Minél kisebb településen dolgozik valaki a közoktatásban, annál kevésbé látszódott az elmúlt két év hol nagyobb, hol kisebb hullámokat vert pedagógustüntetései és -sztrájkjai közepette. Kevesebbet láttunk azokból a községekből, falvakból, ahonnan nincs miből és nincs hová menni, ráadásul mindenki mindenkit ismer, és a közvetlen közeg sem feltétlen támogató a lehetetlen helyzetbe került tanárokkal. Réka – akinek nevét az alábbi interjúban megváltoztattuk – arról mesélt a Mércének októberben, hogy 

• milyen egy kistelepülés iskolájában tanítani, amikor a magyar oktatási rendszer, a saját rokonai és a diákok szülei egyszerre helyezik nyomás alá;
• mi vezetett odáig, hogy a státusztörvénnyel végleg betelt nála a pohár;
• látja-e utólag értelmét a saját és mások szakszervezeti tevékenységének;
• milyen fejest ugrani a teljes bizonytalanságba, miután október 27-én egy bő évtized után elhagyta a tanári pályát?

Hogyan írnád le néhány mondatban a munkahelyed, a munkád?

Egy vidéki kisvárosban élek, és a szomszédos párezer lelkes kisközségben dolgozom – még. Itt egyetlen általános iskola van, én abban tanítok. Alapvetően gyógypedagógusként és tanítóként végeztem a főiskolán, később ezek mellé szereztem mentálhigiénés szakirányú végzettséget. Kevesebb mint 200 diák jár az iskolába. A jövedelmi helyzet tekintetében átlagos község a miénk. Vannak szociális szempontból rászorultabbak, néhány hátrányos helyzetű gyermekünk, de nem vészes, nincsen nagy mélyszegénység. A kisebb városokra, falvakra jellemző módon viszont itt is folyamatosan csökken a tanulók létszáma.

Amikor először leveleztünk, úgy tudtuk, maradni tervezel a jelenlegi állásodban, mostanra azonban ez megváltozott. Mi történt?

Már korábban gondolkoztam azon, hogy az oktatásból kilépjek. Ám mivel két évvel ezelőtt osztályfőnök lettem, úgy voltam vele, hogy a nyolcadikig végigviszem őket, és addig nem váltok semmiképpen. Utána jött a státusztörvény javaslata, akkor viszont már úgy döntöttem, hogy én ezt nem fogom elfogadni, nekem nincsen miért maradnom. Ezt minden lehetséges belsős fórumon kommunikáltam is. Megalázónak éreztem az ilyen szintű jogfosztást, és hogy velünk már ezt is meg lehet csinálni. Ráadásul utána még csak nem is panaszkodhatok, nem mondhatok semmit. Ez számomra elfogadhatatlan.

Ez elsősorban elvi döntés volt, azért mert most bosszút állnak rajtatok, vagy a törvény tartalma legalább ennyire fontos szempont?

Mindkettő. Ezt az oktatási rendszert így nem akarom tovább szolgálni, mert nem értek egyet az elveivel és a módszereivel. A státusztörvény előtt is problémát okozott nekem, hogy ehhez a működéshez asszisztáltam. Ezt most ráadásul megfejelik azzal, hogy én ezért egy másodrendű dolgozó, egy semmi vagyok.

Körülbelül azt üzenik ezzel: „Te kit érdekelsz? Örülj neki, hogy dolgoztatunk.”

Én egy háromgenerációs pedagóguscsalád tagja vagyok. Négy nagyszülőmből kettő pedagógus volt, a nagynéném, nagybátyám, mindenki pedagógus, anyukám is. Kicsit ezért speciális a helyzetem, mert ahhoz az iskolához vettek fel gyógypedagógusnak, ahol időközben egy rokonom igazgató lett. Emiatt kicsit be vagyok szorítva: sokszor önérvényesítenék, meg szeretnék véleményt formálni, de az érzelmi szál miatt nekem kicsit még rosszabb. Nálunk egy figyelmeztető sztrájk volt összesen, még a tiltakozási hullám elején. Azután nem mertem sztrájkolni, mert egyedül lettem volna, egyedül pedig nem akartam, mert öngyilkosságnak gondoltam. Ráadásul, ha bárki sztrájkol vagy bármiféle érdekérvényesítő magatartást tanúsít, akkor az igazgatókat felelősségre vonják. Nem akartam egy családtagomat kellemetlen helyzetbe hozni. Ugyanakkor lelkiismeret-furdalást is okozott, hogy nem tudok kiállni magamért. Elmondani elmondtam, meg zebraszerdáztam tök egyedül. Többen nagyon csodálkoztak rajta, de sok pozitív visszajelzést kaptam. Utána az intézményben a tanárok egy fotót is posztoltak, kiálltak az iskola elé – amiatt, mert én előtte odaálltam zebrázni.

Milyen hatással volt a családi kapcsolataidra a felmondásod?

Okozott néhány kellemetlen pillanatot a számomra, mert nehezen értették meg. Nagymamám, aki 40 éven keresztül tanár volt, azt kérdezte, hogy: „Hát de tanítani kell! Mit fogsz te csinálni, ha nem tanítasz?” Az igazgató rokonomnak is rossz volt. Egyrészt elveszíti az egyik munkavállalóját, ami nagy probléma, mert már így is egy fővel kevesebben vagyunk, mint kellene. A szakos ellátottságunk is egyre rosszabb, és akkor ráadásul most még elmegy egy gyógypedagógus, miközben a sajátos nevelési igényű gyerekek száma nő. Tudja, hogy ez neki mennyi nehézséget, a többieknek pedig mennyi pluszmunkát fog jelenteni. Másrészt viszont meg tud érteni. Érti, hogy én fiatalként nem vagyok kibékülve ezzel a helyzettel, látja rajtam évek óta, hogy sok szorongással jár a munkám, és ettől konkrétan is beteg vagyok. Nyilván beletörődött, de azt azért nem mondanám, hogy a döntésemben tud támogatni.

A nevében persze nem tudsz nyilatkozni, de szerinted ő mint intézményvezető, hogy érzi magát a státusztörvény bevezetésétől?

Én azt látom, hogy mindig próbál demokratikus módon viszonyulni a kollégákhoz, és jó kapcsolatot ápolni a tankerületi vezetéssel is, de emiatt olyan, mintha egy satuba lenne fogva. Érződik a viselkedésén, hogy nincs kellő ideje, és lassan már idegrendszere sem lesz ahhoz, hogy foglalkozzon a mindennapi problémákkal. Mert a tantestületből mindenki hozzá megy a problémájával meg a frusztrációival. Idén szeptemberben olyan feszült légkörben és viták közepette indult el az iskola, mint máskor tanév végén júniusban. Nyilván a szeptember a szervezési feladatok sokasága miatt mindig kissé felfokozott, de mindenki sokkal kipihentebben és rugalmasabban állt hozzá, korábban nem voltak jellemzőek az ilyen viták. Most, mikor én már eldöntöttem, hogy úgysem írom alá az új jogviszonyt, tök nyugodt voltam. De ebben a légkörben borzasztó lenne dolgozni.

A pályafutásod különböző szakaszaiban változott a nyomás, amit a munkád közben éreztél?

A 2010-es évek elején kezdtem el a tanári pályát. Akkoriban volt egy oktatásügyi átalakítás, amikor rájöttek, hogy a gyógypedagógusok körülbelül három ember helyett dolgoznak, és hirtelen megnőtt a gyógypedagógiai ellátás, illetve a szakmai háttér iránti igény. Sok gyógypedagógust kellett hirtelen fölvenni. Kezdetben az volt a nehéz, hogy nagyon sok szakmai hiányosságom volt. A főiskoláról az ember csak lexikális tudással jön ki, ezért kevéssé tudtam tudatosan felépíteni azt, hogy milyen módszereken keresztül akarom elérni a célt a gyermeknél. A gyógypedagógiában alapból lemaradással indulunk, és a munkában mindenki úgy boldogul egyénileg, ahogyan tud.

Ez abból is fakadt, hogy tapasztaltabb kollégákból eleve hiány volt? 

Igen, illetve kevés a gyakorlati hely is a gyógypedagógusnak. Én egy szegregált iskolában voltam kint gyógypedagógiai gyakorlaton, autisták között. Volt, aki beszélő volt, volt, aki nem. Utána meg felvettek egy átlag általános iskolába, tanulásban akadályozottakhoz. Érzed te is, hogy az utóbbihoz nem ugyanazokat a dolgokat kell előhúznom a kalapomból. És nem is tudtam, hanem utánajártam, felvettem a kapcsolatot más kollégákkal, akiktől kérdezhettem, hogy akkor ők ezt hogyan csinálják. Minden arra van bízva, hogy valakinek milyen a személyes indíttatása. A gyógypedagógiai munkát nem tudják számon kérni, mint mondjuk a magyar szakosoktól, hogy a tanmenetben hol tartanak. Nekünk nincs tanmenetünk. Egyéni fejlesztési tervek szerint kell dolgoznunk a gyerekekkel. Ki fogja tudni, hogy akkor azt én most jól csinálom, vagy rosszul? Nekem ugyan kellett gyakornoki vizsgát tennem, de a minősítési rendszerről is sokat elmond, hogy két bemutató órát kell tartanod, amit majdnem a hülye is tudna, már bocsánat. Később aztán egyre több pluszfeladatot kaptam. Míg kezdetben csak a gyógypedagógiai fejlesztésen volt a fókusz, később mindig bejött valami más apróság. Tanító órákat kellett kapjak – van hozzá tanítói végzettségem, nem arról van szó, csak alapvetően én a gyógypedagógusi státuszra jelentkeztem. Tehát az óráimnak nagy részét, vagy akár egészét le lehetne fedni a gyógypedagógiai órákkal. De mivel hol itt, hol ott kell betömködni lyukakat; tanítanom kellett egy kis éneket elsőben, egy kis rajzot a harmadikban. Később ez fokozódott: már felsőben is kellene egy kis informatikát tanítani, meg egy kis rajzot, meg egy kis technikát, meg egy kis drámát, meg egy kis könyvtárat is kéne tartani. Évente változott a feladat, de kettő-három gyógypedagógián felüli tantárgyat minden évben el kellett vállalnom. Ezek mind-mind olyan dolgok, amik nem a szívem csücskei. Nyilván megteszem, de ha én úgy megyek be egy órára, hogy a hátam közepére sem kívánom, akkor abból sok jó nem lesz. Egy ideig közben egy nevelési szakszolgálatnál is óraadó voltam. Korai fejlesztést tartottam, mert akkora volt ott a szakemberhiány. Miután osztályfőnök lettem, már nem tudtam vállalni, úgyhogy azóta a korai fejlesztés nincs ellátva a körzetben.

Mire elérkezett a 2022-es figyelmeztető sztrájk ideje, mi mindennel voltatok elégedetlenek?

Tőlünk addigra a matematika szakosunk is elment. Nem volt a kis óraszámú tantárgyakra sem szakos tanárunk. Azért kellett technikát, vizuális kultúrát, informatikát tartanom nekem is, mert már óraadó sem jelentkezett ezekre. És akkor mondtam, hogy na, az szép lesz, ha nekem még matematikát is kell tanítani hetedikben, attól az Isten mentse meg a gyerekeket. Ezt felelősséggel szerintem nem lehet vállalni. Van ugyan egy informatika érettségim, és ez már a tankerületnek elég arra, hogy informatikát tanítsak, de könyörgöm… Ez fasorban sincs a négyéves tanárképzéshez képest.

Teljesen depressziós lettem, amikor rájöttem arra, hogy mi hogyan zajlik egy iskolában, és mennyire káros az egész pszichésen is.

Miben nyilvánul ez meg?

Rengeteg teljesítménnyel kapcsolatos szorongás van a gyerekekben: nem életkornak megfelelő intellektuális és fizikai elvárásokat támasztanak velük szemben. Egyszerűen semmilyen szinten nem alkalmazkodik az oktatási rendszer a gyerekek természetes érési folyamataihoz. Aztán vannak a nevelőszülős, illetve más okból segítséget, odafigyelést igénylő gyerekek. Itt viszont nincs se idő, se energia, se ember, aki foglalkozna velük.

Visszatérve a figyelmeztető sztrájkra, korábban azt mondtad, hogy egyedül maradtál a kiállással. Elmesélnéd, hogy mi történt?

Több mint 15-en vagyunk a tantestületben. Azt hiszem, 8-an vettünk részt.

Nem túl nagy arány, de nyilván nem látták a kollégák, hogy ezzel bármit el lehet érni. Aztán ahogy elkezdődött a valós sztrájkidőszak, vagy ezek a meghirdetett akciók, már napirenden volt az intézményvezetőnk kinevezése. A legtöbben féltek a következményektől, attól, hogy nem nevezik ki ismét, ha mi bármi olyat csinálunk, ami nekik nem tetszik.

Ez az igazgatótok szakmai megbecsültsége miatt volt, vagy az is benne van, hogy az új jogállásban különösen nem mindegy, ki az intézményvezető, és tarthattatok attól, hogy az utódjával romlik a helyzet?

Abszolút.

Miben lehet rosszabb potenciálisan?

Hát… szakmai és emberi szempontból is. Nagyon sok intézményben változott meg a vezetés annak mentén, hogy az igazgató politikailag hű-e. Persze lehet így-úgy cáfolni, mert mindenkinek már hatezer papírja van arról, hogy milyen csúcsszuper végzettségei vannak. De az én látókörömben nagyon kevés olyan vezető akad, aki pusztán szakmai vagy emberi szempontok alapján vezető. Főleg, ha presztízsintézményről beszélünk.

Azért a figyelmeztető sztrájkban mégis majdnem ötven százalékban vettetek részt. Ha hinni nem is igazán hittek benne, azért mégis kiálltak. Ez azért lehetett, mert volt már előzménye, láttak egy-két korai budapesti akciót, és ahhoz csatlakoztak? 

Szerintem egy kicsit bátorítólag hatott, hogy Pesten elég nagy mozgolódás volt már, de inkább az lehetett mögötte, hogy azért látták, hogy ez így nem jó, nem fenntartható. Tehát saját meggyőződésből.

És azoknál mi a helyzet, akik nem álltak ki? Mert gondolom, közülük is sokan így gondolkodnak.

Nagyon sokan így gondolkodnak. De a korfa olyan 50 körüli. Itt öt éven belül sokan nyugdíjba mennek. Szerinted ők mit fognak kockáztatni annak érdekében, hogy megkapják a 40 éves jubileumot, meg egy viszonylag elfogadható nyugdíjat a hátralévő életükre? Úgy, hogy soha nem is csináltak semmi mást, csak tanítottak.

Az ő jubileumi jutalmuk nem változik az új jogállásba való átállás után?

Arról volt szó, de aztán ígéretet kaptak arra, hogy nem veszik el. Nagy valószínűséggel rájöttek a kormánynál, hogy ez érzékeny pont. Ezzel valószínűleg még éppen rá lehetett venni néhány százezer embert, hogy maradjon.

Több, mint valószínű.

Igen, ez egy nagy manipuláció.

Én azt éreztem az egészből, hogy pofa be, és csináld, amit mondunk, úgy, ahogy mondjuk. Nekem ez a státusztörvény üzenete. Mérhetetlen felháborodás van bennem, hogy tudják nagyon jól, hogy mi a helyzet, és mégis megteszik ezt.

Ez konkrétan egy társadalom elleni bűntett. Én azért maradtam eddig ebben a rendszerben, bár éreztem a buktatóit, mert az volt a naiv elképzelésem, hogy a kormányzat ezt nem tudja. Hogy nincsenek vele tisztában, mert nem látnak bele az oktatási rendszerbe. Biztos nem tudnak rajta segíteni. És amikor megláttam ezt a státusztörvényt, rájöttem, hogy de, pontosan tudják.

Milyen volt a törvényjavaslat fogadtatása a tantestületben?

Nagy felháborodást keltett. Annak ellenére, hogy nyilván ez a számokból nem látszik, rossz fogadtatása volt.

Említetted, hogy azért is nehéz a kilépést választani, mert a tanári állás még mindig jelent egy biztos megélhetést, vagy legalábbis valamifajta fogódzót. Te mennyire tudsz megélni ebből a pénzből, és mit látsz a kollégáid körében? A munkaterhek arányában ez mennyire jelent megbecsültséget?

Lépcsős volt a rendszer, de azért itt párezres, pár tízezres fokokra kell gondolni. Az osztályfőnöki és gyógypedagógiai pótlékom nélkül kétszázötven körül keresnék. De az utóbbihoz is az kell, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók aránya elérjen egy bizonyos százelékot. Én most nem keresek háromszázat, ami ma azért nem sok. Nem azt mondom, hogy ennél nem lehet sokkal rosszabbul keresni ma Magyarországon, de tőlem elvárták azt, hogy főiskolára járjak huszon-x éves koromig. Felvettem egy diákhitelt, és azzal kezdtem az életemet, hogy hitelt törlesztettem egy olyan fizetésből, amiből éppen csak meg lehet élni. Amit sikerült a férjem fizetéséből megtakarítani, azt beletettük az én diákhitelembe. Ez két pedagógusnál már nem működik. Most már mondjuk nem fogják elvárni a főiskolai végzettséget. De pedagógus pedagógushoz ne menjen. Kik tanítanak Magyarországon? Akiknek jól keres a férje.

Meglátogattam a PSZ év eleji Tudásmenetét Hatvanban, ahol egyes tanárok behozhatták a kistelepülési tapasztalatokat arról, hogy mik az alapvető különbségek Budapesthez képest. Az egyik probléma az alternatív munkalehetőségek hiánya. A másik az, hogy a helyi kisebb közösségekben egyszerűen iszonyat nehéz lavírozni – ez egy politikai közösség is, mindenki ismer mindenkit, és ezek a kapcsolatok meg kiszolgáltatottságok meghatározóak. Ezekről neked mik a tapasztalataid?

Abszolúte így van, egy kisebb városban, de még egy megyeszékhelyen is viszonylag korlátozott a munkalehetőségek száma. Hallom, hogy nagyobb cégeknél is létszámstopok vannak. Nem lehet rugalmasan munkát váltani. Arról nem beszélve, hogy azért a pedagógus végzettséget alapvetően nem nagyon lehet beszámítani más területre. Ahova alapból egy érettségi elég, arra jó a pedagógus is. Nyilván egy adminisztratív munkát el tudok végezni, de ha ahhoz már bármiféle pluszvégzettség igény lenne, azt meg kell még szereznem. Az már egy kicsit sok.

Nőként meg tényleg nagyon kevés a munkalehetőség, mert mi fizikai munkát nem nagyon tudunk végezni.

Azonkívül a szolgáltatói szektorba mehetünk át, de ott megint átképzésre van szükség. Ez eléggé patthelyzet valóban, amit ki lehet használni, csakhogy ez erkölcstelen. Akiknek alapból kiszolgáltatott a helyzetük, azokba lehet még rúgni?! Sokan ettől is félnek. A középkorú kollégák egy része azért írja inkább alá a módosítást, mert úgy látják, hogy ennél többet úgyse nagyon tudnak keresni más területen. Nincs rá lehetőség. Boltban árufeltöltőnek meg hiába kap többet, azt már nem biztos, hogy fizikailag elbírja.

A kistelepülési jelleg, a helyi függőségek, politika szerinted mennyire tette volna lehetővé, hogy kiállás történjen mellettetek? 

Nem tudom.

Szerintem ez a szolidaritás témakör igazából csak Pesten működik. Itt, ahol mi élünk, ismerjük egymást, tök sok emberi kapcsolatunk van, mégis azt látom, hogy kevésbé elfogadóak egymással az emberek úgy általánosságban.

Ha Pesten mész az utcán, nem fognak megbámulni, vagy nem foglalkoznak veled. Ettől talán elfogadóbbnak tűnik az egész, de nem biztos, hogy szolidárisabb is. Mindenesetre az látszódott, hogy Pesten mégiscsak megmozdul egy bizonyos réteg. Lehet azért is, mert ott van főleg a fiatal nemzedék – én már nem vagyok az –, akik még jobban mozgósíthatók, mert tényleg elhiszik azt, hogy változtathatnak a sorsukon. Aztán ahogy telik-múlik az idő, a magyar társadalom és a magyar kultúra azt kommunikálja, hogy nem, nem tudsz változtatni a dolgokon, és emiatt szolidaritás sincs. Hiszen ha a saját életemre sem vagyok hatással, akkor mit érdekeljen engem a másik nyavalyája? Azt is kérdezted, hogy milyen terveim vannak. Igazából egy dolog nagyon fix: hogy ebben most már én nem. És néha úgy látom, hogy ezt hallva többekben teljes értetlenség van: ha nincs más, akkor ezt miért csináltad? Én úgy vagyok vele, hogy bízom magamban. Nem azt mondom, hogy bármire képes vagyok, de amit én tudok, amit én képviselek, abban jó vagyok, és akkor akármi lesz, azt érzékelni fogják, és lesz rá igény. Az, hogy nincs konkrét terv… Hát, konkrétan majd elmehetek árufeltöltőnek is pár hónapra, de nem ez a célom.

Milyen volt a fogadtatása a tágabb közegetekben a figyelmeztető sztrájknak, az arra való szándéknak vagy arról való beszédnek? Például a szülők körében?

Nagyon változatos. Van, aki egyetért, akár a családomon belül is, meg valamennyire látja, mik a problémák. De van olyan is, aki azt gondolja, hogy elégedj meg, legyél alázatosabb, örülj neki, hogy van munkád. A szülők részéről is azt éreztem, hogy van olyan, aki belátja, az ő gyerekére is hatással van, hogy az oktatási rendszer nem jó. Ebben a tanároknak nagyon nagy a szerepük, és ha ők rosszul érzik magukat, elégedetlenek, akkor ott baj lehet. De sok mindenkit nem érdekel különösebben, mert van a társadalomnak olyan szegmense is, akik csak annyit szeretnének, hogy a gyerek ne legyen otthon. Csak legyen valahol máshol. Ebben kimerül, amit ő ezzel foglalkozni szeretne. Illetve van egy olyan réteg is, amelyik kifejezetten ellenséges a tanártársadalommal. Bármi lehet mögötte: saját élmény, projektálás. Ez azért az én személyes döntésembe is nagyon belejátszott. Tavaly, amikor elkezdődtek a tanársztrájkok Pesten, amit a híradó is közvetített, az egyik osztályfőnöki órámra témának bevittem ezt, és megkérdeztem az osztályomat, hogy ők mennyit hallottak ebből, mit gondolnak róla. Elég nagyok voltak, felsősök, már lehetett önálló véleményük, értékítéletük. Egy kisfiúm, aki egyébként elég nehéz eset, nevelőszülőknél van kicsi kora óta, és borzasztóan sok időt és energiát szántam rá, ő

mindenki előtt kacarászva mesélte, hogy „háhá, az én apukám azt mondta, hogy a tanárok örülhetnek, hogy egyáltalán ennyi pénzt kapnak, nemhogy akkor inkább fognák be a szájukat”. Ami ott bennem végbement… Lefagytam, megalázva éreztem magam.

Borzasztó dühös lettem, mindenkire, a gyerekre, hogy ezt így elmondta, meg hogy tényleg hány emberben van ez. Én konkrétan semmit nem ártottam nekik, sőt, mindig próbáltam segíteni. Lehet, hogy nem úgy segítettem, mint ahogy ők gondolták, vagy várták. Nem tudom. De én a lehetőségeimhez képest mindig mindent beletettem, hogy az ő gyereküknek sikeresebb vagy jobb legyen az iskolai léte. És akkor ezt kapom vissza. Az ott egy fordulópont volt. Nem mondom, hogy emiatt megyek el, de ez is benne van. Ez volt az egyik rádöbbenés: vannak emberek, akik soha szarba se fogják venni, amit csinálok.

Az osztályod szüleivel nem alakult ki erről egy diskurzus fogadóórán vagy szülőin? Milyen volt a döntésed fogadtatása?

Bár nem sztrájkoltam, de kicsit partizán módon próbáltam információkat juttatni hozzájuk. Néha azért megosztottam velük aktuálpolitikai jellegű dolgokat. Amikor a státuszjavaslat megjelent, tájékoztattam őket arról, hogy én ezzel nem értek egyet, és ez milyen hatással lesz a gyerekeikre.

A többi tanár ezt szégyelli, azt mondják, hogy majd mindent megoldunk, bármi áron, azt is, amihez egyébként képesítés kellene. Én mindig elmondtam a szülőknek, hogy a ti gyerekeitek jogai sérülnek.

Én megcsinálom, de tudjatok róla, hogy nekem nincs például informatika vagy matematika szakos végzettségem. Az volt a benyomásom, mintha nem mernének mondani nekem semmit. Tavaly bejelentettem, hogy amennyiben a státusztörvény életbe lép, nem fogom aláírni, és elmegyek.

Mintha várták volna év elején, hogy ne tartsam a szavamat.

Egyetlenegy szülő volt, egy anyuka, aki az első szülői értekezlet előtt rákérdezett erre. És aztán azt mondta nekem, hogy ezzel nagyon rossz példát mutatok a gyerekeknek, mert feladom. Én meg azt mondtam erre, hogy nekem erről az a véleményem, hogy az a jó példa, hogy bármi áron bármit nem csinálok meg.

Az újságok, tévék, stb. többnyire nagyvárosi, budapesti tanárok véleményével vannak tele. Hogyan éltétek ezt meg a párezer fős községben? Mennyire érzed, hogy az országos nyilvánosságban megjelenik a te élethelyzeted? Mennyire érzed a tanárokról kialakult képet valósnak? 

Ez egy nehéz kérdés. Én innen úgy látom, mintha Pesten egészen mások lennének az emberek, vagy más lenne a gondolkodásmódjuk. Akikkel én beszélek – itt, vagy más vidékiekkel –, tök hasonlókat élnek meg, mint én. A szülők teljesen érdektelenek, egy részük pedig tanárellenes. Van egy nagyon kicsi rész, akiknek van személyes kötődésük, közelebbi személyes kapcsolatuk tanárral, ők esetleg szolidárisak. Szerintem nagyon negatív a média által közvetített tanárkép, és sajnos ez nem alaptalan. Rengeteg kolléga van kiégve. Sokan vannak már közel 40 éve a pályán, mindenféle viszontagságon keresztülmentek, az egészségük is ráment a mentális leterhelésre, ami a tanári pályával jár. A mentális terhelés komoly fizikai betegségeket okoz egyébként, nagyon sok kolléga tönkre van menve. Ezt a gyerekek is megsínylik. Nyilván hatalmas felháborodást fog kelteni, nagyon fel szoktak rajta a kollégáim is háborodni, mikor egyetértek azzal, hogy vannak pedagógusok, akik megnyomorítják a gyerekeket, és sajnos elég sokan. Vagy a saját nyomoruk miatt, vagy azt gondolják, hogy ez a megfelelő mód. Merthogy sajnos az oktatási rendszer alapvetően egy elég megnyomorító struktúra: közel 300 éve beállt a lexikális tudáson alapuló, csak a kognitív képességeket fejlesztő hülyeségre, mert tudósokat akartak nevelni. Ma meg nem hogy tudósokat nem nevel az iskolarendszer, hanem funkcionális analfabétákat termel ki tömegével folyamatosan. Ezért meg a kollégák nem tudják vállalni a felelősséget. Szar a rendszer, és szar dolgokat vár el a pedagógustól: az az oktatási mennyiség, amit át kell nyomni a gyereken, vállalhatatlan. De a pedagógusnak van esze, tudja, hogy erre a gyerek képtelen. Ő mégis lenyomja, ő végigcsinálja. Végrehajtó funkcióba került a pedagógusok nagy része, de saját elhatározásból is.

Mesélj még kicsit a körülményekről, az infrastruktúráról, mire van pénz, mire nincs? 

Én tagja és tisztségviselője voltam a Pedagógusok Szakszervezetének. Elég sok kapcsolatot sikerült teremtenem, fenntartanom emiatt. Az ország különböző területeiről beszéltem kollégákkal, és arra kellett rájöjjek, hogy én tök jó helyen vagyok. A mi iskolánk szerencsés, mert a tankerületünk vezetője a normálisabbak közé tartozik. Amit kértünk eddig, azt mindig próbálták előteremteni. Ma már ugyanakkor érződnek a covid utáni kiadásstopok. A tankerületi fenntartásra való átállás kb. arra volt jó, hogy jó hosszan lehessen igényelni, és több nappal előtte észrevedd, hogy majd el fog romlani egy csap. Körülményes a rendszer, de amit korábban kért az iskola, azt meg is kapta.

A tankerületvezető személyén, a vele való kapcsolaton múlt elsősorban, hogy ezek a dolgok elintéződtek?

Az alapján, amit a kollégáimtól tudok, igen, de ez az én benyomásom. Hallottam arról, hogy ugyanilyen vagy hasonló kérésekre más tankerületekben nemet mondtak. Velünk és a hozzá tartozó intézményekkel nagyon együttműködő volt a tankerületi vezető. Az épületünk viszont alapvetően önkormányzati fenntartású, az önkormányzatoknak pedig nincsen igazán pénze, szóval az épület infrastruktúrája romlik, nem költöttek rá nagyobb összeget. Amit korszerűsítettek, azt a tankerület által elnyert EU-s támogatáson keresztül tették, volt például fűtéskorszerűsítés. De a kisebb beszerzésekre nincs forrás, például a lámpákat nincs, aki javítsa, cserélje, pláne nem garanciálisan. Ha eltalálják a gyerekek, akkor ott nem lesz világítás.

A községen belül, az önkormányzat oldaláról éreztek-e feszültséget, hogy a településen van más fejlesztenivaló, ami előbb is kap pénzt, mint mondjuk az iskola? 

Van feszültség. Nem nagyon szeretnek az iskolára költeni. Biztos, hogy kevesebb pénzből is kell gazdálkodniuk az önkormányzatoknak, de olyan, mintha kicsit kolonc lenne nekik egy intézményt fenntartani, vagy az épületet gondozni.

Hogyan lettél szakszervezeti tag, és aztán tisztségviselő?

Az alapszervezet titkára keresett meg, hogy be szeretnék-e lépni a szakszervezetbe.

Hányan voltak az alapszervezetben?

Sokan vagyunk szakszervezetisek, a tantestület olyan 70 százaléka. De ez egy kicsi település. Megismerkedtem a szakszervezeten keresztül néhány emberrel, bekapcsolódtam az ifjúsági tagozat munkájába is, és elkezdtünk együtt gondolkodni. Volt egy akciónk, amely során a tanárok a bérükkel fotózkodtak. Ennek akkori viszonylatban nagyon nagy visszhangja lett. A figyelemfelhívó kampánnyal érdeket érvényesítettünk. Nekem most a mémek tetszenek a legjobban, kicsit fiatalosabbra, kicsit polgárpukkasztósabbra venni a dolgokat, hogy ne csak mindig a sajnálkozás legyen mögötte. A PSZ vezetősége viszont nem annyira örült a fotókampánynak, mert a nyári szabadságolások kellős közepén munkát csináltunk nekik. Kicsit mást reméltünk: hogy szervezeti szinten esetleg elismerik, hogy végre történt valami tök jó? De ők szeretnek azon rágódni, hogy ki mikor és mit csinálhat, és végül nem csinálnak semmit.

Úgy érted, hogy maga a szakszervezet szervezetként nem működik, vagy pedig maga az érdekérvényesítés?

Egyik se működik jól. A Pedagógusok Szakszervezetével alapvetően az a baj, hogy rossz a szerkezeti felépítése. Onnan indult, hogy kisebb szervezetek képződtek megyeszinteken, a megyék megalakulása után végül aztán egy összefogásban lett országos szervezetük. Csakhogy a megyék mivel önálló jogi személyiségek, azt csinálnak, amit akarnak. Kábé semmit. Nekem az a benyomásom, hogy a legtöbb megyei szervezet nem szervez tagokat, nem toboroznak, nem képeznek, még a tájékoztatási funkciót is rosszul látják el. Sok információ magukhoz a tagokhoz sem jut el. Kiküldik a napi szemlét, de az olyan mennyiségű információ, amivel senki semmit nem tud kezdeni a mindennapokban. A vezetőket abszolút elismerem, hatalmas nagy tudás van a fejükben, jókat mondanak és gondolnak, csakhogy ez ott megakad fönt, nem ér el a tagokhoz. A szakszervezetnek is alulról kellene építkeznie fölfelé.

Mennyi hasznát érzékelted a szakszervezetnek a másfél-két évvel ezelőtt kezdődött tiltakozási hullám alatt? Meddig jelentett előnyt, hol voltak a korlátai?

Igazából haszna lett volna, ők adnak jogi védelmet. De szakszervezeti tisztséget vállalva én pozitív hatását egyáltalán nem érzékeltem. Volt olyan, hogy az iskolámban intézményvezetői megbeszélésen beszédtéma lett, hogy lehetek éppen én szakszervezeti vezető. Miért nem tudtak lebeszélni róla a családban? Bár nem mertek a rokonomnál konkrétan rákérdezni. Szóval nem pozitív dolog a rendszer szemében, ha valaki egyáltalán részt akar venni érdekérvényesítésben. Ez nagyon-nagyon gáz szerintem. Én úgy éreztem végig, hogy nagyon egyedül vagyok. Hiába vannak emberek, akiknek a szája hatalmas, de mikor arról van szó, hogy gyere, segíts, csinálj valamit, találkozzunk, beszéljünk, akkor már nem ér rá, akkor már nem jó. De sajnáltatni magát, azt szeretné.

Annak ellenére, hogy a szervezettség ennyire magas arányú?

Igen, de én szakszervezetisként egyébként online módon tartottam a kapcsolatot inkább a többiekkel, ez egy szűkebb, országos szintű csoport volt. A saját alapszervezetemben nem nagyon mozgolódtam.

Próbáltam mindig tájékoztatni meg kicsit bujtogatni őket, de vastag falakba ütköztem. Megértik, hogy én így gondolom, de őket már nem érdeklik igazán az oktatásügy problémái, ők ebből nemsokára kijönnek úgy is. Mintha tanult tehetetlenségben lennének, de nemcsak a kollégák, hanem társadalmi szinten is ezt látom. Sokszor elgondolkozom rajta, ha csomó mindenkinek jó, mert kényelmes, csak nekem nem megfelelő, akkor tényleg nekem kell valamin változtatni, mert most őrajtuk nem tudok. Pisilhetek állandóan széllel szemben, de minek?

Az is borzasztóan irritáló dolog, amikor a magyar állam azt mondja, hogy az oktatásba pénzt tenni egy európai uniós, Brüsszeltól várt feladat. Nem! Az oktatás állami feladat, és ugyanannyira fontos kell, hogy legyen mindenféle politikai nézetet valló ember számára. Nem szabadna, hogy az oktatásügy politikai színezetű legyen.

Neked tiltakozó tanárként okozott dilemmát kimondani azt, hogy ezért a mostani helyzetért az X és Y kormány a felelős? 

Normális esetben, bármelyik párt is vezeti az országot, az oktatásnak ugyanannyira fontosnak kellene lennie. Bele kellene tenni mind az anyagi, mind a szakmai, meg mindenféle munkát, hogy fejlődjön, innovatívabbá váljon. Most ez nincs. Nekem nem probléma alapból azt mondani, hogy a Fidesz-kormányzás alatt rohamosan rosszabb lett a helyzet. Sőt, már most érezhetően bosszúálló a kormány magatartása. Teljesen politikai színezetűvé vált a dolog, de ez nem lett volna szabad, hogy így történjen.

A tiltakozások szempontjából ez azért érdekes kérdés, mert ha egy tiltakozó eljut addig, hogy kimondja, hogy ezért a helyzetért X és Y felelős, akkor azzal automatikusan be is skatulyázza vagy elszigeteli saját magát. Mennyire idegenít ez el olyanokat, akár szolidárisak is lehetnének veletek, bárki a faluban, a szülők, stb.?

Éppen ez az, erről beszélek, hogy abszolút átvitték politikai színtérre az oktatásügy kérdését. Ez a kormánynak jó, mert ugye, ha megosztjuk, akkor uralkodunk. Félelmetes, hogy ez a kormányzás bizonyos dolgokban vérprofi. Nagyon jók. Csak nagyon rossz dolgokra használják. Az is, hogy a hatalommánia milyen mértékben tudja befolyásolni a társadalom egészét. Igazából a szakszervezetek csak azért tudnak még tárgyalóasztalhoz ülni, mert eléggé semmitmondóak ahhoz, hogy ne legyenek veszélyesek. Bocs, de szerintem őket még ezért tűrik meg. Azzal, aki veszélyes, le sem ül a kormány, az nemzetellenség. A szakszervezet elvével, fontosságával egyetértek, csak ennek így nincs értelme. Valami más módon tök sok értelme lenne, igen. Annyira nehéz meg ambivalens ez sokszor. Nem azt mondom, hogy itt fejezzük be, minek az érdekérvényesítés. Nem, sőt!

Csak igazából olyan vagyok, mint egy fecske, aki nem csinált nyarat. És én ebbe belefáradtam.

A tanárkodásba is belefáradtam, állandóan széllel szemben pisilni, a gyerekekkel harcolni, a szülőkkel harcolni, a saját kollégáimmal harcolni.

Ha valami csoda folytán megjavulnának a körülmények, akkor szeretnél még tanár lenni a jövőben? 

Abszolút. Nagyon szeretek a gyerekek között lenni. Tegnap is, amikor ügyeletes voltam, egy kislány odajött hozzám, és mondta: „Hallottam, Réka néni, hogy elmész. Miért hagysz itt minket?” Nem tudtam mit válaszolni. Hogyan fogalmazzam meg egy kilencéves gyerek szintjén azt, hogy nekem mi a problémám ezzel az egésszel? Nagyon nehezen azt tudtam neki mondani, hogy mert annyira nem értek egyet azzal, ahogyan titeket tanítanak, hogy én ezt nem akarom tovább így csinálni. Akkor csak nézett, és azzal folytattam, hogy titeket nagyon szeretlek, de én ezt itt tovább nem szeretném csinálni. Úgyhogy nehéz, és nehéz lesz a jövő hetem, nagyon nehéz.

Milyen sikerélményed volt, akár konkrét eset, akár általános, ami neked ez alatt a tíz év alatt a legjobban esett?

Tulajdonképpen azok a legnagyobb sikerek számomra, és ez több gyerekkel is előfordult, amikor azt hallom a kollégáktól, hogy bizonyos gyerekek nem dolgoznak órákon, nem szeretnek iskolába járni, utálják az egészet, de azért maradnak, mert tudják, hogy a fejlesztő jó lesz. Azt kérdezik, hogy „mikor lesz már a fejlesztő? Mikor mehetünk hozzád, Réka néni? De jó lesz, játszunk és beszélgetünk! Az az egyetlen jó dolog nekem az iskolában, amikor ott vagyunk veled.”