Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kísértet járja be

Talán ez a mai felkelések nagy tanulsága: nem mindenki ugyanazért lesz ott a barikádokon. Elképzelhetelen harcostársaink lesznek, hihetetlen szövetségekben. De a mai korszak nagy újdonsága éppen abban áll, hogy bizonyos sokáig megingathatatlannak tartott elvek, eszmék, évszázados poltikai gyakorlatok válnak lassan idejétmúlttá. A mi céljaink nyilvánvalóak: a lázadási hullám gyakorlati megnyilvánulási formáinak és a kommunizmus megvalósulásának egymáshoz közelítése.

„A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”

(Tolsztoj: Anna Karenina)

Ha talán egyelőre nem is a kommunizmus kísértete, de az osztályharc bizony élesedik, kedves elvtársak. Az eljövendő felkelések: eljöttek.

Tüntetők Santiago de Chilében október 22-én. (kép: Wikimedia Commons)

Ecuador. Hongkong. Irak. Algéria. Kolumbia. Libanon. Haiti. Irán. Chile. Katalónia. Szudán – nem lehet kétséges: a harcoknak új korszakába léptük.

Ezek a lázadók emberségről példát, vitézségről formát mutatnak mindannyiunknak.

Noha a felkelések a lehető legváltozatosabb formákat öltik (a népek is a maguk módján boldogtalanok), a legkülönbözőbb okokból, célokkal és körülmények között jönnek létre – de már nem egyszerűen „felháborodásról” van szó („indignados”), „demokratikus és szociális jogok követeléséről” (ahogy a mainstream médiák próbálják kétségbesetten oltani a mindenütt fellángoló tűzvészeket), hanem a fennálló világ gyűlöletéről, a mai rendszer elutasításáról egyszerűen az emberi méltóság, egy másfajta élet védelmében.

Ez egy azonos időben jelentkező globális lázadási hullám: Bogotá, zúgjon a hangod, Teherán, felelj neki!

Égő autó Teherán egyik utcáján / Fotó: Anthony M Roberto/Twitter

Talán 1968 bukása óta nem volt ilyen nyílt a küzdelem: lehet, hogy a forradalom nincs még közel, de annyi biztos, hogy a parlamentáris burzsoá politika már távol van.

A Sziríza, a Podemos vagy egyszerűen a jóléti állam védelme és restaurációja: egyszerűen lehetetlen.

Csak a bolondok nem tanulnak mindig ugyanabból a vereségből.

A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy némi kételyeink lehetnek az iránt, hogy a valamiféle Green New Deal javaslatai és a politikusok, akik képviselnék (Sanders, Corbyn…) elég erővel, elszántsággal és akarattal rendelkeznek a dolgok érdemi változtatásához.

A mostani ellenállás hullám már ezen kívül van: tömegek hívják ki nap mint nap a burzsoá legalitást, maguk a választások a jól megérdemelt érdektelenségbe fulladnak – szinte mindenütt.

Akárki akármint mond, a rendszer recseg-ropog, és lehet, hogy mégiscsak előbb látjuk meg a tőkés rendszer végét, mint a világét. Ahogy a chilei elnök felesége mondta a tüntetőkről: „it’s like a foreign invasion, alien”.

Mitagadás.

Az egyik oldalon az információs társadalom és a tőkés rendszer legújabb formájának sötét oldala, a brutális rendőri erőszak, az egyre kifinomultabb megfigyelőrendszerek, az egyre gátlástanabb propagandahadjáratok. A tőkés rendszer lemondott arról a fikcióról, hogy egy adott ország lakosságát (a „társadalmat”) valamiféle rendezett egységbe szervezze. Thatchernek csak meg volt a gátlástalansága, hogy kimondja mindezt. A tőke már nem a társadalomszervezés kérdésében utazik, hanem a kormányzáséban, a rendfenntartáséban: ez jóval, de jóval egyszerűbb.

Ma már a világ mindenki számára egyértelműen kettéosztott: az értéktermelésben részt vevő központi zónák, metropoliszok és a magára hagyott fél- vagy egész kontinensek (innen a menekülthullám, nem „jobb élet” reményében, hanem az „élet reményében” tout court). Hasonlóképpen nincs már egyszerűen „népesség” vagy „lakosság”: „kreatívok” vannak, meg olyanok, akiket már kizsákmányolni sem érdemes. Életek, melyek értéket termelnek, azaz számítanak, és életek, melyeket még statisztikai adatként sem érdemes feljegyzeni.

A válság nem egyszerűen gazdasági (vagy épp morális, kulturális, ahogy általában nem túl jó szándékú emberek szokták emlegetni, hiszen számukra a morális válságot okozzák valakik, és tudjuk kik), ma a válság tulajdonképpen a kormányzás módja. A jelenkori válság a vég nélküli vég, az állandósult apokalipszis, a „permanens rendkívüli állapot”, ahogy nálunk okosabbak írják.

A másik oldalon a szemmel láthatóan eltiporhatatlan vágy a lázadásra, a felkelésre – a forradalomra.

A legutóbbi világválság véget vetett a neoliberalizmus hegemóniájának, amikor a nagyvárosok labirintusaiban a csend, a magány és a tehetelenség honolt. A sorozatgyártott politikusok szájából ugyanazok a jelentés nélküli szavak ömlöttek a televíziók képernyőjén. A nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évek. A cinizmus, az opportunizmus és a félelem évei.

Aztán a történelmük vége után (amikor fáradhatatlanul ünnepelték a dolgok jelenlegi állását magasztalván az esélyeket, amelyek hamarosan mindenki számára adottak lesznek „az általánossá vált fogyasztás társadalmában”) nem maradt más, mint végletekig polarizált társadalmak, melyekben az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem akarnak a régi módon élni – hogy klasszikussal szóljunk.

Kormányozni akarnak minket, de mi egyre kevésbé dőlünk be ennek a provokációnak.

Kép: Hong Kong Free Press / Twitter

A gazdagság egyre obszcénabbá vált, ahogy több milliárd ember nyomora és a középosztály rémült pánikja mellett maga a földi élet is veszélybe került. A „szélsőcentrum”, a neoliberális hegemónia pártjai az utolsókat rúgják – jönnek a jó öreg fasiszták, mint mindig, ha a tőkés rendszer válságba kerül.

Soha nem volt még ilyen igaz compagno Bordiga régi aforizmája („a fasizmus legrosszabb következménye az antifasizmus”), bár ma már ez másodszorra bohózat inkább. Conte egyes számú kormánya Salvinivel fasiszta volt – rá két napra Di Maio-val már antifasiszta.

Igen, a politika fasiszta esztétizálása talán ma is igaz – de hát ma már ez az esztétika is olyan ocsmány, mint Ara-Kovács Attila egy napja.

Semmi dolgunk ezekkel a zombikkal.

Sokáig azt mondták, hogy csak a fiatalok lázadnak, az „elveszett generáció”, amely számára legkésőbb 2008 környékén nyilvánvaló lett, hogy mi vár rá: szar, alulfizetett, megalázó munkák, éhbér, „prekariátus” (amely nem egyszerűen munkapiaci helyzet, hanem életkörülmény), az elitek arroganciája, a korrupció, a diktatúrák, a demokráciák, egy átlagos nap a telefonébresztő hajnali csörgésétől az utolsó metróig, a jövő nélküli jövő, maga a normalitás, amely az igazi probléma.

Nem egy generáció veszett el: mindegyik.

Egyre kevesebben gondolják, hogy fel kéne áldozniuk az életüket a gazdaság oltárán.

Itt nem hiányszámokról, gazdasági adatokról, statisztikákról, előrejelzésekről van már szó (egyébként ezek jó része amúgy is tökéletes őrültség), hanem arról a nagyon is központi, egzisztenciális kérdésről: nem akarjuk ezt az életet, amelyet ti ránk akartok kényszeríteni.

Ilyen rém egyszerű a helyzet.

Saint-Just óta nem sok minden változott: a boldogság még mindig új eszme Európában.

Tüntetés Barcelonában (Fotó: Twitter / Ezra David Romero)

Kevesen gondolták volna, hogy a lehető legkomolyabban újra leírhatunk olyan patináns, harcokban megedzett jelszavakat, mint a jó öreg Karl Marxé: „világ proletárjai, egyesüljetek!”. Mindezt sokan egyszerűen a történelem kacatjaként kezelték már: lázadás? felkelés? forradalom?

És mégis: lázadásról lázadásra, országról országra, városról városra ismétlődnek a felkelés formái.

Világ lázadói, egyesüljetek.

Amikor azt mondják, hogy „a nép” az utcán van, nem arról van szó, hogy „a nép” létezett volna már a lázadás előtt – sőt, éppen a nép hiányzott olyan fájdalmasan az elviselhetetlen normalitásban. A nép akkor születik meg, amikor lázad: nem a nép hozza létre a lázadást, hanem a lázadás hozza létre a népet.

Tüntetés az algériai megmozdulások 18. hetén, Algírban /Fotó: @zyiteblog / Twitter

Az igazi felkelésekben maga a lázadás, a felkelés aktusa nem elválaszott a mindennapi élettől – maga a mindennapi élet, amely végre szabadon kifejlődhet a felkelés aktusában.

Erre ezidáig egyetlen igazi történelmi példát ismerünk. A párizsi kommünt, amely igazi fête (mulatság) volt, hiszen a felkelés azonnal a létezés egy új intenzitásába torkollott, a valódi szabad élet rögtön betört a mindennapokba.

„A kommün merészségét és újító jellegét elsősorban nem a mi korunkhoz kell mérnünk, hanem az akkori politikai, intellektuális és erkölcsi élet banalitásaihoz. Az összes létező banalitás szolidaritásához, amelyre a kommün tüzet nyitott. Ha így járunk el, akkor fel tudjuk mérni, hogy milyen újítást jelentene egy hasonló robbanás a mai (jobb- és baloldali) banalitásokkal szemben”

– írták az előző forradalmi hullám élesztői, teoretikusai és szereplői.

Ma egy ilyen robbanás közeledtét érezzük: a veszettek, az idegenek, a civilizálatlanok a kapuk előtt vannak.

A kormányzás módjának és a kormányzók csoportjának evidenciája válik megkérdőjelezetté a lázadók különböző elemeinek és a lázadás különböző okainak néha váratlan formákat öltő „konvergenciája” révén. Mint 1871 Párizsában: a gyakorlati politika (maga a lázadás) közös tapasztalata mintha többet számítana, fontosabb lenne, mint az egyébként egymástól igen eltérő politikai és másfajta vélemények a lázadók körében.

Nem mintha ezek a véleménykülönbségek valamiféle „politika előtti” állapotban egyszerűen nem számítanának (ahogy a párizsi kommün sem „forradalmi primitivizmus” volt, ahogy később a professzionális forradalmárok hajlamosak voltak kezelni, és ahogy a mai baloldal hajlamos kezelni a sárga mellényeseket éppúgy, mint a volt gyarmati világ mozgalmait), hanem bizonyos tekintetben elvesztik jelentőségüket, hiszen maga a lázadás más szinten történik meg. Éppen ez teszi lehetővé, hogy igencsak eltérő véleménnyel bíró emberek közösen cselekedjenek – ahogy a kommünárok tették.

Tüntetés a kolumbiai Bogotában, 2019. november 22-én / Fotó: Carlos Arturo Mejía Franco / Facebook

Talán ez a mai felkelések nagy tanulsága (és az eljövendő forradalmak receptje): nem mindenki ugyanazért lesz ott a barikádokon. Elképzelhetelen harcostársaink lesznek, hihetetlen szövetségekben. De a mai korszak nagy újdonsága éppen abban áll, hogy bizonyos sokáig megingadhatatlannak tartott elvek, eszmék, évszázados poltikai gyakorlatok válnak lassan idejétmúlttá. A tőkés rendszerben

„minden, ami… állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.”

Talán éppen ennek vagyunk ma tanúi.

Ha a mostani lázadásokat valamiféle előre meghatározott ideológiai sémákban tekintjük csupán, sosem fogjuk megérteni őket: Santiago vagy Bogotá „megszorítások elleni harc” lesz csupán, olyan mint egy párizsi szakszervezeti tüntetés; vagy Hongkong valamiféle „demokráciáért való küzdelem”, olyan mint az 1989-es Prága.

Éppen a lényeg mellett megyünk el: ezen felkelések újdonsága, komplexitása és forradalmi karaktere mellett. Bizonyos körülmények előre nem látható találkozása, konvergenciája expozív elegyet hozhat létre – noha ezeknek az elemek egy része („a megszorítások ellenzése”, „demokrácia”, „nemzeti függetlenség”) önmagában a lehető legszokványosabb követelés. Más részük azonban („autonómia”, „kommün”, a tőkés rendszerrel szembenálló életmódok gyakorlata) a lehető legradikálisabb.

Ezért, hogy ezek a lázadások új, eddig ismeretlen utakat mutathatnak az emberi emancipáció számára.

Láthatatlan Bizottság parafrazálja valahol a híres szituacionista mondást („nem a szituacionisták a munkástanácsok hívei, a munkástanácsok tagjainak kell szituacionistává válniuk”):

„a lázadásnak nincs eszperantója. Nem a lázadóknak kell megtanulniuk az anarchizmus nyelvén beszélni, az anarchistáknak kell poliglottá válniuk.”

A lényeg mégiscsak az, hogy: ma minden lehetséges.

A világ kormányai, legyenek azok kapitalisták, „kommunisták”, jobboldaliak, baloldaliak, „demokráciák” vagy diktatúrák, egymást után dőlnek el, mint a dominók a fellázadt nép hatalmas erejének hatására.

Amerika sohasem volt kevésbé „great”, mint napjainkban.

If we burn, you burn with us – ahogy Hongkongban szeretik mondani.

indiai tüntetés 2019 december 18-án / kép: Rohit Ghokshe Twitter

Nyilvánvalóan a lázadás nem lehet öncél, az emberi emancipációért való küzdelem minden bizonnyal még hosszú folyamatos harcot fog jelenteni. A mi céljaink nyilvánvalóak: a lázadási hullám gyakorlati megnyilvánulási formáinak és a kommunizmus megvalósulásának egymáshoz közelítése. Ez teszi igazán fontossá, érdekessé és vonzóvá a teoretikus munkát is.

Mi is tudjuk persze: a tőkés rendszer nem kormányzati forma.

Pontos elemzésekre, javaslatokra és szavakra van szükségünk. Elsősorban arról, hogy mi ez a valami, amely mindannyiunkat fojtogat. A tőkés rendszer absztrakció? Lehet, de valóságos absztrakció – ez teszi tönkre az életünket, a jelenünket, a jövőnket, a bolygónkat. Nagyon is konkrét türannisz: belőlünk bűzik, árad, vakondként napsütésben, így járunk a vaksötétben. Manapság mindenki a kapitalizmusról beszél (ez annál is furcsább, mert nem is olyan régen szinte kimondhatatlan volt a zsarnokság neve), noha alighanem ennek az absztrakt fogalomnak a (finoman szólva is igen sokféle) használata több nehézséget okoz, mint amennyit megold.

Mégsem engedhetünk belőle, hiszen a tőkés rendszer megnevezése nélkül elpusztítása sem lehetne lehetséges.

Francia tűzoltók nyugdíjreform elleni tüntetése, 2019. október 16-án / Fotó: Twitter / Ali Özkök

Mindehhez forradalomra lesz szükség? Ha igen, az akkor immár kevésbé a történelem mozdonya lesz, mint inkább a vészfék, amely megakadályozza az emberiség katasztrófa és pusztulás felé való rohanását. A forradalmi eszkatológia egyszerűen racionális immár.

Talán az eljövendő forradalom nem fog hasonlítani a „Nagy Októberire”, nem egy mindent eldöntő nagy nap lesz, és persze főleg: semmi köze sem lesz valamiféle államhatalomhoz vagy a politikához, mint elkülönült szférához.

A taktikát nem kell nekünk kitalálunk, hiszen már használják: mivel a valódi hatalmi stuktúra napjainkban a világ technológiai berendezése, ezért a leghatékonyabb taktika ennek a berendezésnek a blokkolása, azaz a blokád, a foglalás és a szabotázs. A tőkés termelés megállításának legjobb formájává a forgalom blokkolása vált.

Meg kell próbálnunk értelmes, racionális elvekbe, eszmékbe, teóriákba foglalnunk az általunk kívánt, a tőkés rendszeren, mely napról-napra mélyebb barbárságba és sötétségbe taszítja az egész emberiséget, kívül- és túl álló létezés legalábbis főbb kontúrjait.

Már nem arról van szó, hogy a társadalmi harcok gyengesége magyarázná egy forradalmi perspektíva hiányát (mint a neoliberális hegemónia éveiben), hanem éppen ellenkezőleg: a forradalmi perspektíva hiánya gyöngíti a nagyon is porondon levő küzdelemeket.

Talán sosem volt még ilyen igaz a mondás: „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Ez a háború már zajlik a föld négy sarkán – és egyre kevesebben vannak azok, akik még hisznek ebben a messziről bűzlő rendszerben.

A pacifizmus, az erőszakmentesség lehet kíváló erény – de ma aligha ilyen kort élünk. Az igazi erőszak az egész bolygónkat sújtó genocídium, amely növekvő ütemben semmisíti meg az emberi és nem-emberi élet feltételeit.

Hongkong, 2019. augusztus 8. / Fotó: The Asset / Facebook

Az ennek az erőszaknak való ellenszegülés szereplői korunk igazi hősei. Ha ilyen a rend, aligha kell tartanunk a káosztól. A felkelés didaktikus erővel bír, mert éppen azt képes létrehozni, amelyre a társadalom képtelen: igazi közösséget élő emberek között.

És persze mennyivel hatékonyabb a neoliberalizmus elleni konferenciáknál, szakszervezeti felvonulásoknál, okos tanulmányoknál egy felgyújott bank kirakatán a felirat: „Tartsd meg a kibaszott uzsorádat”.

Mindenki megtalálhatja a helyét a mostani polgárháborúban. Nem csak harcosokra, felkelőkre, a blokádok és a szabotázsok végrehajtóira van szükség, hanem mindenkire.

Mindenkire, aki felfogta: nincs hova hátrálnunk.

Világ lázadói, még egy kis erőfeszítés, hogy forradalmárok legyetek.

Olvass tovább!