól, ez még igen távol van mai korunktól, ahol a társadalom féken tartásának egyik legfontosabb elemévé vált a moralizáló, absztrakt erőszakellenesség.
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Hallották? Már megint megtörtént. Bárhol elkezdődhet. Senki sem érti hogyan, de egyszer csak égnek az autók, „az átlagos emberek” kimennek az utcára, elfoglalják a kereszteződéseket, nekiesnek a rendőröknek, vagy csak egyszerűen kinyitják végre a szájukat.