Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ezentúl felállunk és lelépünk – Roman Polanski César-díjáról

„Ha valami nem tetszik, ha valami túl messzire megy, felállunk és lelépünk, az arcotokba kiáltjuk sértéseinket; és ha mi lent vagyunk és az arcunkba kapjuk a szar hatalmatokat, akkor is megvetünk és elátkozunk titeket… A világ, amelyet megalkottatok, hogy szánalmasan uralkodjatok benne, fojtogató bűzt áraszt”. – írta Virginie Despentes a 13 éves lányon elkövetett nemi erőszakot követő ítélet elől Franciaországba menekülő Roman Polanski friss César-díja és az Adèle Haenel színésznő tiltakozása nyomán kiváltott botrány kapcsán. A francia író és rendező a Libération hasábjain írt arról, mit üzen nekünk a filmes elit világa Polanski díjazásával, és mit tehetünk mi.

Adèle Haenel március 8-án (kép: soph ! merci adèle haenel / Twitter)

„Kezdésnek hagy nyugtassalak meg titeket, hatalmasok, nagyfőnökök, igen fontos emberek: mindez fáj nekünk. Hiába tudjuk, hiába ismerünk titeket, hiába nyomtátok le a torkunkon sok alkalommal a nagy hatalmatokat, még mindig ugyanúgy fáj.

Napokon keresztül hallgatni siránkozásaitok, nyavalygásaitok, ahogy arra panaszkodtok, hogy a törvényeiteket a 49.3-as cikkellyel kell átvernetek, hogy nem hagyjuk, hogy nyugodtak ünnepeljétek Polanskit, hogy elrontjuk a gálátokat; de a jeremiádáitok ellenére nem aggódtok persze túlságosan: nagyon is jól tudjátok, hogy örülhettek: megint kiderült, hogy ti vagytok az igazi főnökök, a banda vezérei, üzentetek probléma nélkül célba ért, valamiféle „beleegyezés” jogáról beszélni, na erről biztos nem lehet szó. Mivé lenne a hatalmasok klánjába való tartozás cool-érzése, ha figyelemmel kellene lenni az alávetettek valamiféle beleegyezésére? És alighanem nem én vagyok az egyetlen, akinek a dühtől és a tehetetlenségtől ordítani lenne kedve, látva meggyőző erődemonstrációtokat, és bizonyosan nem csak én érzem magam bemocskoltnak a büntetlenségeteket hirdető orgiátok révén.”

A mostani ügy természetesen nem Roman P. elkövetőről szól, hanem arról, hogy megint szándékosan szembe köptek minden nőt, aki valaha is fellépett, fellép vagy fel fog lépni a megerőszakolója, bántalmazója ellen:

Semmi meglepő sincs abban, hogy a filmakadémia 2020-ban Roman Polanskinak adta a legjobb rendező díját. Mindez groteszk, sértő, undorító, de nem meglepő. Ha adsz egy fickónak 25 millió eurót, hogy csináljon egy tévéfilmet, akkor az üzenet benne van az összegben. Ha a terjedő antiszemitizmus elleni harc érdekelné a francia mozit, arról már hallottunk volna. Ezzel szemben azt alaposan megértettük, hogy az elnyomottak szenvedéseinek története: na abból elegetek van. És amikor rájöttetek, hogy finom párhuzamot lehet vonni egy feministák által a mozik előtt pár száz feminista által kihurrogott rendező és a múlt század végi francia antiszemitizmus áldozata, Dreyfus között, természetesen ugrottatok az alkalomra. Huszonötmillió erre a párhuzamra. Bravó.”

Bármilyen hihetetelen, de Polanski koncepciója a Dreyfus-ügyről szóló filmmel éppen ez volt: valamiféle párhuzamot húzni a saját erőszakolási ügyei és a zsidó származása miatt hamisan kémkedéssel vádolt és deportált kapitány között (és erre a koncepcióra adtak Polanski szponzorai 25 millió eurót…). Miután olvasóink visszanyelték a hányingerüket, természetesen szemrevételezhetnek némi különbséget nem csak az ügy súlyát (mint köztudott, a Dreyfus-ügy az antiszemitizmus és az az elleni harc szimbólumává vált), hanem a tartalmát illetően is: Dreyfus ártatlan volt, Polanski a pedofíliában bevallottan bűnös (az erőszakot illetően, mégiscsak tizenkét nő vádjairól van szó!, szinte biztosak lehetünk benne, hogy szintén az); Dreyfus egy összeesküvés áldozata volt, Polanskit maga az Interpol körözi. És persze főleg: Dreyfus a zsidó származása miatt vált áldozattá, Polanski nem áldozat, hanem elkövető és az egész ügynek semmiféle kapcsolata sincs zsidóságával. Polanski filmjének koncepciója nem az antiszemitizimus elleni harc egyik eszköze, hanem maga is durva sértés elsősorban éppen az antiszemitizmus igazi áldozataival és ellenségeivel szemben.

De Despentes ennél többet is mond nekünk: ez az elképesztő díjátadó arról is szólt, hogy a gazdagok, a hatalmasok nem csak érinthetetlennek hiszik magukat, hanem még a tiszteletünkre is igényt tartanak:

„Zárjátok soraitok, senkit sem hagytok közületek az út szélén. A hatalmasok meg akarják védeni az előjogaikat: ez az eleganciátok része, az erőszak pedig a stílusotok egyenesen alapja. A törvény titeket véd, a bíróságok veletek vannak, a médiák a titétek.

És persze pontosan erre szolgál a nagy vagyonok hatalma: az alávetettnek tekintett testek feletti uralomra. A testek, amelyek nem beszélnek, melyek nem mesélnek az ő szempontjaik szerinti történeteket.

Eljött az idő a hatalmasok számára, hogy közhírré tegyék ezt a jó hírt is: a nekik járó tisztelet kiterjed a gyereket erőszakoló vérrel és szarral borított farkukra is. Hogy mindez a parlamentben vagy a kultúra világában zajlik-e le, mit sem számít – elegetek van abból, hogy rejtőzködnötök kelljen, hogy feszélyezettséget kelljen szimulálnotok. Teljes és állandó tiszteletet követeltek magatoknak. Tiszteletet az erőszaknak, a rendőrségetek törvénytelenségeinek, a César-díjaitoknak, a nyugdíjreformotoknak. A ti politikátok: követeli az áldozatok hallgatását is. Ez is a játék része, és ha mindezt terrorral kell lenyomni a torkunkon – nemigen látjátok hol ezzel a probléma. A ti beteges élvezetetek – minden előtt. És nem viseltek el senkit magatok körül, csak a leginkább kézhez szoktatott lakájaitokat. Semmi meglepő sincs abban, hogy megkoronáztátok Polanskit: az ilyen gálákon mindig a pénzt ünneplitek, szartok a mozira. Szartok a közönségre is. A saját pénzen alapuló hatalmatok ünnepeltétek, semmi mást. A filmjéhez a támogatásotok jeleként nyújtott pénzeteket üdvözöltétek – és általa a hatalmatokat, melyet mindenkinek respektálnia kell.”

Despentes elég határozott álláspontot foglal el abban a kérdésben is, amely (többek között) a Polanski-ügyben is felmerült: vajon el lehet-e egymástól választani a „művészt” és az „embert”, vagy kevésbé szemérmesen: meg lehet-e bocsájtani valakinek például nemi erőszakok elkövetését, ha egyébként az illető jelentős művész:

„Így van az, hogy azon az estén a teremben minden jelen levő testet egy cél érdekében hívtak oda: hogy igazolja a hatalmasok hatalmának teljességét.

A hatalmasok szeretik az erőszakolókat. Vagyis hát azokat, akik rájuk hasonlítanak, azokat, akik hatalmasok. Nem az erőszak ellenére szeretik őket, nem is azért, mert tehetségesek lennének. Ellenkezőleg: tehetségesnek és stílussal bírónak azért tartják őket, mert erőszakosak. Éppen ezért szeretik őket.

Azért a bátorságért, amely révén követelik maguknak a beteges élvezeteik, a debil vágyaik, a másik szimptomatikus elpusztítása jogát, és valójában annak a jogát, hogy mindent elpusztíthassanak, amihez csak hozzá érnek. A ti élvezetetek a ragadozók élvezete, csak ezt értitek stíluson. Nagyon is jól tudjátok mit tesztek, amikor véditek Polanskit: azt követelitek, hogy akkor is imádjunk titeket, ha egyszerű bűnözők vagytok. Ez a követelésetek van a ceremónián összegyűlt, a hallgatás törvényének alávetett testek mögött. Vádolhatjuk a politikailag korrektet és a közösségi médiákat, mintha az omerta tegnap kezdődött volna, vagy mintha mindez a feministák bűne lenne, de jól tudjuk, hogy évtizedek óta van ez így elrendezve. […] Mindig a hallgatás törvénye uralkodik.  Éppen az ehhez a törvényhez való igazodás a munkatársak kiválasztásának kritériuma.

De hát persze hiába tudjuk mindezt évek óta, mindig meglepődünk a hatalom gőgjén. Az igazán szép végeredményen, hogy minden mocskosságotok célba ér. Mindig megalázó marad látni a színpadra, díjátadóként vagy díjátvevőként lépőket. Önkéntelenül is azonosulunk velünk, nem csak én, aki része vagyok ennek a világnak, hanem mindenki, aki nézi az ilyen ceremóniákat, azonosulunk és mintegy általuk magunk is megaláztatunk. Mennyi hallgatás, mennyi alávetettség, mennyi buzgóság a szolgaságban. Ráismerünk egymásra. És megdögleni lenne kedvünk. […] Megalázottak vagyunk azon két rendezőnő által is, aki sosem kaptak meg és valószínűleg sosem fogják megkapni a díjat, amelyet át kell adniuk Roman fucking Polanskinak. Himself. Bele a pofánkba. Ti tényleg nem szégyelltek semmit. […] És persze nagyon is jól tudjátok, hogy mit miért tesztek – a megaláztatás, amelyet a közönség egy része érzett, amely nagyon is jól értette az üzenetet, kiterjedt a következő díjra is, „A nyomorultakéra”. Amikor az egész terem legsebezhetőbb testeit hívod a színpadra, akik jól tudják, hogy mit kockáztatnak a legkisebb rendőri ellenőrzés során, és akik közül, ha hiányoztak is a nők, de nem hiányzott az intelligencia, akkor mindenki megértette, hogy milyen közvetlen kapcsolat van egy erőszakot elkövető ünnepelt híresség büntethetetlensége és a külvárosok helyzete között, ahonnan ők jöttek. [1] A rendezők, akik átadják a büntethetetlenségetek díját és a rendezők, akik átveszik a gyalázatotok révén bemocskolt díjat – ugyanabban a helyzetben vannak. Mindketten tudják, hogy ha dolgozni akarnak még a filmiparban, jobb, ha hallgatnak.  Még egy viccet sem, még egy csipkelődést sem.”

A jelenség persze nem csak a film világában jellemző, sőt:

‘Az események véletlenje úgy hozta, hogy az üzenet minden szinten átjött: három hónapnyi sztrájk után egy nyugdíjreform ellen, amelyet nem akarunk, de ti átnyomtátok erővel. Ugyanabból a miliőből jött ugyanaz az üzenet ugyanannak a népnek szánva: „Befogod a nagy pofádat, a beleegyezéseddel kitörölheted a seggedet, mosolyogsz, ha rád nézek, mert nekem hatalmam van, pénzem és itt én vagyok a főnök”.’

Amikor kihirdették, hogy a legjobb rendezői díjat a tizenkét nő által nemi erőszakkal vádolt Roman Polanski nyerte el, a teremben néma csend lett, majd halk taps és hangos fújolások hallatszottak. Többen felháborodva távoztak, köztük a francia filmvilág szexuális visszaélései elleni küzdelem jelképévé vált Adèle Haenel színésznő is. Ő volt az első francia színésznő, aki a szexuális botrányok nyomán tavaly novemberben Christophe Ruggia francia filmrendezőről nyilnvánosságra hozta, hogy 12 és 15 éves kora között rendszeresen zaklatta szexuálisan.

Adèle Haenel a César-díj átadóján (kép: Twitter)

Despentes szavaival:

„És amikor Adèle felkelt a helyéről, az volt a megvalósult szentségtörés. Egy visszaesően bűnt elkövető alkalmazott, aki nem hajlandó mosolyogni, ha nyilvánosan bemocskolják, aki nem hajlandó tapsolni a saját megalázásának.

[…]

Adèle feláll és lelép. Ezen az estén nem sokat tudtunk meg a kitűnő francia filmiparról, amit eddig nem tudtunk volna, de egyet jól az eszünkbe véstük: hogyan kell viselni egy estélyi ruhát. Amazonként. Hogyan kell járni magas cipőben: mintha éppen egy egész épületet rombolnánk le, ahogy egyenes háttal, a dühtől megfeszített tarkóval, széles vállal megyünk előre. A ceremóniák negyvenöt éves történetének legszebb képe – Adèle Haenel, ahogy leereszkedik a lépcsőkön, megtapsol titeket és innentől végre tudjuk, hogy hogyan működik ez a dolog, ahogy valaki lelép és azt mondja nektek: „szart”. Odaadnám a feminista könyvtáram nyolcvan százalékát ezért a képéért. Ezért a leckéért. […] Adèle, a tested, a szemed, a hátad, a hangod, a gesztusaid mindent elmondtak: igen, picsák vagyunk, megalázottak; igen, sokáig befogtuk a pofánkat és benyeltük az ütéseitek, ti vagytok a főnökök, tiétek a hatalom és az arrogancia, amely vele jár, de többé nem fogunk ölbe tett kézzel, szótlanul ülni. Sosem fogunk többet tisztelni titeket. Inkább lelépünk. Csináljátok csak a hülyeségeiteket egymás között. Ünnepeljétek magatokat, alázzátok, öljétek, erőszakoljátok, zsákmányoljátok ki egymást, verjetek szét mindent, ami a kezetek ügyébe kerül. Mi felkelünk és lelépünk.

Talán ez lesz a jövőt leginkább előre jelző kép napjainkról. A különbség nem férfiak és nők között van, hanem elnyomók és elnyomottak között, azok között, akik ki akarják sajátítani a beszédet és ránk akarják kényszeríteni a döntéseiket és azok között, akik most felkelnek és pofázva lelépnek. Ez az egyetlen lehetséges válasz a politikátokra. Ha valami nem tetszik, ha valami túl messzire megy, felállunk és lepünk, az arcotokba kiáltjuk sértéseinket; és ha mi lent vagyunk, és az arcunkba kapjuk a szar hatalmatokat, akkor is megvetünk és elátkozunk titeket. Semmiféle tiszteletet nem érzünk a tiszteletet óhajtó képmutatásotok iránt. A világotok undorító. Az erősebb iránti vonzalmatok beteges. A hatalmatok semmire sem jó hatalom. Sötét idióták bandája vagytok csupán. A világ, amelyet megalkottatok, hogy szánalmasan uralkodjatok benne, fojtogató bűzt áraszt. Mi felkelünk és lelépünk. Ennek vége van. Felállunk. Lelépünk. Pofázunk. Szarunk rátok”.

A szöveg a Rednews-on megjelent fordítás módosított változata.

[1] – „A nyomorultak” nem Victor Hugo híres regényének sokadik feldolgozása. Nagyon nem. Inkább mondjuk olyan mintha Spike Lee-t és az aktualizált Victor Hugo-t vegyítenénk egymással: Párizs külvárosa napjainkban, reménytelenség, erőszak, rendőri brutalitás. Szóval a mindennapok. Jóllehet persze játékfilmről van szó, nem dokumentumfilmről, ezért persze nem egyszerűen a mindennapok bemutatása történik, hanem egy sztori révén mintegy alámerülés egy Párizs környéki külváros életébe.

Címlapkép: twitter