Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A gyermekkor elmúlt – Az antiglob veresége

Az antiglobok számára a globalizációt a neoliberális globalizáció jelentette, a tőkés rendszer neoliberalizmussal való azonosítása azonban életveszélyesnek bizonyult. Természetesen a mai világunkért nem az antiglob mozgalom a felelős, de nem is ártatlan benne teljesen. Nem abban, hogy vereséget szenvedett, hanem abban, ahogyan elbukott. A liberális imperium mundi [világbirodalom] álmának végével tulajdonképpen az antiglobalizációs mozgalomnak is vége szakadt. Nem nyertünk, dehogy. Akkorát buktunk, hogy még az ellenfelünk veresége is rossz hír volt. És a rossz hírek sokasodnak.

Tüntetők 1999. november 29-én a WTO miniszteri konferenciájaellen. (forrás: Seattle Municipal Archives/ flickr)

A mai helyzet megítélésében „a mi pártunk” (ahogy Marx mondotta volt) szempontjából az egyik kulcskérdés az, hogy hogyan értékeljük a tőke ellenes utolsó globális offenzívát, az antiglobalizációs mozgalmakat. Hiszen a kilencvenes évek végétől egy olyan globális ellenálló mozgalom bontakozott ki, amely kritikájának kereszttüzébe a globális kapitalizmus reguláló szervezeteinek (IMF, WTO, G8, EU, NATO, stb.) tevékenységét helyezte. Ma már mindenki a mozgalom kudarcáról beszél (ez nyilván igaz), de ne felejtsük el, hogy nem csak hogy minden mondanivalóját igazolta a történelem, hanem még az is igaz, hogy kritikájának igazi célkeresztjében pontosan az a „globális pénzügyi rendszer” állt, melynek összeomlása végül is elvezetett az igazi válsághoz, melyből nem nagyon látszik a kiút.

Minden, amit az antiglobalizációs mozgalom aktivistái mondtak: mára a legközhelyebb közhellyé vált. Monsanto? A pénzügyi kapitalizmus elképesztő visszásságai? Az IMF „ajánlások” társadalomromboló őrültségei? A nukleáris lobbi? A környezetszennyezés? Az olajcégek? A neoliberalizmus? Mindezt ma már a karon ülő csecsemők is tudják. Ebben az értelemben a mozgalom „feloldódott a valóságban” (éppen ezért nincs is szükség már mindehhez aktivistákra, mozgalmárokra: ezért is lett vége magának a mozgalomnak).

A 2008-tól induló globális ellenforradalom már nem is törődött azzal, hogy megcáfolja ezeket a tényeket: a válságkezelés korszaka jött el, a káosz általi kormányzásé. Azonban ne felejtsük el:

bármilyen sikeres is egy ellenforradalom, a valódi ellentmondásokat legfeljebb csak befagyasztani tudja, megoldani sohasem.

És ez már napjaink kórképe.

Az antiglobok számára a globalizációt a neoliberális globalizáció jelentette (ezért, noha sokan tiltakoztak ellene, végül is az antiglob elnevezés nem félreértés csupán). A tőkés rendszer a neoliberalizmussal való azonosítása azonban életveszélyesnek bizonyult.

Ma egyszerűen az inga visszalendült: Trump, Brexit, India, Bolsonaro és még ki tudja, hogy miféle elvetemültek. Az antiglob mozgalom bírálata, mely szerint a tőkének még nemzetisége sincs (néhányan még mindig ilyesmiben utaznak), egy pillanatra elfeledtette a tényt, hogy ennél csak egy rosszabb van: ha a tőkének van nemzetisége.

Természetesen a mai világunkért nem az antiglob mozgalom a felelős, de nem is ártatlan benne teljesen. Nem abban, hogy vereséget szenvedett, hanem abban, ahogyan elbukott.

A tőkés rendszer helyett a pénzügyi kapitalizmus bírálata nagyon veszélyes utakra vezethetett (jól tudjuk, kik képviselik ebben a képzeletvilágban a finánctőkét), a „small is beautiful” illúziónak bizonyult, a „nemzeti tőke védelme” a vad globalizációtól, vagy a helyi munkásoké a neoliberális átalakításoktól és (kimondva, kimondatlanul, de egyre inkább kimondva) a bevándorlóktól igen veszélyes tendenciáknak bizonyultak.

Ez az alapvetően globális kispolgári mozgalom mintha előre látta volna fő bázisának, a globalizált kispolgárságnak az eljövendő proletarizálódását. A mai fasizmus szociológiai képletét.

Napjaink baloldali populizmusának hívei mintha nem is lennének figyelemmel az antiglob sötét oldalára – vagy éppen nagyon is figyelemmel vannak, ami persze még rosszabb.

A vereség persze minden oldalról totális: éppen a globalizációnak azon elemei (a természetesnek vett internacionalizmus, „világpolgárság” tudata, a régi „fejlődő világ” egyenrangú félként, nem potenciális migránsként való kezelése és így tovább) kérdőjeleződtek meg, melyre az antiglob-mozgalom legjobb elemei pozitívan tekintettek.

Maga a mozgalom leginkább a globális „Dél” mozgalma volt: a periféria lázadása a centrumországok és a centrum elitjét reprezentáló globális cégek (ideértve a nemzetközi szervezeteket is) rablópolitikája ellen. Még az „északi” résztvevők is leginkább a Dél problémáiról beszéltek – ma éppen ellenkező a helyzet.

Az északiak fenyegetést látnak a déliekben. Régebben Chiapas indiánjainak földje a forradalmi turizmus célpontja volt – ma falakat emelnek a mexikói szegénymenetek elé. Még Rozsava is legtöbbször azért népszerű mert „a nyugatiak oldalán harcoltak az Iszlám Állam ellen.” Marcos zapatistái még a „nyugatiak” ellen harcoltak.

És persze a rettenetes migránsok, olyan ez mint valami népvándorlás, és tudják, a népvándorlások szokták elsöpörni a civilizációkat.

Bár így lenne, bár így lenne.

A mozgalom (kevésbé Seattle, mint inkább Genova) a jó öreg szociáldemokrácia kissé viharos temetési menete volt: a tőke/munka nemzeti keretek között elképzelt kompromisszumának vége. A hadüzenetet nem csak a Black Blocs jelentette, hanem Berlusconi önelégült mosolya is.

Az alterglobalizációs mozgalomról a „seattle-i csata” 20. évfordulóján készítettünk interjút Gagyi Ágnes mozgalomkutatóval és Kiss Viktor ideológiakutatóval .

Az antiglob teljesen más politikai részvételben utazott, mint az állampolgárok és politikusaik. Mindez a mai lázadók számára valamiféle legkisebb közös többszörössé vált: ebből szempontból az antiglob mozgalom követelései és gyakorlata az elképzelhető minimumot képviselik. Mára a Cambridge Analytica, Bloomberg, a fake news-ok, azaz a babonák, a hiedelmek uralkodása idején és a szervezett közvélemény hiányának korában a képviseleti kormányzás (egészen elvetemültek ezt nevezik „demokráciának”) iránti illúziókkal már leszámolni sem érdemes.

Amiről az antiglob beszélt, a parlamenti kreténizmusról, arról, hogy „ha a választások valamit változtatnának, már régen be lennének tiltva” stb. – mára közhely. Mindenki ugyanazt gondolja.

Még a világ irányítói is így vannak vele. A fasisztákat mindenki ismeri, mindenki tudja, mit gondolnak a népről; a liberális demokraták pedig véglegesen elvesztették bizalmukat a népeikben.

Természetesen a „mi pártunknak” semmiféle köze sem lehet (nincs is) ehhez a hóbelevanchoz – ez nem túl eredeti kijelentés, meg hát mindkét fél így is gondolja mindezt. Hiszen a mainstream demokraták mily megvetéssel populistázzák még az olyanokat is, mint Sanders vagy a Podemos(váteszünk, Bokros Lajos szerint Ciprasz egyszerűen bohóc volt – ma már, megint egy válság küszöbén, azért talán sokakban felmerül, hogy nem is Ciprasz volt a legnagyobb bohóc abban a cirkuszban); az Occupy-mozgalmat legjobb esetben is naiv álmodozónak tartották, de hülyének nézték annak idején az antiglob-mozgalmat is –„anarchista vizesnyolcasok”, ahogy a mély bölcsességéről, filozófus hajlamairól, széles körű tájékozottságáról közismert Váncsa István írta.

Az antiglob mozgalom csúcspontját (2001 nyara, Genova) alig választja el pár hónap a vég kezdetétől, az új korszaktól (2001.09.11.), amikor a különleges törvények létrehozták lassan az állandósult rendkívüli állapot rendszerét.

Végeredményben a menekültek elleni őrület is ezekben a törvényekben találja meg előképét. Igen: az antiglob mozgalom bukása egybeesett a fasizmus előretörésével. Mindez aligha meglepő – így szokott lenni. „Minden fasizmus mögött ott van egy elbukott forradalom”, ahogy Walter Benjaminnal szokás mondani.

A „mi pártunk” mindenütt ott van, azonban újra lokálissá vált: az antiglobalizációs mozgalom bukásával elveszett egy globális ellenállási mozgalom is.

Sokan vagyunk, kevesek.

A minden erénye ellenére erős depolitizáló tendenciákkal bíró antiglobalista mozgalom jelszava volt a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Ma éppen a lokalitáshoz való túlzott ragaszkodástól kell megszabadulnunk: egy globális lázadó mozgalom nem elégedhet meg lokális, nemzeti vagy egy-egy ügyre koncentráló harcokkal.

Egyszerre kell lennie a lehető legsokszínűbbnek és a lehető legcentralizáltabbnak. A probléma abban áll, hogy ennek az egyesülésnek transzverzálisan („tranversalement” – Deleuze persze) kellene végbemennie, megtartva a sokszínűséget, lehetőleg nélkülözve a hierarchiákat.

És hát ne tagadjuk, az antiglob-mozgalom hozta vissza a hatvanasok után az anarchizmust a porondra – nem véletlen, hogy a korabeli óbaloldal minden felszíni szimpátiája mellett alapvetően gyűlölte ezt az egész antiglob vircsaftot. Az anarchizmust, a libertárius elveket, eszméket és szerveződési módokat az antiglob tette egyértelműséggé, még ha a mai ultrabalodal (másnéven: az „autonómok”) éppen az antiglob mozgalom ellenében, kudarcát látva jött létre. Ez nem változtat azon, hogy az antiglob öröksége nem veszett el. Végül is a világ legnagyobb, hónapokig húzódó Black Bloc-ja napjaink Hongkongja volt.

A mostani óbaloldal pedig ugyanolyan értetlen ellenszenvvel figyeli az ultrabaloldalt vagy az „autonómokat”. De ez már még kevesebbet számít, mint akkoriban.

A globalizáció így vagy úgy egy új világrendet ígért – és az antiglobalizációs mozgalom ez ellen a világrend ellen jött létre, ezért volt „antiglobalizációs”, nem azért, ahogy a közkeletű műveletlenség tartja, mert „ellenezte a globalizációt”.

Mindenki tudja mi volt ez: a történelem vége, az „1989” utáni nagy eufória betetőződése, a liberális demokrácia globális uralomra jutása és így tovább.

Nohát, ebből semmi sem lett – az egységes világrend helyett a világunk fragmentáltabb, mint valaha.

Legkésőbb a 2010-es évek óta elég egyértelmű, hogy valamiféle egységes civilizációról beszélni igen nehézkes: a világunk inkább távolodik mindettől.

Mikor volt a nagy törés a liberális imperium mundi [világbirodalom] üdvtörténetében? Talán 2001. szeptember 11. után, amikor a „szabad világ” megmutatta igazi arcát? Vagy a 2008-as világválság kitörésekor? Vagy a 2009-es koppenhágai „klímacsúcs” bukásának idején? Vagy csak a 2010-es években, a nagy szélsőjobboldali fordulat idején?

Végül is talán mindegy is.

A „klímaválság” talán szimbolikus persze, hiszen bolygónk jövőjének kérdése éppen az lehetett volna, amely befejezi a civilizációnk egységülésének folyamatát. Hiszen az valóban „mindenki ügye”, ez tetőzhette volna be „az emberiség egységesülésének” folyamatát. Egy világkormány, amely elrendezi az emberiség nagy ügyeit.

És Koppenhágában legkésőbb nyilvánvalóvá vált: semmi ilyesmiről nincs szó.

A legújabb válságok még egyértelműbbé tették a dolgot – nem egységes emberiség van itt, egységes civilizáció „mely szembenéz az emberiség előtt álló kihívásokkal”, hanem: mindenki úgy menti a bőrét, ahogy tudja.

Nem lesz itt közös üdvösség – mindenki menekül, amerre lát: valamiféle technológiai csodavárásba (ahogy a tőkés rend hasznos idiótái gondolják), egyszerűen a további profit felé, a Facebookra, a drogokba, az egyéni vagy kollektív pszichózisba, a barbárságba, vagy egyszerűen sehovase.

A liberális imperium mundi álmának végével tulajdonképpen az antiglobalizációs mozgalomnak is vége szakadt.

Nem nyertünk, dehogy.

Akkorát buktunk, hogy még az ellenfelünk veresége is rossz hír volt. És a rossz hírek sokasodnak. Nyissák ki az újságokat.

A nagy liberális globalizáció bukása olyan pánikot idézett elő, hogy a visszatérés az „identitáshoz”, valamiféle tradicionális közösséghez alighanem elkerülhetetlen volt. Mindennek a sikere alighanem csak időleges és főleg látszólagos: szítani a pánikot, hogy helyreállítsuk a rendet, elfeledteti velünk, hogy a pánik: káoszt okoz.

A nagy rendteremtők (mint Trump, Orbán vagy Bolsonaro) persze csak fokozzák a káoszt: nem a „nemzet egységét” hozzák vissza, hanem az utolsó naivakat is kiábrándítják magából az államból, de attól tartunk a társadalom képzetéből is.

Már csak pillanatokra képesek valamiféle közösségi érzést csiholni a képernyő előtt ülők között. Ilyen felemelő pillanat a „terrorizmus elleni háború” egy-egy szép győzelme, a migránsok sírján való tánc vagy amikor verjük fociba az oláhokat.

„A régi szimbólumok fabatkát se érnek: a Várdombon pöffeszkedő királyi palotában sose lakott király, a pesti síkon terpeszkedő lélektelen Bazilikában sose lakott Isten” (TGM).

A müncheni sörpuccs persze elmarad, de már nincs is rá nagy szükség.

Ez persze nem vigasz – csak tény.

Hiszen akik a világ igazi egységesítői – a mindenféle kommunikációs technológiák urai -, azoknak olyan eszközök állnak rendelkezésükre, melyekhez képest a mai fasiszták handbandázása gyerekes hiszti csupán.

A mai káoszban a fragmentált világ technológiailag nagyon is egységesíthető. Mindez részben már meg is történt: persze sosem leszünk „Google-faj”, de hát itt már nem is valamiféle fantazmagórikus közösséghez való tartozás kialakítása a cél – hanem olyan technológiai infrastruktúráé, amely megkerülhetetlen mindenki számára.

A GAFA, a négy nagy techóriás azzal kérkedik, hogy (akár a vodka) „connecting people”. Mi jól tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz: technológiájuk izolál, magányossá, paranoiddá és passzívvá tesz – a Facebookon milliárdnyi autista „jelöli be” a másikat barátjának.

A gyermekkor tényleg elmúlt.

Az antiglob mozgalom még azt követelte a világ hatalmasaitól, hogy valamiféle racionális igazolást nyújtsanak a tetteikről. Maga is ilyesmire törekedett: Szociális Fórumok, tüntetések, globális „ellencsúcsok”, azaz valamiképpeni számonkérése a világ igazságtalanságainak.

Ez volt a nagy vállalati és politikai kommunikációs hadjáratok és stratégiák ideje, a spin doctorok évtizedei, amikor valami jelentést próbáltak adni a jelentés nélkülinek. A „gazdaságnak”, a tőkés rendszernek, az érték értékesülésének tökéletesen hideg, semleges és semmiféle pozitív jelentéssel sem bíró folyamatának.

Ma már a tőkés rendszer túl van azon, hogy magyarázatot adjon önmagáról.

Nincs szükség bárminek is az igazolására.

Itt már a kritika sem tud mit tenni. Sőt, a szatíra sem. Mi a South Park Trump egy átlagos napjához képest?

Aki a diszkriminációk, az igazságtalanságok, az elnyomás leleplezésében utazik – majd azt várja, hogy mindez valamilyen hatással fog járni: eltéveszti a korszakot.

A baloldaliak, akik azt hiszik, hogy mindezek leleplezése hatni fog valaki lelkiismeretére – félreismerik a világot, melyben élnek.

Az elnyomatás, a bántalmak, a nyomorúságok, a tőkés rendszer mindennapi erőszaka nyilvános bemutatása nem együttérzést szül, hanem megvetést, sőt, még rosszabbat (legrosszabb esetben: az elpusztítás vágyát – bizony vannak olyan embertársaink, nem is olyan kevesen, akik nyíltan örülnek a tengerbe fulladt menekülteket látván).

Áldozatnak lenni a legnagyobb sértéssé vált mindenfelé.

Természetesen megtehetjük, hogy nem beszélünk a tőkén túli világról, hogy egyszerűen félretesszük a kommunizmus kérdését – ahogy az antiglob mozgalom tette.

Továbbra is átléphetünk a hajléktalanokon, megvonhatjuk a vállunkat a menekültek hullái láttán. Nem vagyunk kötelesek foglalkozni az olvadó sarki jéggel, az emelkedő óceánnal, meg az élve megsülő emberekkel és állatokkal sem.

Mondhatjuk, hogy az emberiség kollektív intelligenciája, valamiféle világkormány (vagy egészen terhelt bolondoknak: a „nemzeti zöld politika”), a technológia vagy a Green New Deal megoldja majd mindezt.

Csak egyet nem tehetünk: nem gondolhatjuk, hogy ebben a velejéig romlott világban bárki is ártatlan lehet. De a világ sokszor az orrunk alá is dörgöli: mi is benne vagyunk a gonosztevők bandájában.

Régebben uralkodni nem lehetett ártatlanul – ma élni sem lehet.

Kíméletlen kor ez: bősz embereket kíván.

A cikk a Rednews portálon megjelent írás enyhén módosított változata.

 

Címlapkép: Seattle Municipal Archives/ flickr