Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Grand Paris” mint akarat és képzet III. – Grand Paris, mon amour

Zazie, déclare Gabriel en prenant un air majestueux trouvé sans peine dans son répertoire, si ça te plaît de voir vraiment les Invalides et le tombeau véritable du vrai Napoléon, je t’y conduirai.
– Napoléon mon cul, réplique Zazie. Il m’intéresse pas du tout, cet enflé, avec son chapeau à la con.
– Qu’est-ce qui t’intéresse alors?
Zazie ne répond pas.
– Oui, dit Charles avec une gentillesse inattendue, qu’est-ce qui t’intéresse?
– Le métro.”
Raymond Queneau: Zazie dans le métro

Az új Párizsnak nem is igen lesznek határai: vége a koncentrikus köröknek, a mag-Párizs körüli zónáknak, hiszen egy nagyobb Párizs nem oldaná meg a problémákat, egy 25 kerületből álló Párizsnak is lennének külvárosai. Az új Párizs policentrikus lesz, nem új városok, szatellit-települések jönnek létre a város körül, hanem egy város lesz a külvárosaival megbékült metropolisz.

Seine-Seine-Denis és a civilizációk harca

Seine-Saint-Denis-t bizony a hatvanasokban odaadták a komcsiknak – Párizs nyugalmáért cserébe. Meglehetősen érdekes helyévé vált ez a nyugati civilizációnak, fővárosa, a méltán népszerűtlen Bobigny például egy író szavaival: „sajátlagos keveréke volt Brasiliának és egy szovjet tiltott városnak”. Ebben a megyében az emberek fele ma szociális lakásban él, harmaduk a hivatalos szegénységi küszöb alatt, ide áramlott a francia bevándorlás több mint fele – évtizedekig.

Legtöbben leginkább az autópályáról, a Párizst övező külső körgyűrűről ismerik a megyét, onnan valóban leginkább a csernobili tiltott zónára emlékeztet (még a régi szovjet foklórt idéző utcanevei is). Ezen külvárosok jó része, túl a lakótelepeken, kereskedelmi raktárak és szupermarketek, bevásárlóközpontok egymással váltakozó képét mutatja: nem valami szép látvány (alighanem ezek lesznek korszakunk maradandó emlékművei: a globalizáció, a dezindusztrializáció, a teljesen elcseszett urbanizmus, az állandó, hatalmassá váló fogyasztás mementói).

A megye kulturálisan vörös volt, de vörösebb, mint a hatvanas évektől kezdődően bármi Magyarországon: Genevilliers-ben a Lenin művelődési házban Jean Ferrat Aragon verseket énekelt, Villejuifben a Karl Marx stadiont Léo Ferré töltötte meg, Jurij Gagarin dicsőséges diadalmenetet tartott a vörös külvárosok koronájának legfényesebb gyémántjában,

Ivryben (itt volt polgármester a Párt főtitkára, Maurice Thorez – természetesen haláláig); de még később is Marcos subcomandantét éltette Manu Chao a Párt hivatalos ünnepén, a Fête de l’Humanité-n, egy rapbrigád pedig Sevran „Pablo Picasso” kultúrházában az Elysée-palota mielőbbi felgyújtására szólít(ott) fel.

A közkeletű vélemény szerint az „érzékeny negyedek”, a citék a barbárok földjei, akik használják még egy ideig az antik civilizáció hátrahagyott infrastrukturáját, de lassan elpusztítják azt is. Ezeken a helyeken szinte csak a futballpálya van kitűnő állapotban, ha szétnézünk a pályát körbevevő szomorú panel-rengetegen, akkor azért mindenki számára világos lehet, hogy nincs itt minden rendben.

Őszintén szólva szinte úgy tűnik, hogy az állam egy dologra költ itt sokat: a műfüves focipályára… Sőt, alighanem egyedül a futball működik ezekben a külvárosokban, igaz, az minden szempontból igen jól: egy foci-szociológus összeszámolta, hogy az utóbbi pár világbajnokságon mintegy hatvan(!) játékos szerepelt, aki Ile-de-France-ban nevelődött, ezzel magasan a párizsi régió adta a legtöbb játékost a világon (vagy: a legutóbbi Afrika Kupa mindkét döntősének – Algéria és Szenegál – edzője ugyanabból a külvárosból, Champigny-sur-Marne-ból származott).

Seine-Saint-Denis, a híres-hírhedt „93”, amely a kétezres évek közepén, a „külvárosi lázadások” idején egy pillanatra Párizs leghíresebb kerületévé vált, híresebbé, mint a Montmartre, a Saint-Germain-des-Près vagy a Montparnasse.

Jóllehet a kétezres évek elején úgy tűnt, hogy inkább kezdenek kimenni a divatból, melybe szociológusok, filmek (persze mindenenekelőtt a halhatalan „Gyűlölet”) és főleg a rap hozta őket. A szociológusok már régen nem érdekeltek senkit, a nézőknek gyorsan elegük lett a dologból, a valaha radikális, igen eredeti francia tónusokkal bíró rap pedig kommercializálódott, valamiféle elég szánalmas gangszterrappé változott.

Ilyen szempontból a 2005-ös nagy külvárosi lázadás inkább utórezgés volt, az érzékeny negyedek Francia Kupája („melyik cité hány autót tud felgyújtani egy éjszaka”), amely azonban a nyolcaddöntő környékén további érdeklődés hiányában egyszerűen félbeszakadt – hogy sohase kezdődjék újra. A citék visszasüllyedtek a csendes reménytelenségükbe, némi teret nyert az új jelenség, a „külvárosi iszlám” – amely, mint minden nyitott szemmel járó ember tudja, az esetek 99,99 százalékában nem radikalizál, hanem pacifikál.

Ma már látszik, hogy az iszlám nagyon is lehet a gazdasági modernizáció eszköze – a modernizációé és morális konzervativizmus frigyéé (sőt a szupermodenizációé: Abu-Dzabi, Dubaj, de akár Rijád vagy Mekka nem puritán zarándokvárosok, hanem a Közép-Kelet Las Vegasai…). Nagyon úgy tűnik, hogy az iszlámnak semmi baja a gazdasági modernizációval – a végletesen Nyugat-központú modernizátoroknak van baja az iszlámmal, de ez távolról sem ugyanazt jelenti.

Még a rap zene is, most nem beszélve a „gengszterekről”, lassan nem a felfordulást hirdette, hanem a valamiféle szocális rendpártiságot (talán az NTM „Laisse pas trâiner ton fils” volt az első „grand frère”-dal) – nem a forradalomról álmodott, hanem a társadalmi előrejutásról.

Grand Paris, az új metropolisz, a centrum és a periféria együttes felszámolása, amely véget vet a Párizs-külváros háborúnak, pontosan ezt hozhatja el nekik: ez lehet az ő vadnyugatuk és az első milliójuk.

A „93” egész Európa legfiatalabb megyéje, természetesen kozmopolita, lakosai több nyelven beszélnek, szomszédban a világ egyik legnagyobb repülőtere és persze a még mindig egyik legfontosabb városa, Párizs. Seine-Saint-Denis lassan nem a bevándorlás földje lesz, hanem a belső migrációé: Párizsból már költöznek emberek Montreuil-be, Lilas-ba, Pantin-be – előbb-utóbb Saint-Denis-be és Aubervilliers-be is fognak.

Ennek a megyének, amilyen rosszul megy a sora sok tekintetben, olyan dinamizmus is jellemzi: gazdaságilag valami elképesztő életerő van lakosaiban, ma már ez a startupok földje is, az egyik leggyorsabban fejlődő terület, ahova áramlik a külföldi pénz.

Az igazi nagy baj inkább az egy körgyűrűvel kijebb levő „white trash” réteggel van. Ez a réteg ma már, ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe: gyakran munkanélküli, vagy igen keveset keres, az ingatlana távolról sem ér annyit, hogy a visszaköltözést lehetővé tenné, az eladósodottsága amúgy is illuzórikussá teszi ezt, a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés igen rosszul megoldott, az állami szolgáltató-szektor itt egyre rosszabb minőségű, vagy egyszerűen megszűnik, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak stb. A csapda rájuk zárult.

Lehetnek a városközpont burzsoái olyan idejétmúltak, mint a „Les Deux Magots” meg az egzisztencializmus – a külvárosiak csak egy működő világot akarnak, amelyben ők is előrejuthatnak. Grand Paris lehet az ő Caracalla-rendeletük: a belépés a francia és a globalizált világba, immár teljes jogú tagként.

Egészen elvetemült (persze főleg francia) értelmiségiek úgy gondolják: a Köztársaság, de talán az egész nyugati civilizáció sorsa ezen a földdarabon dől el.

Viszonylag ritka jelenség, hogy egy ország leggazdagabb és legszegényebb megyéje (Hauts-de-Seine és Seine-Saint-Denis) közvetlenül egymás szomszédságában található. Talán még ritkább, hogy utóbbi valóságos kulturális invázióval foglalta el a gazdagok földjét: jött a rap, a legendás NTM, mely meghódította a burzsoázia fiacskáit is, akik Sergio Tacchini melegítőt hordanak ma már a Lacoste pólók helyett.

Luc Besson a „93”-ban csinálta meg Európa legmodernebb fimstúdióját, lehet, hogy a Woody Allen Montmartre-ja lassan tényleg csak a körúton belülieknek lesz érdekes, míg Seine-Saint-Denis egyébként tényleg kiváló akciófilm díszlet lehet.

Valamiféle dialektikus kapcsolat jött létre a „92” és a „93” között, pont akkor, mikor az utóbbiból eltűnt az ipar, ezzel a munkásosztály és a vörös külvárosok.

Tulajdonképpen ez a dialektikus kapcsolat a „Grand Paris” sztori alapmotívuma.

Grand Paris, mon amour

Tulajdonképpen már a két világháború között felmerült, hogy adminisztratív keretet kellene adni Párizs és régiója közös urbanisztikai valóságának. Ennek szószólói a leginkább érintettek, azaz a Párizshoz legközelebb eső települések, az első világháború óta szocialista, majd a Népfront óta szocialista és kommunista irányítás alatt álltak. Elsősorban az ő érdekük volt, illetve lett volna, hogy Párizs és a külvárosai valamiféle egységes urbanisztikai irányítás alá kerüljenek.

Ez a logikus követelés elsősorban politikai akadályokba ütközött: magának Párizsnak sem volt a kommün (1871) óta valóságos önkormányzata (polgármestere sem egészen 1977-ig, a város élére a prefektust a kormány nevezte ki). Az pedig egyenesen elképzelhetetlen lett volna, hogy a létrejövő Nagy-Párizs önkormányzata baloldali irányítás alá kerüljön, mely erősen valószínűsíthető volt, hiszen a külvárosok nagy többsége baloldali önkormányzattal bírt.

Röviden szólva: az állam számára túl fontos ügy volt a párizsi régió, hogy azt a párizsiakra és a külvárosiakra bízza.

Végül is a Grand Paris újkori ötlete váratlan helyről, a magát (többek között) III. Napóleon szerepében is szívesen látó, Nicolas Sarkozytól eredt, elnöki ciklusa kezdetén, 2007-ben.

A Sarkozy-féle program hasonló etatista-dirigista megfontolásokon alapult, mint Haussmanné vagy Delouvier-é, ez hamar beleüközött az érintett önkormányzatok (elsősorban természetesen az immár baloldali Párizs) ellenállásába, de talán nem is ez a lényeg. A koncepció polgárjogot nyert, és a végrehajtása megindult, egyszerűen azért, mert a régió változásai elengedhetetelenné tették a valamilyen formában való megvalósulását.

A párizsi régió valósága változott meg: még a hatvanas években is a régió lakosainak majdnem a fele Párizsban élt, ma alig az ötöde. A főváros persze ma is a régió vitathatatlan központja, de súlya jóval kevésbé nyomasztó, mint régebben, új oktatási, tudományos, ipari, egyszóval városi központok emelkedtek fel. A párizsi régió nem vált persze Ruhr-vidékké vagy a holland Randstadttá, ahol egyenrangú központok élnek tulajdonképpen egy nagy városi térben, de például ma már a régió lakosai utazásainak elsöprő többsége a külvárosok között történik (az autóközlekedést illetően 85 százalékuk!), nem is érintve Párizst.

Ez a helyzet magával vonja, hogy alapvetően kell átalakítani a régió tömegközeledési rendszerét, amely természetesen Párizs központú, innen indulnak ki sugárban a legfontosabb RER-járatok. Ezt a helyzetet fogja orvosolni a szinte hihetetlenül nagyívű fejlesztésnek tűnő, új régióbeli metróhálózat az ún. Grand Paris Express (GPE). Az új metróvonal nyolcas alakban fogja behálózni az egész régiót: ez 200 kilométernyi új vonalat jelent és 72 új állomást. A tervek szerint mindez teljesen átalakítja a párizsi régió képét: egy valódi nagyváros jön létre, a mostani Párizst övező települések lényegében a létrejövő Nagy-Párizs egy-egy kerületének fognak számítani. A munkálatok igen sok helyen már megkezdődtek, nagyjából 2030-ra már igencsak hasonlítani fog a párzsi medence egy hatalmas metropoliszra.

A másik nagy lépés a város kinyitására a már említett belső autópálya-körgyűrű teljes eltűnése vagy legalábbis alapvető átalakítása lesz. A mostani autópályából egy város belső körútrendszerét akarják létrehozni, ezzel el fog tűnni a Párizst a közvetlen külvárosától elválasztó legfontosabb fizikai akadály. Néhány helyen (elsősorban a gazdag nyugati külvárosokban) már tényleg eltűnőben van a határ Párizs és a közvetlen külvárosai között: a körgyűrű felszámolásával ez általánossá válhat.

Az új Párizsnak nem is igen lesznek határai: vége a koncentrikus köröknek, a mag-Párizs körüli zónáknak, hiszen egy nagyobb Párizs nem oldaná meg a problémákat, egy 25 kerületből álló Párizsnak is lennének külvárosai. Az új Párizs policentrikus lesz, nem új városok, szatellit-települések jönnek létre a város körül, hanem egy város lesz a külvárosaival megbékült metropolisz. A mostani külvárosok Grand Paris egy-egy kerülete lesznek, melyet a GPE köt össze, a város mai kapui pedig Nagy-Párizs hatalmas terei.

A mostani 400 város, melyek rivalizálnak egymással és gyűlölik Párizst (mely nélkül nem élhetnek) helyett 120 kerülete lesz a városnak, olyan nagy metropolisz jön létre mint London, és olyan élő mint New York. A „La Défense” üzleti negyedből valódi új városi kerület lesz, ahol akár élni is lehet; Roissy (a világ hatodik legnagyobb reptere) köré valódi város épül ki, Saclay lesz a francia Harvard és a Sillicon Valley; Achère a Szajna és az Oise összefolyásánál az összekötő láncszem Párizs és Le Havre között (hiszen nincs metropolisz tengeri kikötő nélkül, a Szajna, amely Párizs bölcsője volt, most kapuja lesz a világra); keleten pedig valódi haussmanni átalakulásra kerül sor, hogy élhetővé tegyék Aulnay-sous-Bois-t, Sevrant, Livryt, Monfermeilt, Clichy-sous-Bois-t, a ma élhetetlen külvárosokat.

Ez megszüntetné minden nagyváros legrosszabb tendenciáját: a szegények fokozatos kiszorítását a perifériára. Mert bizony így van: a metropolisz (de bármely nagyváros) központjában csak egy igen kisszámú kisebbség lakhat, főszabály szerint a leggazdagabbak. A „sétáló belvárosokkal” ez a réteg még privilegizáltabbá válik: Párizsban a belvárosiak a zöldekre szavaznak – az elővárosiak meg megpróbálják megdönteni a rendszert. Nekünk pedig mindkettőjükre szükségünk van.

Az ipari munkatársadalom megszülte a modern nagyvárosokat, a munkatársadalom utáni korszak pedig fokozatosan létrehozza a maga városi modelljeit. Semmi okunk arra, hogy továbbra is az előző modellek szerint gondoljuk el városainkat.

A város továbbra is a tőke felhalmozódásának a kitüntetett helye – de az osztályharcé is. Guy Debord írta valahol, hogy kevés műtárgy rivalizálhat egy párizsi metrótérkép szépségével – különösen egy gyalogosan közlekedő szemében.

Alighanem a metropoliszokra igaz leginkább, hogy „minden, ami… állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.”

A metropolisz mint a tőkés civilizáció utolsó szakasza, a tőke térbeli berendezkedésének a legmagasabb foka. De mindez valamiféle „metropoliszi dialektikának” is a helye, hiszen nincs elidegenítőbb és elidegenedettebb hely korunk világvárosainál és mégis: a városi levegő még mindig szabaddá tesz.

Végül is a forradalmak igen régóta városi forradalmak.

A cikksorozat első része a XIX. század második felétől kísérte figyelemmel a párizsi régió urbanisztikai átalakulását a XX. századi modern Párizs és külvárosai létrejöttéig. A második rész az utóbbi évtizedek átalkulásaival foglalkozott.

Olvass tovább!