Hogyan lehetetlenítette el egy kisváros életét egyik pillanatról a másikra a globális élelmiszeripari vállalat, a Nestlé? Jogunk van az ivóvízhez, vagy elhisszük befektetőknek, hogy rendben van mindennapi szükségleteinket megfizettetve velünk, mesés vagyonokat felhalmozniuk? Hogyan függ össze az ivóvíz áruvá tétele a migrációval, a vendégmunkával és a szakszervezetek munkajogokért folytatott küzdelmével? És hogyan lehet a környezetkárosítás, a gazdasági érdekek, a migráció és a munkavállalók kizsákmányolása közötti összefüggéseket 20-23 éveseket bevonva átbeszélni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Ligeti György szociológus, egyetemi oktató cikke.
A víz a levegő mellett a legfontosabb anyag az ember élet szempontjából. Testünk mintegy kétharmada víz, s bár a földfelszín kb. 70%-át borítja, ennek mindössze 3%-a édesvíz, aminek túlnyomó többsége a sarki jégtakarókban található. Ezt a tényt a legtöbb általános iskolás gyerek is tudja, a környezetvédők rendszeresen hivatkoznak rá, a befektetők pedig már meglátták benne a lehetőséget. A szemünk előtt zajlik a folyamat, amikor is a víz lételemből nyersanyaggá, illetve árucikké (commodity) válik, s mind többen igyekeznek kihasználni a víz tárolásában, tisztításában, szállításában, leginkább pedig birtoklásában rejlő gazdasági potenciált. De milyen erővonalak húzódnak meg a jelenség hátterében?
Amikor már nem elég a munkabér: a befektetésekről röviden
Köztudott, hogy a pénz idővel elértéktelenedik (ezt a folyamatot hívják inflációnak), némely időszakokban lassan, máskor látványos ütemben. A világtörténelem legnagyobb inflációja éppen Magyarországon zajlott le 1946-ban, a számok szédítőek: 40 milliárd százalékos volt az áremelkedés. A személyes történet talán érzékletesebb: amikor anyám amikor elindult a strandra az ő anyjával, még elegendő volt a pénzük a belépőre, a bejárathoz érve már nem, így a cigaretta vált az adott pillanatban fizetőeszközzé.
Ezer forint vásárlóereje az infláció hatására az elmúlt tíz év során 567 forintra zsugorodott. Mit tehet az az ember, aki azt szeretné, hogy a pénze megőrizze értékét? Beteheti bankba, ezesetben a pénz kamatozik, vásárlóértékét kevésbé veszíti el, mintha bevarrná a párnahuzatba – viszont a bankba tett pénz is kevesebbet fog érni tíz év múlva. Vehet belőle aranyat, ám annak értéke évről évre ingadozik. És persze befektetheti. Ha a hétköznapi ember befektetési számlát nyit, befektetési eszközök (instrumentumok) milliárdjai várják őt. Voltaképpen a nagy befektetési- és nyugdíjalapok sem tesznek mást: bevásárolnak a legkülönbözőbb instrumentumokból (részvények, kötvények, nyersanyagok, ingatlanok).
Maradva a bérből élő hétköznapi embernél, aki a jövőben nagyobb lakást akar vásárolni, taníttatni akarja a gyerekét, vagy a nyugdíjas éveit jobb anyagi körülmények között szeretné tölteni, kénytelen nagyjából biztos, vagy annak vélt eszközökbe fektetni a pénzét. A különböző részvények, kötvények értéke pillanatról pillanatra változik ugyan (ezt igyekszik kihasználni a rövidtávú kereskedés is), és ha a pénzre idő előtt szüksége van az embernek, valószínűleg rosszul jár. Ha viszont lehetősége van arra, hogy megtakarítását akár tíz évig, vagy még tovább nélkülözze, akkor már van esélye arra, hogy az infláció mértékét jóval meghaladó summa gyűljön össze. Maradva a korábban már említett tíz éves időtávnál, 2014-től 2024-ig a New York-i tőzsde legnagyobb cégeinek értékéből kialakított index, az úgynevezett S&P500, amely egyben a világ részvénypiaci mércéjéül is szolgál 160%-ot nőtt, azaz az egyezer forintból 2024-re 2670 forint lett, ha az ember jó befektetési döntéseket hozott.
Hogy jön mindehhez a víz?
A befektetési lehetőségekért a világon hatalmas harc zajlik. A kisbefektetők és a nagy alapok egyre kifinomultabb módokon igyekeznek olyan lehetőségeket találni, amit egyelőre csak kevesen fedeztek fel, és az idők folyamán várhatóan növekedni fog az értékük. Az ma már ordít, hogy a nagy technológiai cégek remek lehetőségeket kínálnak – másról sem szólnak a hírek, mint az Apple vagy a Microsoft szárnyalásáról. A kérdés persze az, hogy meddig zajlik ez a folyamat? A megelőző századfordulón a vasút volt az a befektetési lehetőség, mely a néhányak vagyonának értékét csillagászati magasságokba emelte, napjainkra erről már szó sincsen. Akkoriban úgy gondolták, hogy vasútra mindig szükség lesz, aztán jött az autó és a repülőgép. Habár a vasút nem szűnt meg, más került a helyére. A figyelem átkerült az internetre, a médiára. Kommunikálni mindig fognak az emberek – gondolja a pénzét gyarapítani vágyó kisbefektető –, ennek az igénynek az árucikké való konvertálása pedig a Google, a Netflix vagy a Disney territóriumává vált.
Inni, mosni, főzni, tisztálkodni mindig fognak az emberek – így válik a legfontosabb nyersanyaggá és kiemelt befektetési lehetőséggé a víz.
Nem zárhatjuk ki, hogy a következő századfordulón a levegő válik majd befektetési célponttá. Csak azt kell megtalálnia a zseniként ünnepelt, de minimum innovációs úttörőnek tartott fejeknek, hogy miként lehet ezt elérni. Már a csend is bekerült az árucikkek sorába, megtalálta a maga befektetőit: néhány éve megjelentek az aktív zajszűrős fülhallgatók, melyek két beépített apró mikrofon segítségével elemzik a külvilág zajait, és nagyban csökkentik a zavaróbbnak ítélteket, mint az aszfalttörő légkalapács vagy az irodai csevely – csöndet biztosítva azok számára, akik megvásárolják.
James Salzman Az ivóvíz története című remek könyve ír egy mindössze 1300 lelket számláló kaliforniai faluról, McCloudról, ahol az ott élők az idők kezdete óta fakitermelésből éltek. A falu szerencséjére vagy pechére közvetlenül egy vízforrás mellé épült, melynek vize különlegesen magas minőségű. A lehetőséget gyorsan felfedezte a nagyvállalati visszaélések hosszú soráról ismert Nestlé, amely megvásárolta a víz használatának jogát és hatalmas mennyiségben kezdett el palackos vizet előállítani: 1960 millió litert évente. Ez palackozótelepek építését, erdőirtást, magas teherautóforgalmat eredményezett. A helyiek is majdnem jól jártak: a cég átlagosan 1 pennyt fizetett 64 liter vízért, amelyből aztán palackozva 44 dollár jövedelme származott a Nestlének..
A falu tönkrement, a folyamatos forgalom, a zaj ellehetetleníti a helyiek életét. A vízforrást pedig szabályosan megszállta a globális cég.
Erősödik a trend, egyre több nagyvállalat vásárol víz-jogokat (water rights), mely biztosítja számára a különböző édesvízi forrásokhoz való kizárólagos hozzáférést. Nem csak az üdítőital-, illetve kávémárkák teszik ezt, hanem, a Nestléhez hasonlóan, az élelmiszert termelő és forgalmazó cégek is. „Food is water”, hangzik a befektetők körében szólássá silányuló igazság, mitöbb, a legnagyobb bankok is keresik az ezirányú befektetéseket.
A föld édesvízkészletének magánosítása rakétasebességgel zajlik, embermilliók életét lehetetlenítve el. Ezek az embermilliók kénytelenek útra kelni – akár saját hazájukon belül, akár kontinenseken, és lélekvesztőkben szorongva, tengereken keresztül más országokba evickélni. Ők nemcsak első számú célpontjai az „olcsó természet” kizsákmányolásának, jelenlétük lehetőséget teremt arra, hogy a munkáltatók rosszabb bérért, veszélyesebb munkakörülmények között, elégtelen szociális és egészségügyi hátteret nyújtva alkalmazzák a munkaerőt. Hiszen ott van a versenytárs, aki nem igényel semmit, ha a helyiek tiltakoznának is, mindjárt ott vannak a bevándorlók, akik nem finnyáskodnak annyit. (Oravecz Imre Kaliforniai fürj című regénye jut eszembe, mely remekül leírja, hogy a múlt század fordulóján a Magyarországról kitántorgott bérmunkástömegek milyen mértékban nem igényelték a szakszervezet nyújtotta védelmet, sőt, zavarta őket, ezzel nehéz helyzetbe sodorva a már több generáció óta ott dolgozó munkásokat.)
A Mérce oldalain már nagyon sokszor bemutatásra került a folyamat, miként válik az ember önmaga hajcsárává, és arról is szól milliónyi kiváló írás, miként gyorsul fel a termelés és a fogyasztás folyamata, s ezzel kéz a kézben jár az elidegenedés is. Ezek a jelenségek kölcsönhatásban állnak egymással. Elegendő az állandó növekedési kényszerre gondolnunk: a befektetés csak abban az esetben térül meg, ha értéke nagyobb mértékben növekszik az inflációnál. Egy adott vállalat csak akkor képes a növekedésre, ha mind több erőforrást használ fel és azt mind hatékonyabban teszi. A hétköznapok embere csak akkor képes talpon maradni, ha növeli teljesítményét és az évtizedek során feljebb lépked a ranglétrán. Ehhez a lépkedéshez pedig önmaga és mások kizsigerelésére (is) szükség van.
Az ember éppúgy a kapitalista termelés részévé válik mint dolgozó és mint fogyasztó, mint a termőföld, az innovatív gondolat, a víz és a csend.
Hogyan érthetjük meg közösen ezt a kizsákmányolást?
A fent leírtakról a brnoi Masaryk Egyetem Globalization and its Challenges című BA-képzésén tanultunk a hallgatókkal a 2024-es őszi szemeszter során. A diákok a világ legkülönbözőbb helyeiről érkeztek: japán, kirgiz, szlovák, belga, bangladesi, amerikai, francia és török fiatalok. Egyenként különböző habitusúak, a nemzetiségi hovatartozás önmagában nem magyaráz semmit: Kumiko és Himari ugyanabból a japán városból érkeztek, egyikük igazán élénk és sokat beszél, a másik megfontoltabb és mélyebben figyel. Az adott országok oktatási rendszere azonban mégiscsak rányomja a bélyegét a diákok munkájára: mindkét diák szó szerint felolvassa a prezentációját, semmi rögtönzés, semmi pontatlan élőbeszéd – és erről a kurzus végére sem tudom őket lehozni.
Antje minden alkalommal kér engem, hogy gondoljam újra a kötelező olvasmányok listáját, és igaza van: be kell látnom, hogy a legtöbb diákom nem bír százoldalakat elolvasni, pláne átlátni, noha az órák során gyorsan kiderül, hogy kivétel nélkül kifejezetten erős intellektussal bírnak. Az órákra mindenki pontosan érkezik, a kezdés előtt már néhány perccel bejönnek a terembe, csöndben felnyitják a laptopjukat és el is tűnnek benne. Az órai prezentációra készülnek, vagy másokkal kommunikálnak: olyanokkal, akik nincsenek a teremben. Interakció annak ellenére egyáltalán nincsen közöttük, hogy három éven át egyazon egyetemi csoportba járnak.
Jó ötletnek bizonyult, hogy az első alkalmakkor azokat a jégtörő-névtanulós játékokat loptam be az akadémiai jellegű képzésbe, melyeket a céges csapatépítő tréningeken is használok: „fontos, hogy a kurzusnak köszönhetően megismertük egymás nevét” – mondja Philippe, amikor az utolsó alkalommal azt foglaljuk össze, ki mit visz haza erről az óráról.
Százoldalak ide vagy oda, a társadalomtudományos képzés egyik alapvetése az írott szöveg, ahogyan a zeneakadémián is végül elő kell venni a hangszert. A hallgatók egyetlen módon vehetők rá arra, hogy valóban elolvassák a munka szempontjából döntő fontosságú húsz, maximum negyven oldalas szövegeket, ha az óra elején az egész csoport előtt prezentálniuk kell annak összefoglalását. Ha ez nincsen, marad a személytelen írásbeli vizsga terrorja, ami a maradék élvezeti értéket is kilúgozza a közös törekvésből.
E téren a hallgatók kimagaslóak: kiváló slide-ok, célratörő bullett-pontok, mindenütt képi illusztrációk. Mivel kérésemre a prezentációkat három-négyfős kiscsoportokban készítik el és közösen adják elő, némi felelősségvállalást is tanulnak, hiszen ha egyvalaki kiesik, akkor az egész csoporttal kitol. A módszertan hátulütője, hogy bár mindenki kiválóan ismeri a saját anyagrészét, a másik prezentációjára már alig tudnak figyelni: részben a sajátjukon izgulnak, azon végzik az utolsó simításokat, részben a csapattársakkal sutyorognak, hogy újra meg újra egyeztessék azt, amit már korábban megtettek.
Végül eljutunk a globalizációhoz. A félév során sikerült feloldanunk a merev légkört közös csokival, tréning-jétékokkal. A félév eleji langyos őszi melegben még elkülönülten laptopozók a téli hideg beálltakor már egyetlen asztalt ülnek körbe. Kötelező megszólalások, kínos csöndek helyett valódi beszélgetés alakul ki. Itt derül ki, hogy például
a turistaáradat Dakkában, Párizsban, Tokióban és Pozsonyban éppen ugyanolyan, s az adott városok némely bevásárlóutcája első ránézésre megkülönböztethetetlen egymástól.
A tartalom és a forma itt sem elválaszthatók egymástól: kulcsfontosságúnak tartom, hogy az egyetemisták ne csak tanuljanak a víz gazdasági szerepéről, a környezet és a munkaerő kizsákmányolásáról, az elidegenedésről vagy a mindent elsöprő növekedésről, hanem a saját bőrükön is legyenek képesek átérezni ezeket a jelenségeket:
„egy átlagos gázai nagyjából 3 liter vízzel kell, hogy beérje, szemben az ENSZ által minimálisan elfogadhatónak tartott 15 literrel”
– mondja egyszer csak az egyébként mindvégig hallgatag palesztin lány. Az akadémiai jellegű keretek ma már nem elegendőek ahhoz, hogy a fent bemutatott témák valóban az egyetemi hallgatók sajátjává váljanak. Szükséges a fiatalok bevonása, és nekünk, egyetemi oktatóknak feladatunk, hogy olyan kereteket teremtsünk, amely segít a hallgatók saját személyes érintettségük felismerését.