Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Grand Paris” mint akarat és képzet II. – A világ legburzsoább városa

 „Paname
Si tu souriais j’aurais ton charme,
Si tu pleurais j’aurais tes larmes,
Si on t’frappait j’ prendrais les armes,
Paname,
Tu n’es pas pour moi qu’un frisson
Qu’une idée qu’un’ fille à chansons
Et c’est pour ça que j’ crie ton nom…
Paname, Paname, Paname, Paname”
(Léo Ferré : Paname)

 

Valójában Párizs nem sokat változott százötven év alatt: az igazság az, hogy lakói alighanem úgy gondolják, ez nem is olyan nagy baj. A XIX. század második felére elkészült: a civilizáció tökéletes mintavárosává vált (Walter Benjamintól tudja ezt mindenki) – minek ezen változtatni? A baloldal 2001-es hatalomra kerülése óta Párizs egy kellemes (a jobboldali időkhöz képest összehasonlíthatatlanul kevésbé korrupt) regionális nagyvárossá vált – és ez bizony nem volt a város lakóinak ellenére.

De Gaulle igazi nagy ügye a külvárosok voltak, de az ő korszakában, valahol 1960 és 1968 között szállt le az éj a városra: a XX. század elejének Párizsa eltűnt, átadta a helyét valami másnak. Párizs, a XIX. (és némileg a XX.) század fővárosa, a múlté. Persze a XXI. századnak nincs fővárosa, Párizs urbanisztikai-szociológiai-kulturális átalakulása pedig sok tekintetben természetes dolog (amennyiben a tőkés rendszer természetes persze), de nem annyira passzív „átalakulás”, mint amennyire látszik. Hogy egy híres könyvcímmel szóljunk: Párizs nem meghalt, hanem megölték (vö. Louis Chevalier: „L’Assasinat de Paris” – a nagyszerű könyvet egyébként maga Guy Debord is emlegeti a Panégyrique-ben, mint „az egyetlent, amely észrevette, mi történik”).

A kontextus itt is (ahogy III. Napóleon és Haussmann korában) egy gazdasági felfutás, a város népességének drasztikus növekedése és az állami befolyás magánérdekkel való tragikus keveredése. Ez de Gaulle, Malraux és Pompidou korszaka: modern fővárost a modern Franciaországnak, a nagy relooking ideje, amikor „újragondolják a várost”, melynek következményei mindig tragikusak.

A nagy változás szimbóluma lehetne épp a Tour Montparnasse, amely véglegesen átalakította a két világháború között fénykorát élő (Hemingway és Aragon, Henry Miller és Elsa Triolet, vagy éppen Márai Sándor és „az idegen emberek”, a Le Dôme és a La Coupole) kerületet, hogy egy tökéletesen jellegtelen vidéket csináljon belőle. Vagy éppen a Les Halles bevásárlóközpont, amely a Párizs szívében levő fedett piacot, annyi nagy regény színterét váltotta fel, és amelyet most persze megint újjá kellett építeni.

Vagy az ingatlanpiaci bummal párhuzamosan a bankok térnyerése, ami a restauráció és a császárság híres Grands Boulevards-ját ölte meg (ahová a húszas évekbe a szürrealisták lehelnek új életet): ma az Opéra és a Montmartre (Mont-Marat, ahogy a Forradalom alatt nevezték...) emelkedője közötti városrész a nagy biztosítók és bankok székházainak lélek nélküli üzleti negyede.

Az ingatlanfejlesztők („les promoteurs”), a második világháborút követő évek negatív hősei; az autómániás évtizedek; a fogyasztói társadalom uralkodásának ideje; az urbanisztikai vízionáriusok kora; a technokraták uralma (akikre de Gaulle királyi megvetéssel rábízta a hatalmat; és azt se felejtsük el, hogy valaha a technokrata szó nem pejoratív értelmű volt: kevesebben hittek a pápa csalhatatlanságában, mint az övékében, akiknek mindenre volt válaszuk, a híres mandarinok, akikről a korabeli bon mot szól: „a nagyközönség gyakran összekeveri őket egymással; ez pontosan jelzi, hogy igen jól ismeri őket…”); a biztosító-társaságok és bankok mindenhol való megjelenése (és innentől ment igazában nagyban a játék: a várost uraló logika már a Pénz-Áru-Pénz magasabb szintre emelése volt); egy igazi urbanisztikai Far West, ahol mindent lehet; aztán persze „a briliáns, fiatal technokraták”, a híres ENA (École Nationale d’Administration, a francia állami felső vezetők 1945-ben alapított képzési helye) növendékei hamar nyakig találták magukat nagyon is magánérdekek szolgálatában. De persze, ahogy Haussmann (és Balzac) idejében: az állam szolgálatából a magánérdek szolgálatába és vissza, de tulajdonképpen a magánérdek szolgálata is a közérdek szolgálata, hiszen ki ne akarná, hogy menjen a business?

És aztán természetesen az egészre feltette a koronát a nagy dzsentrifikáció, amely napról-napra zabálja fel a régi Párizs megmaradt népi negyedeit, utcáit. Ma a történet végén azt kérdezhetjük, amit Zola vagy Hugo kérdezett Haussmann után: vajon hogyan merhették ezt megtenni?

Aztán Pompidou-val eljöttek az autómániás évek is, amikor a fő cél „Párizs adaptálása volt az autóforgalomhoz”. Ekkor vált autóúttá a Szajna két partja (ezt mostanában próbálják vért izzadva visszagyalogosítani), megépült a belső autópálya-körgyűrű, de egyébként is a modernizmus nagy évei voltak ezek a Montparnasse toronnyal és a Szajna-parti modern negyeddel (Front de la Seine). A vidéki Giscard d’Estaing-nel inkább a békés stagnálás évei jöttek a városra – ráadásul a gazdasági válsággal párhuzamosan.

Mitterrand a demokratikus fáraó szerepét játszotta el Párizsban, a republikánus Napkirály a Louvre piramisával, az új operával (Bastille), az új diadalívvel (La Défense), az új könyvtárral… És mégis: tulajdonképpen az itt-ott emelt monumentális építményeken túl nem sok minden történt Párizzsal a szocialista elnök alatt.

Mitterrand-nak alighanem igen kevéssé volt valamiféle urbanisztikai elképzelése a városról (a város polgármesterének, Jacques Chirac-nak talán még kevesebb) – Párizs a fejében leginkább valamiféle képeslap volt, a vidékiek és a turisták városa. De az igazi múzeum-város mégiscsak Chirac elnöki évei idején jött el – a cél Párizs megőrzése volt, persze úgy, hogy az üzletnek mindez azért nem ártson túlságosan. Az ún. façadisme volt erre a megoldás, azaz a valaha lakóházként üzemelő nagy párizsi bérházak megőrzött homlokzata (ez ad végül is összehasonlíthatatlan karaktert Párizs utcáinak), mely mögött ma már irodák, bankok, biztosítók működnek.

A burzsoázia diszkrét bája

Valójában tehát Párizs nem sokat változott százötven év alatt: az igazság az, hogy lakói alighanem úgy gondolják, ez nem is olyan nagy baj. Párizs a XIX. század második felére elkészült: a civilizáció tökéletes mintavárosává vált (Walter Benjamintól tudja ezt mindenki) – minek ezen változtatni?

Más kérdés természetesen, hogy a várost naponta használók háromnegyede nem Párizsban lakik, a városi apartheid egyik megkülönböztető jegye az RER és a metró használói közti különbség. A külvárosiak gyakran csak átmennek a város alatt, hogy visszatérjenek a perifériájukra, még a párizsiak szinte sosem szállnak RER-re: nem is igen ismerik, hogy melyik vonal merre jár. De ezekkel a kellemetlen külvárosiakkal, hogy úgy mondjuk politikailag nem kell foglalkozni, hiszen természetesen nem Párizsban szavaznak, hanem a külvárosukban.

A város megállíthatatlan dzsentrifikációjával (érdekes, hogy miért nem „burzsolizálódást” mondunk: a belvárosok lakói burzsoáknak burzsoák, de nem dzsentrik) a város lassan, de biztosan került a baloldal irányítása alá. Mint említettük, sokáig szinte magától értetődő volt, hogy Párizs jobboldali. 1983 és 1995 között minden kerület a jobboldal irányítása alatt állt, miközben a szocialista Mitterrand volt az elnök, és főként a baloldal kormányzott.

A baloldal viszont lassan, lépésről lépésre meghódította a fővárost, amelyet a 18. század végétől igen határozott területi megoszlás jellemez: Nyugat-Párizs a gazdagok, a burzsoázia terepe, a keleti kerületek pedig a „népé”. Ezekből a keleti kerületekből kitörve sikerült elhódítani a jobboldaltól a fővárost, és azóta is a „sokszínű baloldal” (szocialista–zöld–kommunista) révén megtartani.

E koalíció fő szociológiai bázisa – a néhány kerületben még megmaradt szegényebb rétegek mellett – a sokat emlegetett bohém burzsoázia, vagyis a „bobók”. A bobók a volt ’68-asok (vagy már már persze inkább a gyerekeik), a jómódú párizsi középosztály tagjai, akik azonban kulturálisan „balosok”, zöldek, bevándorláspártiak, nem gyűlölik a magas adókat, de a tevékeny, aktív államot sem. A keleti és a központi kerületek jó része már nem szegény vidék, hanem a bobók földjei.[1]

A nagy pangás évei mindenképpen a nyolcvanas és kilencvenes évek voltak: igen szimbolikus volt, hogy a La Défense (a francia Manhattan) toronyházai a városon kívül épültek fel, a boulevard de Chateau Neuilly (a párizsi Park Avenue) is a városon kívül van.

Ahol Londonban a City fekszik, ott Párizsban XIX. századi polgárpaloták és barokk templomok állnak. Párizst szinte a külvárosai tartották életben: a „92”, ahol a multik megtelepültek, és a kádereik laknak és a „93”, mely lakói a munkáskezet adják, szülik a gyerekeket, és hajlandóak korán kelni, átkínlódni magukat az egyik megyéből a másikba, hogy mozgásban tartsák ezt az egész hóbelevancot, amit „Párizsnak” nevezünk.

A baloldal 2001-es hatalomra kerülése óta a főváros egy kellemes (a jobboldali időkhöz képest összehasonlíthatatlanul kevésbé korrupt) regionális nagyvárossá vált – és ez bizony nem volt lakóinak ellenére. A legnagyobb urbanisztikai újítások tipikusan vidéki nagyvárosokra jellemzőek: villamos a külső körúton, a nagyobb terek (Bastille, République, Nation) fokozatos „gyalogosítása”, kis, teljesen értelmetlen parkok építése tenyérnyi területeken (leginkább a várost körülölelő régi vasútvonal elhagyott vasúti területein), a Paris plage, a vélib és az autolib… (önkormányzati bicikli- és autókölcsönző) Párizs sok tekintetben a dekadens „ballib” burzsoázia egyik utolsó, igaz, igen impozáns, bástyájává vált.

A sok rossz, amit el szoktak mondani Párizsról – mind igaz.

Az utolsó körfal (az autópálya-körgyűrű) mögötti város legbelső részei (halandó ember itt nem igen lakik, néha meglepődhetünk, hogy milyen kerületekben van ágrólszakadt művészeknek emléktáblája – ma fel sem merül, hogy ilyen elemek ott előforduljanak) legtöbbször vidéki, műveltebb turistáknak szóló burzsoá-Disneylandra emlékeztet, a fő utcája, a Champs-Élysées pedig egy nemzetközi reptér duty free boltjának a hangulatát idézheti fel bennünk.

Még mindig érezhető a városra a XVIII. századtól jellemző megoszlás a keleti („proletár”) és a nyugati (burzsoá”) fele között – persze egyre halványulóan, bár még mindig nehéz eltéveszteni, hogy Passy-ban vagy Beleville-ben jár az ember. Nemrég egy kiállítás mesélt a német megszállás alatti Párizsról: a burzsoá nyugaton volt a Gestapo, a katonai parancsokság és a keleti frontot kipihenő Wehrmacht-turisták; keleten se megszállók, se turisták, ellenben az ellenállókat üldöző francia rendőrség és az agyonlőttek emléktáblái….

Másik oldalról a balpart ilyen szempontból egyszerű képlet (leszámítva a város legszélén levő „Chinatownt”, ahol nem csak kínaiak, hanem mindenfajta dél-kelet-ázsiaiak élnek): egy vidéki nagyváros belső negyedére emlékeztet: butikok, némi műemlék, sikkes éttermek, hervadó Chanel-dámák, decens nagypolgárok és némi (kizárólag külföldi) újgazdag: mindenki a helyén.

A turisták a teraszokon (Flore! Deux Magots!! Procope!!!) a feketék a kukásautókon, az arabok a kisboltjukban, a portugálok a házmesteri lakásokban, a rendőrség meg sehol, hiszen nincs rá szükség.

A jobbpart némileg bonyolultabb képlet (még mindig nagyjából a boulevard Sébastopol és a Saint-Michel a nagy választóvonal nyugat és kelet között, ahogy 150 éve), de a népi negyedek lassan, ám megállíthatatlanul szűkülnek a város észak-keleti részére.

A kétezres évek közepe, vége a párizsi burzsoázia Londonnal szembeni kisebbségi érzésben telt el: a 2012-es olimpiai játékok elvesztése (melyet a brit főváros Párizzsal szemben nyert el), de még a 2005-ös merényletek is („Párizsban már nem is akar robbantani senki”), a City, a hatalmas londoni medence a külvárosaival és a végtelen munkalehetőségeivel, az Eurostar két oldalán a csillogó-villogó vadonatúj St. Pancras, illetve Párizs egyik sötét foltja, az Északi pályaudvar, Thatcher Londona (és Reagen New Yorkja) a diadalmas liberalizmus fővárosai, melyek nem elszenvedik a neoliberális globalizációt, hanem annak motorjai és haszonélvezői… Ezeket az éveket a francia jobboldal valóságos London-mániában töltötte. A kétezresekben a liberális káderek Londonba mentek, a művészek meg a modern művészet és a fénykorát élő elektronikus zene fővárosába, Berlinbe.

A Grand Paris-koncepció is innen ered, túl a földrajzi meghatározottságain (a párizsi medence valóban Európa egyik legkézenfekvőbb – és legnagyobb – metropoliszméretű természeti egysége) és tulajdonképpen már ma is létező urbanisztikai valóságán, Grand Paris-nak sikerülnie kell, hiszen a Párizs csak kirakat, az igazi tét Franciaország: sikerül-e alkalmazkodnia, hiszen Párizs az egyetlen, amely igazán működik Franciaországban (és méreteit tekintve potenciálisan London és New York szintjén áll) a globalizáció hullámveréseiben is: Fluctuat, nec mergitur.

A fenti szöveg első része a XIX. század második felétől kísérte figyelemmel a párizsi régió urbanisztikai átalakulását a XX. századi modern Párizs és külvárosai létrejöttéig. A harmadik rész a XXI. századi Párizzsal, a „Grand Paris”-val foglalkozik.

 

[1] – Ez nem jelenti azt, hogy Párizsban „nem laknak szegények” (főleg ha a „papírok nélküliekkel” is számolunk, akik kiesnek minden statisztikából). Inkább egy paradoxonra lehetünk figyelmesek: még mindig (az egész régióban!) Párizsban van a legtöbb munkanélküli, a legtöbb csak segélyből élő, a legtöbb kiutasítással fenyegetett, a legtöbb bevándorló… Azaz röviden: nagyon is élnek szegények Párizsban, csak éppen erős kisebbségben vannak, míg a tendencia máshol inkább az, hogy „az érzékeny területek” (a jómódúak is) egyre homogénabbá válnak, a szegénység vonza a szegénységet. Az egész régióra igaz, hogy egyre kevesebb a „kevert külváros”, melynek vannak jómódú és szegény lakosai éppúgy (ilyen mondjuk Asnières vagy Colombes – utóbbi még olimpiát is rendezett 1924-ben, hiszen a versenyek jó része nem Párizsban volt, hanem Colombes-ban, a 2024-es meg főként Saint-Denis-ben lesz).