Semmi sem lehet ugyanolyan – a nők és a modern foci

Jól tudjuk, a foci világa – az amatőr kispályás focitól a sportadók tesztoszteron-stúdióin át az ultrák legrosszabb pillanataiig – mindig is a „virilitás”, a férfiasság kitüntetett helye volt (ahogy persze ma is az), a „maszkulinitás” termelésének fontos és népszerű terepéé. A Franciaországban éppen zajló női labdarúgó világbajnokság szervezői ennek próbálnak hadat üzenni – ezáltal előmozdítani a női egyenlőség ügyét az egész társadalomban.

Szeretnénk azonnal a vörös farokkal kezdeni: ha Önök baloldaliak és rendelkeznek valamiféle önbecsüléssel, akkor sose nézzenek professzionális versenysportot. Sohase. Futballt különösen ne.

A versenysport öl, butít – és szellemi nyomorba dönt.

A profi sport a spektákulum társadalmának különösen visszataszító formája: a sport mint spektákulum többé-kevésbé nacionalista őrjöngés, a tömegek félelmetes erejű mozgósítása, de van benne valami a totemimádás áhítatából is. A mai sport a tőkés rendszer valóságának tükre és metaforája egyszerre: erkölcstelenségről szól, korrupcióról, csalásról, propagandáról, sovinizmusról, pénzről, profitról, tárgynak tekintett emberekről, infantilizált tömegekről és így tovább. A sport mindent megszámlálhatóvá alakít át – akár a tőkés rendszer.

A professzionális sport elsődleges célja, hogy mindent semlegesítsen, ami ebben a közegben még hasonlíthatott volna valamennyire az igazi játékhoz és kreativitáshoz. A modern foci pedig még ennek a pokolnak is a legsötétebb bugyra.

A legközösségibb sport (mely persze főleg az amúgy is lecsúszásban levő alsó-középosztály sportja mindenütt) nagy média-biznisszé válása mindenkinek jó, kivéve persze a meccsre járó szurkolókat: nem véletlen, hogy egyedül az ultrák tiltakoznak a „calcio moderno” ellen. A játékos jobban keres, a média megint a saját infantilis képre formál valamit, az elnök-maffiózók itt is csinálhatják a messziről bűzlő üzleteiket, a szurkolóból lassan elbutított médiafogyasztó válik, a szabad időnknek pedig egy újabb szeletét zabálja fel az elszabadult kapitalizmus, és a gyomorforgató profithajszolás.

Huh.

Hanem még se!… Atyafiak, megálljunk! Hiszen a profi sport túl azon, hogy a szabadidő politikai gazdaságtanának kitüntetett terepe, természetesen társadalmi jelenség is.

A sport – és különösen a társadalmilag talán legfontosabb ága, a futball – története tulajdonképpen társadalomtörténet is: a szociális viszonyok, reprezentációk, ideológiák igen komoly hatással vannak a sport viszonyaira. Így nem nagyon meglepő, hogy a női futball gyakorlata és megítélése együtt mozdult a társadalom állapotával. Emlékezetünkbe idézhetjük a nagy Charles Fourier szavait is, aki egyenesen a nők jogainak kiterjedtségével mérte egy-egy társadalom fejlettségét: „A társadalmi rend fejlődése arányos a nőknek a szabadság felé való haladásával és viszont, a társadalmi rend hanyatlása karöltve jár a nők szabadságának alkonyával”.

Japán középiskolások fociznak 1920 körül; fotó: Arabrity, Wikipedia

Az első világháború utáni időszak, mely előrelépést hozott a női egyenlőség területén (egyszerűen azért, mert a mészárszék nagyüzemi működése miatt több területen is nagyobb szükség volt nőkre, mint korábban), ekkor jött létre a női labdarúgás: megalakultak az első, természetesen amatőr csapatok.

A dolog persze nem tartott sokáig, a minden irányú reakciós fordulat visszaszorította a női emancipáció kezdeti lépéseit – így volt ez a futballban is. Sok helyen egyszerűen betiltották, hogy a nők focizzanak: részben moralizáló érvekkel (ez a férfias aktivitás ellentmond a hagyományos női szerepeknek, sőt, a leszbikusság előszobája – ez jól tudjuk, ma is létező toposz a női focistákról); részben biológiai magyarázatokkal (a futball túl durva sport, a női test nem is alkalmas a gyakorlására, az ütközések meddőséget okozhatnak és így tovább).

Nem véletlenül a hatvanas évek újbaloldali felfutásában, mely a feminizmus nagy korszakát is jelentette, kerültek újra nők a futballpályákra – és többé nem is tűntek el onnan. A legsikeresebb sztori az Egyesült Államoké: itt a női jogok lassú kiterjedése áll nem csak a női foci, hanem egyszerűen a soccer sikerének hátterében.

Noha a közhiedelemmel ellentétben a soccer nem egyszerűen női sport: az amerikai szövetségnek 5 millió férfi és 3 millió női igazolt játékosa van.

Mindenesetre a nők körében kiemelkedő népszerűségét talán nem véletlenül köszönheti annak, hogy alacsonyabb társadalmi státuszú sportág, mint az amerikai foci vagy a baseball. Amerikában a sport világában érdekes módon, miközben átvették a hagyományos angol sportágak arisztokratikus jellegét, amerikanizálták őket: így jött létre a rögbiből az amerikai foci vagy a krikettből a baseball.

Amerikában a soccer nem „vulgarizálódott és popularizálódott”, mint Angliában és másutt (ahol a foci sokáig a prolik és az alsó-középosztály sportja volt – az egyre emelkedő jegyárakkal éppen a „veszélyes osztályokat” kívánták kiszorítani a stadionokból: sikerrel), hanem a nők és a sokáig alacsonyabb társadalmi státuszú bevándorlók (írek, olaszok, latin-amerikaiak) sportjává vált. A nagy lökést a női focinak végül az 1972-es alkotmánykiegészítés adta meg, amely kimondta az oktatásban a nemi diszkrimináció tilalmát: ez a sportban is egyenlő lehetőséget biztosított az iskolákban és az egyetemeken a nők számára.

Megan Rapinoe, az USA-válogatott egyik legnagyobb sztárja. Kép: Facebook.

Egyszóval a foci Amerikában főleg az iskolai-egyetemi hálózatra épül, a férfi és a női szakág egymástól elkülönült, de azonos infrastrukturális körülményekkel és azonos nagyságrenddel rendelkezik – mindez pontosan ellentéte az európai modellnek.

A legnagyobb európai klubok tulajdonképpen a férfi egyesület női szakosztályát képezik, anyagilag is innen kapják a fenntartáshoz szükséges összegeket: az idei Bajnokok Ligájában az elődöntőket Lyon mellett a Barcelona, a Chelsea és a Bayern München (azaz a férfi fociban is meghatározó klubok) női csapatai játszották. A professzionális női labdarúgás egyelőre veszteséges, ennek elsősorban az az oka, hogy a TV közvetítési díjak mindössze egy százaléka érinti a női szakágat. A világ leggazdagabb női klubja, az Olympique lyonnais 3,5 millió eurós költségvetéssel bír – a férfi szakosztály 285 millióval (és az OL távolról sem igazán gazdag klub a férfiak között).

A válogatottakat illetően nem ilyen egyértelmű a kép: a női vébé 24 résztvevő országából 11 volt ott a 32 csapatos férfi eseményen is (a női világszövetségnek 155 tagja van, a férfinek 211). Azaz nincs igazi megfelelés a két szakág erőssége között egy-egy országban. Egyik oldalról vannak olyan országok, ahol a női válogatott jóval erősebbnek számít, mint a férfi (a női egyenlőség éllovasainak számító skandináv országokban és a különleges utat bejáró Egyesült Államokban és Kanadában). Ellentétes helyzetben vannak az arab és – Brazíliát leszámítva – a „macsó” dél-amerikai országok, ahol a férfi válogatott jóval eredményesebb, mint a női (a férfi fociban jegyzett Egyiptomban vagy Tunéziában gyakorlatilag nincs is női válogatott). Csak a nyugat-európai országokra igaz, hogy nagyjából egyenrangú a két szakág színvonala: Németországra, Angliára, Franciaországra, Spanyolországra, Hollandiára.

A női és férfi játékosok aránya is enyhén szólva másképpen alakul, mint Amerikában. A rendező Franciaország esetében pl. 160 000 női igazolt labdarúgó van – és 2,2 millió férfi. Egyébként a francia női focibajnokság a leggazdagabb a világon (és a harmadik leggazdagabb női bajnokság, az ausztrál netball és az amerikai WNBA után);az átlagkereset nagyjából bruttó 2 500 euró (ez a férfiaknál 108 422 euró). Maguk a nők között is igen nagy az egyenlőtlenség: a legnagyobb sztárok havi 35 000 eurót keresnek, a női liga 209 játékosa közül azonban 161-nek amatőr szerződése van (azaz nem a klub fizeti őket, hanem maga a szövetség), részmunkaidőben foglalkoznak csak a focival. Ha a francia válogatott megnyerte volna a világbajnokságot, akkor a játékosok fejenként 40 000 euróval gazdagodtak volna – ez éppen a tizede a férfi válogatott 2018-as győzelmi prémiumának.

Az idei világbajnokság egyébként igen jól működik: a stadionokban szép számmal van néző, Franciaország, ha nem is „ég az esemény lázában”, de az emberek tudnak a dologról, a legnagyobb TV-adó (a TF1) a meccsek felét élőben közvetíti, a franciák meccseit vagy tíz millióan nézik és így tovább.

Mindenesetre egy-egy nagy eseménytől, még ha nyilvánvalóan hatást is gyakorolhat a társadalmi mentalitásra, maga a társadalmi valóságnem fog megváltozni. A francia „black-blanc-beur” („fekete-fehér-arab”) férfi válogatott 1998-as legendás világbajnoki címe a francia integrációs modell sikere szimbólumának számított – néhány évig. De még a 2018-as diadal sem változtatta meg a társadalomnak a külvárosokról alkotott képét, noha a világbajnok csapat nagy része épp ilyen rosszhírű külvárosokban nevelődött…

A rossz nyelvek szerint most egyes női válogatottaknak a szponzorok gyakorlatilag előírták a hosszú haj viselését, hogy a játékosok ne tűnjenek túl férfiasnak, azaz a női test szexualizálása, az előítéletek, a teljesítmény helyett a „nőiesség” előtérbe helyezése nem tűnnek el attól, hogy a nők fociznak… De hát ezt aligha várta bárki is.

A francia válogatott meccse a brazilok ellen, kép: Facebook.

Most úgy tűnhet, hogy mindenki (a médiamunkások, a futball világa, a politika…) „játssza a játékot”, néhol talán kicsit túlzottan igyekvően is, de hát ez talán a „nevelőmunka” elkerülhetetlen mellékterméke. A szexista klisék, ha nem is tűntek el teljesen, de mindenesetre jól érzékelhetően egyre erősebb kollektív ellenállásba ütköznek.

A szomorú apropóból világszerte ismert Charlie Hebdo legutóbbi címlapja egy női nemi szerv karikatúráját ábrázolta egy focilabdával és a főcímmel „Egy hónapig ezt fogjuk zabálni”. A Charlie sokadszorra keveri össze a bunkóságot a transzgresszióval (mint máshol szóltunk már róla, a lap jó ideje a fehér, idegengyűlölő, bornírt alsó középosztály Ludas Matyijának számít, nem a „szabad, tabumentes beszéd” zászlóshajójának). Attól tartunk, hogy a nők redukálása a nemi szervükre sem nem túl eredeti, sem nem túl szubverzív – és többnyire mérsékleten mulattató.

A médiák gyakori szereplője, a filozófus Alain Finkielkraut (akiben rejlő potenciált egyelőre nem fedezték fel az olyan jeles magyar jobboldali honlapok, mint a Mandiner, vagy a NER legsötétebb pontja, a neokohn.hu) tulajdonképpen csak hozta a kötelezőt. Neki már a túl sok feketével is problémája volt a férfiaknál, most kijelentette, hogy „ő nem a futballpályán szereti a nőket nézni”, azaz a legjobb lenne, ha nem foglalkoznának ilyen férfias dologgal, mint a foci… Finkielkraut egyébként a Francia Akadémia tagja (azaz papírja van róla, hogy sosem jut az eszébe semmi érdemleges), őt nagyjából azért hívják be a stúdióba, hogy némi gyűlöletet és rasszizmust köpködjön időközönként a képernyőre – ez mindig jót tesz a nézettségnek és pontosan megfelel a fenti magyar médiák profiljának is.

De ezek inkább ellenpéldák – és a hatásukra kialakult őszinte felháborodás talán jól jelzi a társadalmi mentalitás lassú, de biztos megváltozását.

Mindenki igyekszik erőfeszítéseket tenni, hogy az esemény valóban a női egyenjogúság előremozdítója legyen. Fontos fejlemény a különböző foci szakkifejezések nyelvi „nőiesítése”: a női hátvéd (hátvédnő?) défenseur helyett défenseuse, a kapus gardienne, a gólszerző buteuse… A női világbajnokság mérkőzéseinek egyszerűen figyelemmel követése, az eseményről való beszéd, írás, és így tovább szinte „aktivista cselekedetté” vált: mindenesetre, ha egy kisfiú gyerekkorában egy női (például) focistáért lelkesedik, talán a későbbiekben sem lesz a nőellenes előítéletek rabja – és ez tulajdonképpen nem is olyan kis dolog.

Más emancipációs küzdelmek tanulsága is lehet: nem a női foci segíti elő a nők emancipációját, hanem az emancipált nők (akik mondjuk éppen focizni akarnak) harcai, küzdelmei, kitartása lehet egy lépés egy élhetőbb társadalom felé.

A helyzet persze több mint paradox: a nők (legalábbis, akik láthatóak a médiákban) profi labdarúgást akarnak a férfiakkal való egyenlőség jegyében – annak minden szemetével együtt. Hát megkapják.

Az egyenlőség már csak ilyen, ahogy a régi mondás tartja: „azokból a nőkből, akik egyenlőek akarnak lenni a férfiakkal, hiányzik az ambíció.”

Úgy tűnik, hogy a női foci (nagy valószínűség szerint: rohamos) professzionalizálódása az „igazi tiszta foci” imázsának a jegyében fog lezajlani: ezek a játékosok keresnek milliókat, emberiek, visszahozzák a régi foci szellemét – és el lehet velük adni a legkülönbözőbb termékeket. A női focinak azt a szerepet szánják, hogy megmentse a korrupcióba, a kapzsiságba, a tőkés rendszer logikájának teljes alávetettségbe lassan belefulladó modern (férfi) labdarúgást.

A modern sport egyszerre „reakciós” (végül is a nacionalizmus-sovinizmus megszelídített formája) és „modern”, hiszen a spektákulum társadalmának fontos kohéziós eleme – nem véletlen, hogy immár elszakíthatatlan a tőkés rendszer mindennapjainak állandó botrányától, a televízió nevű ideológiai apparátus lététől.

A professzionális sport a fetisizmus, az infantilizmus versenye.

A spektákulum eme látványosságában immár nők is lehetnek sztárok.

Hát mit mondjunk?

Hurrá.

Olvass tovább!