2023-ban fordultak a globális kapitalizmus malomkerekei, a félperifériás pozícióban őrlődő magyar társadalom hirtelen azzal szembesült, hogy 10 évnyi menekültellenes hergelés után a kormány vendégmunkások százezreit hívná az országba, befoltozandó a munkaerőhiányt. A térségben nem az első ország vagyunk, ahol vendégmunkára van szükség: Romániában már a 2020-as évek eleje óta nagy számú külföldi állampolgár dolgozik. Az oda érkezőket azonban teljesen más társadalmi diskurzus fogadja – bár ugyanaz a kizsákmányolás. A két ország hasonlóságairól és különbségeiről, az elvándorlás és a vendégmunka-fogadás reális és diszkurzív folyamatairól, továbbá a 2020-as gyergyóditrói migránsellenes incidensről, az arról készült filmről és az erdélyi magyar értelmiség szerveződéséről Kiss Tamás szociológust, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatóját kérdeztük.

Magyarország és Románia félperifériás országként hasonló szerepet tölt be a globális kapitalizmusban. Ma mindkét ország jelentős számú vendégmunkást fogad szegényebb országokból és jelentős számú állampolgára megy el vendégmunkásnak  gazdagabb országokba. Mennyiben áll meg ez az összehasonlítás?

Félperifériás országként, makro vagy globális perspektívából nézve hasonló Románia és Magyarország helyzete, de közelebbről nagyon lényeges különbségeket látunk. Két olyan projektben is részt vettem, ahol egy kelet-európai összehasonlító perspektívában vizsgálódtunk, mindkettő Melegh Attila közreműködésével és az általa lefektetett fogalmi keretben valósult meg. Ezek során szépen kirajzolódtak a térség országcsoportjainak különbségei. Magyarország Szlovákiával és Szlovéniával alkot egy csoportot szerintünk: a félperifériás kategórián belül nem ugyanaz a pozíciója sem gazdasági, sem a migráció szempontjából, mint Romániának, Bulgáriának vagy Szerbiának.

Mik a fő különbségek?

Gazdasági szempontból az ipari termelés szerkezete más. Magyarország, Szlovákia és Szlovénia „összeszerelő üzemek”, azaz a termelés dominánsan nagyobb hozzáadott értékű iparágakban folyik, legalábbis a másik csoporthoz képest. Romániában, Bulgáriában vagy Szerbiában például a textiliparnak vagy az élelmiszeriparnak van nagy jelentősége, ellentétben Magyarországgal (ahol az autóiparnak) és Szlovéniával (ahol  a háztartási gépek gyártásának). Bár lassan erről a különbségről inkább múlt időben érdemes beszélni, hisz az elmúlt években gazdasági szerkezetváltás zajlik Romániában, a gazdaság kezd hasonlítani a magyarországihoz. Például Sepsiszentgyörgyre, a „háromszéki nadrágvölgybe” betelepült egy svéd kormánygyár, amelynek  megjelenése rögtön ellehetetlenítette a helyi textilipart, mert jobb megélhetést tudott biztosítani, elszívta a munkaerőt. Így a nadrággyáraknak  tovább kell költözniük, előbb a régióban, majd pedig potenciálisan a perifériára.

Migrációs szempontból Románia egyértelműen a nyugat-európai magországok munkaerő-utánpótlási medencéje, hasonlóan Lengyelországhoz, csak itt még durvább mértékű az elvándorlás. Mindkét ország nagyon alulról kezdte a rendszerváltást, sokkal rosszabb helyzetből, mint például Magyarország. Romániában 2002 és 2014-15 között eszméletlen felfutása volt az elvándorlásnak: az ország „kintlévőségi mutatója”, azaz a külföldön élő román állampolgárok aránya az ország össznépességéhez képest felment 20 százalékra. Magyarországon ez a mutató egyszámjegyű. A munkaképes felnőtt állampolgárok harmada eltűnik Romániából, ami egy ponton a depopuláció veszélyével fenyeget.

A romániai közbeszédben az elvándorlás mégis pozitív fejleményként jelenik meg: a helyi diskurzus szerint a kivándorlás előnyös, hisz így az állampolgárok kapcsolatba kerülnek a nagybetűs Nyugattal, aminek eredményeként a „fejlett” kulturális normák és a munkamorál „diffúzió útján visszaáramolhat” az anyaországba. Ahogy a tőke is majd valahogy „hazajön”, az azt hazahozó állampolgárok pedig, e gondolatmenet szerint vállalkozásokat indítanak majd az egyébként tök üres falvakban. A migrációs szociológiában is nagyon sokáig  egyeduralkodó volt ez a felfogás, időleges/időszakos kintlévőségként kezelték az elvándorlást a kutatók.

Összefoglalva

a romániai fejlődési percepció vagy modernizációs konszenzus meggátolja, hogy az elvándorlás problematizálva legyen.

Ez egy alapvető, történeti különbség a két ország  között. Már a két világháború között Nicolae Iorgának ^[1] volt az a meghatározó kijelentése, magyarul parafrazálom, hogy „ha Párizsra tekintesz, akkor Párizs lehetsz”. Ez a modernizációs optimizmus az egyeduralkodó Romániában.

Ennek értelmében alapvető feladat, hogy a centrummal kapcsolatban legyünk, és a kapcsolatot kulturális diffúzióként érti a román közbeszéd. Ehhez képest Magyarországon egyenlőtlen cseréről, agyelszívásról stb. van szó. Szerintem egyébként joggal, mert a munkaerőpiaci viszonyt tényleg nem nagyon lehet másként értelmezni, mint egyenlőtlen cserét. Romániában sokáig nem is volt olyan politikai szereplő, aki protekcionista intézkedésekről beszélt volna. Pedig kereslet szerintem lenne rá. Hasonlóképpen, ahhoz, ahogy Magyarországon szerintem lenne kereslet egy valódi baloldali alternatívára, csak a kínálati oldalon nem találni ilyet.

Ebben a helyzetben létrejöttek-e olyan állami vagy alulról szerveződő kezdeményezések, amelyek az elvándorlásból adódó gondokat próbálják orvosolni? Például az idősek gondozása vagy az otthon maradó gyerekek nevelése kire hárul?

Alapvetően egy üres hely maradt az elvándorlók után. Minimális az egyházi és civil cselekvés ahhoz képest, amekkora a probléma, az állami segítség pedig szinte semmi. Közvetlenül veszélybe került a társadalmi újratermelés. Sok román állampolgár dolgozik például a németországi vagy olaszországi idősellátásban, az ő reproduktív munkájuk egy az egyben hiányzik otthonról. Eközben a bukaresti felső-középosztálynál már megjelentek a Fülöp-szigeteki dadák.

Magyarországon a kivándorlás később futott fel, összehasonlítható a két ország helyzete?

Magyarországon az elvándorlás azért érződik nagy problémának, mert diszkurzív szempontból sokkal-sokkal érzékenyebb erre a közvélemény, ahogy általában a demográfiai problémák nagyobb port kavarnak a magyar társadalomban. Tragédia, nemzethalál: folyamatosan ezzel foglalkozunk. De az, ami Romániában történt, Magyarországon elképzelhetetlen messzeségekben van.

Nézzük a másik oldalt: miben hasonlít és miben különbözik a két ország a vendégmunkások fogadása és általában a bevándorlás tekintetében?

A hasonlóságok főleg a reális mozgások szintjén, tehát nem az ideológiai vagy diszkurzív, hanem a reális migrációs politika szintjén vannak. Úgy Magyarország, mint Románia esetében van egy kvázi etnikailag szerveződő migrációs alrendszer, amely betagozódik a nagyobb, kelet-nyugati irányú migrációs rendszerbe. Ez konkrétan azt jelenti, hogy Magyarországra már a 80-as évektől kezdve, a 90-es évektől pedig sokkal nagyobb intenzitással vándoroltak be határon túli magyarok, egészen a közelmúltig. És Románia esetében van egy nagyon hasonló történet a moldovai, illetve ukrajnai románokkal, csak időben később. Egészen 2020-2021-ig az volt a jellemző, hogy Romániában hivatalosan nincs jelentős bevándorlás, ugyanakkor a 2010-es években megjelenik 300-350 ezer moldovai és még egy olyan 50 ezer ukrajnai román.

Magyarországon ez a folyamat hamarabb lezajlott. Például az erdélyi magyarok elvándorlása 2007-2008-ig döntően ide irányult, de miután Románia csatlakozott az Európai Unióhoz, és megnyílnak a nyugat-európai munkaerőpiacok megváltozott az elvándorlás iránya: a székelyföldi falvakban akkortól az jellemző, hogy inkább Németország, Hollandia, Dánia az első célország.

A nem etnikai alapú bevándorlás hogy alakul a két országban?

Valójában már ez előbb elmondott sem teljesen etnikai alapú. Az, hogy

ezek az úgymond etnikailag szerveződő migrációs alrendszerek beágyazódnak a tágabb, kelet-nyugat irányú migrációba, azt jelenti, hogy ez egy olyan kelet-európai migráció, amely etnikai szelepeken, csatornákon keresztül történik. Azaz a külhoni magyarok és románok Magyarországon és Románián keresztül tudnak a legkönnyebben Nyugat-Európa felé haladni.

Az egyéb bevándorlás Romániába igazából 2021-ben indult be nagyobb mértékben. Míg 2019-ben 20 ezer munkavállalási engedélyt adtak ki nem európai uniós tagországból, 2023-ban már 140 ezret. Nagyon gyors volt ez a felfutás, amit átmenetileg ugyan befagyasztott a Covid, de most újult erővel folytatódik. Elsősorban Srí Lanka-i és nepáli bevándorlók jönnek, a Srí Lanka-i közösség a legnagyobb jelenleg.

Nagyon fontos, hogy ez az egyéb bevándorlás is államilag szervezett bevándorlást jelent. Bilaterális egyezmények alapján, rekrutációs cégeken keresztül a román állam hoz be vendégmunkásokat, hasonlóan ahhoz, ami Németországban a török vendégmunkával történt. A román állam a tőke nyomására felismerte, hogy munkaerőre van szükség, és toboroz.

Magyarországon ugyanez a történet szintén nagyjából most indult el. Az új iparágak megjelenésével, például az akkumulátorgyárak betelepülésével itt is szükség lett nagy számban olcsó munkaerőre. Csak

az az óriási különbség, hogy Romániában ezzel diszkurzíve nincsen különösebb probléma, Magyarországon viszont gyakorlatilag rejtegetni kell ezeket az embereket. Vagy legalább meg kell magyarázni, hogy mit keres itt több százezer bevándorló, ha közben úgy védjük a déli határt, mint egykor Kinizsi Pál.

A vendégmunkások fogadásának megítélése a két országban most szinte inverze egymásnak: az Orbán-kormány ellenzi a gazdasági bevándorlást (legalábbis szavakban), de az ellenzéki pártok zöme is ellenséges, olykor xenofób hangot üt meg. Ezzel szemben a romániai közbeszédet egy sajátos wilkommenskultur uralja. Mivel magyarázható ez az ellentét, és milyen jellemzői vannak a romániai közhangulatnak?

Melegh Attila az új, nagyon fontos könyvében^[2] azt mondja, hogy a különböző népesedési diskurzusokból két diszkurzív blokk alakult ki.

Az egyik a piac- és migrációpárti blokk, amelyet olyan fogalmakkal elemez, mint a lukácsi eldologiasodás, illetve a Polányi-féle fiktív áruvá válás. Melegh értelmezése szerint ez a diskurzus az emberre tisztán munkaerőként tekint, valamint megteremti a globális munkaerőpiac fikcióját is. Azaz etnikai szelekció helyett piaci alapon, munkaerőpiaci igények szerint válogat az emberek között. Az erre a felfogásra alapuló promigrációs hegemónia történetileg a korábbi blokk, már a kilencvenes években kikristályosodik pl. a Világbank tanulmányaiban, és egyeduralkodóvá válik Nyugat-Európában.

Ám később megjelenik a másik, az antimigrációs blokk, vagy más néven demográfiai nacionalizmus. Ez a diskurzus is elfogadja a munkaerőpiaci kényszereket, de ebben már a nemzet újratermelése is fontos szempont. Azaz olyan népességet importálsz munkaerőnek, amely feltételezésed szerint könnyen asszimilálható a nemzetbe. Egyszerre etnikai és piaci a szelekció, egy feltételezett kompatibilitás alapján. Ez az utóbbi blokk az előbbi hegemón pozíció kritikájaként jön létre. De nagyon érdekes, hogy egyedül a nemzeti vagy kulturális beágyazottsággal kezd valamit, miközben a piaci-strukturális viszonyokat teljes mértékben elfogadja.

Mostanra pedig két, egymásnak feszülő blokkról beszélhetünk, az egyik azt mondja, hogy „mi liberálisak, befogadóak stb. maradunk”, és csak a munkaerőhiány a szempont, míg a másik egy kis (vagy egyes esetekben egész sok) fasizmust is kever a képletbe, de a rendszer alapjait valójában nem kérdőjelezi meg. Harmadik, baloldali pozíció pedig politikai értelemben nincs.

Hogy jelenik meg ez a két blokk a magyar közéletben?

Magyarországon egy nagyon extrém formája jön létre az utóbbi blokknak. Ez a határon túli magyarokra tekint, vagy pontosabban tekintett egészen a közelmúltig munkaerő-tartalékként. Viszont most bajban van, mert nemhogy magyarokat, még fehéreket sem tud behozni, miközben az elmúlt 30 évben felépítette az etnikai szelekció diskurzusát. De a tőkét ez nem érdekli, veri az asztalt, hogy munkaerőre van szükség. És a nagy kérdés, hogy hogy a fenében oldja meg akkor ezt a helyzetet a magyar kormány diszkurzíve. Azaz ezen a ponton kommunikációs válságba kerülhet a Fidesz.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a magyarországi ellenzék azt hiszi magáról, vagy legalábbis azt állítja magáról, hogy a liberális blokkhoz tartozik. Csakhogy ez a migráció kérdését illetően nem igaz. A jelenlegi magyar ellenzék xenofób gyökerei nagyon mélyek: már a 2000-es évek elején a magyarországi választók idegenellenességét szították, amikor a határon túli magyarok munkavállalása, később állampolgársága ellen kampányoltak. Épp a Fidesz ellen instrumentalizálták a xenofóbiát. És ezekhez a gyökerekhez nyúlnak most vissza.

A helyzet az, hogy van egy xenofób társaság Magyarország élén, amelyik, mivel ő van kormányzati pozícióban, mégiscsak kénytelen engedményeket tenni. Az ellenzéke pedig idegengyűlöletben előzné. Ez egészen tragikus és groteszk helyzet. Ezért különösen fontos, hogy legyen egy világos baloldali pozíció, ahonnan mindkettő kritizálható.

Ehhez képest mi történik a romániai közbeszédben?

A román közbeszédben kialakult egy konszenzus, megegyeztek a felek, hogy utilitarista, neoliberális nyelvezettel fognak beszélni a migrációról. Sőt, egy már meglévő konszenzusba illeszkedik bele a migráció kérdése is. Viszonylag egyszerű a képlet: az embereket produktivitás alapján kell osztályozni, tehát, ha a piacon kellesz, akkor jöhetsz. Ezért a politikai diskurzusban úgy vannak ábrázolva a vendégmunkások, mint szorgos népek, jönnek, dolgoznak, és ez szuper a romániai gazdaságnak. Nincsenek démonizálva a vendégmunkások politikai szinten.

A romániai befogadó retorika milyen intézkedésekkel párosul? A vendégmunkások integrációját, esetleg védelmét elősegítik bármilyen módon a közpolitikák?

Dehogyis. Csakúgy, mint a romániai dolgozóknak, a vendégmunkásoknak is nagymértékben meg vannak „szelidítve” a dolgozói jogai. Romániában a kollektív egyeztetés gyakorlatilag a közszférára szűkül, egyedül itt van erre lehetőség. A munkaadók, de még a legtöbb munkavállaló is oximoronnak tartja szerintem azt a gondolatot, hogy szakszervezet legyen a magánszektorban. Persze a közszféra a román állampolgárok privilégiuma, a vendégmunkások kizárólag magánszektorba érkeznek. Itt a romániai dolgozóknak se jár nagy védelem, de a vendégmunkások hozzájuk viszonyítva is nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, mert őket ki is lehet utasítani.

2020-ban a romániai Gyergyóditróban országos botrány kerekedett két Srí Lanka-i pék alkalmazásából. A magyarlakta falu lakosai megfenyegették, sőt fizikailag is megfélemlítették a vendégmunkásokat. Ha jól tudom, épp egy tanulmányon dolgozol munkatársaddal, Luis Escobedóval az eset kapcsán – értelmezésetek szerint mi történt Ditróban?

Mi az eddig kialakult értelmezéssel szemben kívánunk állítani egy másikat. Ditró a migrációval kapcsolatban alapító vita volt a román közbeszédben. Magyarországon régebbi a történet, az alapító diskurzus már a 2000-es évek elején létrejött a határon túli magyarok körül, ahogy erről már beszéltünk. A Fidesz aztán új alapokra helyezte ezt a 2015/2016-ban a menekültválságot tematizáló kampányában. De a lényeget tekintve nem változott semmi: Magyarországon mindegyik diskurzus xenofób, és a demográfiai nacionalizmus, illetve a jóléti sovinizmus irányába mutat. Mint Szauron szeme keresi a magyar politika, hogy kitől lehet rettegni, és ki ellen lehet felszítani a jóléti sovinizmust.

A 2001-2004-as határon túliak elleni és a 2015-2016-os menekültek elleni migrációs hisztériák közötti átmeneti periódusban egyértelműen a roma kisebbség volt a jóléti sovinizmus célkeresztjében – és persze részben még mindig ott van. Egyébként a magyarországi romák migránsellenessége is innen érthető meg. Ez egy közös front a gádzsókkal a migránsok ellen, és egy igen szomorú történet.

Romániában tehát a 2020-as ditrói eset a meghatározó. Ekkor Romániában végleg eldől, hogy a neoliberális, utilitarista nyelvezetben fogják értelmezni a kérdést. Vita igazából nincs erről, az antimigrációs, xenofób pólust a román mainstream mintegy externalizálja a magyar kisebbségnek, illetve a „falusiaknak”, miközben ezeknek a csoportoknak nincs valódi megszólalási lehetőségük. Itt fontos, hogy egyszerre van arról szó, hogy a ditróiak magyarok és vidékiek. A narratíva szerint a romániai magyarok xenofóbiájának oka egyszerre a magyarországi közbeszéd és a vidéki elmaradottság. Így megy ez vidéken, „așa e la țară”.

Ezzel szemben ti hogyan értelmezitek az esetet?

Mi négy szempontot különítettünk el, amelynek segítségével értelmezni lehet a Ditróban történteket. Az első és legfontosabb az osztályperspektíva. A második a politikai közösség határmegvonásának módja. A következő, hogy a fejlődésről hogyan gondolkodnak az emberek. Végül az utolsó szempont, hogy mik a külső referenciák, ebbe beletartozik Magyarország, Orbán Viktor, de az Európai Unió is.

Legelőször is, ez az eset az osztálypolitika szempontjából jelentős esemény volt. Egy olyan nagyon-nagyon ritka momentuma az erdélyi magyar és romániai politikatörténetnek, amikor egy pillanatra láthatóvá vált az osztály. Szerintünk itt egy kollektív érdekartikulációs kísérlet történt. A Srí Lanka-i munkások megjelenésével évtizedes sérelmek robbannak be, és a helyi eliteknek ezzel kezdeniük kell valamit. Ekkor jön létre a híres falugyűlés. Ezen a munkaadó és munkavállalók között a helyi elitek, tehát a polgármester, illetve a segédlelkész közvetítettek. Tehát létrejön a klasszikus hármas felállás – ami Romániában szinte soha nem jön létre.

Másrészről pedig a falugyűlés eszköz, amelynek segítségével a helyi elit megpróbálja aktívan alakítani a faluról kialakult médiadiskurzust. A sajtó már ekkor rasszista incidensként értelmezi az esetet, a helyi elitek megpróbálják felmutatni ezzel szemben az osztályviszonyokat. Ez az átkeretezés nagyon őszinte a pap részéről, ő tényleg szakszervezetet akar, már-már lukácsi magasságokban beszél az eldologiasodásról a felszólalásaiban. A polgármesternek inkább kellemetlen az egész, ő azt gondolja, hogy a cég belügyeibe nem szabad beavatkozzon a politika. De most kénytelen, mert különben elsöpri a népharag.

A tragédia az, hogy mindkét kísérlet – az érdekegyeztetés és az átkeretezés – valójában megbukik.

Az átkeretezés megbukása egyszerűbben magyarázható: a romániai médiába egyáltalán nem megy át az osztályszempont, a helyi elit valójában csak 19-re húzott lapot. A média a falugyűlésből kimazsolázza a rasszista felszólalásokat, ahol hangsúlyozom, nem ez volt a domináns. Az így létrejött tudósítások teszik csak igazán híressé a történteket. Ezek után az országos közvélemény még inkább rasszisták gyülekezeteként tekint a falura.

Az érdekérvényesítés elbukása sokkal érdekesebb. A sikertelenség felszíni oka az, hogy nem volt partner a vállalkozó, aki teljesen inadekváltan viselkedik, nem megy el a falugyűlésre, hanem küld egy levelet, amiben ráadásul interiorizálja a román médiadiskurzust, és azzal próbálja lekenyerezni a falusiakat, hogy megígéri, hogy fekete kezek nem fognak hozzáérni a kenyérhez. Az egész abszurd, a vállalkozó nincs is ott, az emberek arról beszélnek, hogy itt kizsákmányolás van, és erre jön ez az ostoba levél, amit a falusiak kiröhögnek. A bukás mélyebb oka, hogy a helyi elit nem egységes a közvetítő funkcióban. Ott van a pap, aki tényleg szakszervezetet akar, és a polgármester, aki csak azt szeretné elérni, hogy ne sodorják el az események. És ott van a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), akik meg se jelennek. Nem vesznek tudomást arról, hogy a magyar kisebbségben belül az osztálynak, a munkavállalói pozíciónak itt jelentősége van. Nem veszik az adást.

Ez volt az osztályszempont. A második szempontból hogyan értelmezhető az eset?

Az eset értelmezésének második szintje a határképzés körül forog. A romániai mainstream szerint a piaci hasznosság alapján lehet valaki tagja a „közösségnek”. Idézőjelben, hisz nem közösség ez, hanem valami eldologiasodott absztrakció inkább. De ez egyben azt is jelenti, hogy nincs rassziális vagy etnikai kirekesztés, legalábbis elvileg.

Ezzel szemben

a kisebbségi magyar közösségek számára létezik az etnikai határfenntartás problémája. A radikalizálódás, idegenellenesség onnan érthető meg, hogy a magyar közösségnek jelenleg nincsenek eszközei az integrációra, arra, hogy az idegenből magyart csináljon.

A romániai magyar közösség mindenfajta területi vagy szegmentális autonómia nélkül pusztán a középszintű intézményrendszerre, tehát például iskolarendszerre hagyatkozik önmaga újratermelésében. Nincs erőforrásuk arra, hogy új embereket vonjanak be a közösségbe. A vendégmunkásoknak a romániai állam fizeti, hogy románul tanuljanak. Azt, hogy magyarul tanuljanak meg, a fene nem fizeti. Azaz nemcsak a xenofób őrület van a magyarok fejében, hanem egy ténylegesen reális félelem. Nem tudunk mit kezdeni a vendégmunkásokkal, nincs államunk, nincs autonómiánk.

Ami a rusnyább része a dolognak, hogy azért az etnikai határfenntartásnak van egy explicit rassziális oldala. Itt nagyon fontos történeti előzmény a magyarok viszonya a romákhoz. Gyergyóditróból 1986-ban üldözték ki a sátoros cigány közösséget. Ez egy konkrét, lokális dolog, de nem is annyira lokális, Hargita megyének ezen a keleti területén 20-25 erőszakos etnikai konfliktus volt az elmúlt harminc évben. A kutatásunk során mi is találkoztunk Ditróból származó romákkal Toplicán, ahol egy belső menekülttábor-szerűség jött létre, ide menekültek a cigányok a csíki, gyergyói falvakból. Utoljára egyébként 2017-ben volt cigánytelep-égetés, Gyergyószentmiklóson. A cigányok elüldözése a magyar falvakból valójában rassziális-etnikai határfenntartás, és a 2020-as események során modellül szolgált a helyi közösségnek.

Ezt a modellt is elhelyezhetjük egy tágabb kontextusban, mert itt sem arról van szó, hogy a falusiak és a magyarok csak úgy, eleve rasszisták. ‘89 után a romákat a gazdaságilag periférikus zónákba szorítják ki. Például Hargita megyében a cigányoknak 80 százaléka falun él, általában apró falvakban. Az erős önkormányzatok legális eszközökkel (például az önkormányzati lakások vagy a munkásszállások privatizációja) szorítják ki a roma lakosságot. Vidéken, a nem annyira erős önkormányzatok és közösségek, mivel nem tudják úgymond legálisan megcsinálni azt, amit megcsinál például Kolozsvár, illegális eszközökhöz nyúlnak: felgyújtják a cigánytelepeket. Nyilvánvalóan rasszisták a vidéki magyarok, de az egész rendszer rasszista körülöttük. Erre a kontextusra vagy előzményre a román sajtó vak. A 2020-as esetet sem kötötte össze senki a romákkal szembeni korábbi atrocitásokkal, mert nem értik ezt, sötétben tapogatóznak.

Mi a harmadik és a negyedik szint?

A harmadik a fejlődési percepcióknak a szintje. Beszéltük már, hogy Romániában van ez a fejlődési idealizmus, amelynek az országos változatában alapvetően a produktivitás a meghatározó szempont, azaz te attól vagy értékes, ha piaci értelemben értéket termelsz. Ezt a vidéki magyar közösségek is elfogadják. De, szemben az országos változattal, ők esszencializált kategóriákkal dolgoznak. Tehát, a fejlődési potenciálod, meg a fejlődési diskurzusokban meghatározott helyed esszenciálisan adott. Esszenciálisan, azaz regionális, faji és etnikai kategóriák szerint.

Ebben a koordináta-rendszerben az erdélyi magyaroknak nagyobb a fejlődési potenciálja, mint a cigányoknak, a délieknek és a moldovaiaknak. Az erdélyi magyarok civilizáltak, nyugatosak, szemben a balkáni népekkel. Nyilván a nem fehéreknek még ennyi fejlődési potenciáljuk sincsen. Ebben a felfogásban sértés, hogy a magyar munkások helyére Srí Lanka-i munkásokat hoz be a román állam. Tehát amíg a mainstream romániai diskurzus szerint bevándorlás kell a fejlődéshez, addig az esszencializáló kategóriarendszer szerint az alsóbb népekkel való keveredés lerontja a fejlődési potenciált, egyfajta „degenerációhoz” vezet

Ehhez szorosan kapcsolódik a külső referenciák szintje. A románoknál egyértelmű az EU-konformitás, az erdélyi magyaroknál viszont részben Orbán a referencia. Kétségtelen, hogy a magyarországi migrációs propagandának van hatása a helyi beszédmódra, és arra, ahogyan gondolkodnak ezekről a dolgokról.

Összességében a falu népességét traumatizálta ez az egész történet, mert valójában beszorultak kétfajta modernizációs diskurzus közé, az orbáni szélsőjobboldali populizmus, meg a neoliberális romániai közé. A helyiek és főleg a helyi elitek elvesztették azt a képességüket, hogy alakítsák a saját társadalmukat. Ez az egész történet mély tragédiája.

Az esetről nemzetközi ismertségnek örvendő játékfilm is készült. Az R. M. N. ábrázolása szerint a vendégmunkásokat jó munkakörülmények, tisztességes fizetés, rendes lakhatás fogadta. A cég alkalmazottai is barátságosan közeledtek hozzájuk, szemben a falusiakkal, akikkel apránként mérgesedik el a viszonyuk. Mennyiben felel meg a valóságnak ez az ábrázolás?

Nagyon érdekes ilyen szempontból a film, mert a kezdő jelenetben a vendégmunkás létről nagyon reális képet fest szerintem. Amikor a romániai vendégmunkás életét látjuk Németországban, az megragadja azt az izolációt, elidegenedést, amivel ez a lét jár. Ehhez képest, amikor a Romániában dolgozó Srí Lanka-ikat látjuk, akkor egészen mást mutat. A vendégmunkások a filmben szinte turisták, a helyiekkel együtt élnek meg kulináris élményeket, szép helyen laknak stb. Ezek teljes mértékben hamis képek. A munkájuk kapcsán pedig a film lemásolja a román média által felrajzolt képet. A migránsokat jól dolgozó embereknek mutatja be, akik ebben a narratívában épp azért érdemesek a szimpátiára, mert szorgosak, produktívak. És persze idealizáltak a munkakörülmények, teljesen mások, mint a film elején a németországi hentesüzemben.

A valóságban a ditrói vendégmunkások mindennapjai úgy néznek ki, hogy Gyergyószentmiklóson laknak valamilyen munkásszállón, korán reggel egy személyszállító kocsiba ültetik őket, kiszállítják a munkahelyükre, este pedig visszaviszik őket. Még nem voltunk fókuszcsoportozni velük, tervezzük ezt is, de gyaníthatóan minimális a kapcsolatuk a külvilággal, a cél az, hogy a falu lehetőleg ne is lássa őket. Tehát még ahhoz képest is, amilyen elidegenedettségben vannak a román vendégmunkások Németországban, ez egy extrém élethelyzet.

Általában a Mungiu filmjében felrajzolt törésvonalak mennyire hitelesek?

Ez nem dokumentumfilm, bár szerintem valóságigénnyel lép fel. Az talán kevésbé érdekes, ha a szociológus azt mondja, hogy ez meg az nem felel meg benne a valóságnak. Szerintem beszéljünk inkább a film funkciójáról, mert van azzal célja vagy állítása, ahogyan ábrázolja a konfliktust.

A filmben a történtek nagy részét Csilla, a román felsőközéposztálybeli menedzser szempontjából látjuk. A csúcsjelenetben, a falugyűlés során,  a kamera fókuszában Csilla és a pékség főnöke van, és elmosódottan körülöttük a barbár nacionalizmus. A filmben a falugyűlés érzelmek által dominált, nem racionális, nem tervezett esemény. Ehhez képest a tényleges falugyűlés lépésről-lépésre megtervezett, eszméletlenül erősen moderált volt, mert ezzel a helyi eliteknek céljuk volt. A filmben káoszba fordul az egész. Tehát a film szembe állítja a román középosztály utilitarista racionalitását képviselő két hölgyet a körülöttük ott hömpölygő és őrjöngő káosszal. Azaz a film nem érti a falu racionalitását, a falusiak érvelését, osztályhelyzetét. Mungiu a romániai mainstream felől ad egy olvasatot, toposzról toposzra megismétli a romániai média által már előre legyártott dolgokat.

Végezetül egy lehetséges ellennarratíva megteremtéséről kérdeznélek. A romániai értelmiséget, és szorosabban az erdélyi magyar értelmiséget mennyire foglalkoztatja a kritikai reflexió a globális kapitalizmusban betöltött szerepköre, és ennek társadalmi következményeinek feltárása vagy a lehetséges alternatívák elképzelése? Mennyire vagy, vagytok magányosak ebben a munkában?

Nem érzem magam magányosnak. Az utóbbi években alakulófélben van az erdélyi magyar értelmiség köreiben egy baloldali mozgás, ami abszolút azt célozza, hogy szituácionálisan próbálja ezt a fajta társadalomkritikát képviselni. Ez a mozgás nem nagy, és semmilyen értelemben nincs még ott, hogy valamifajta ellenhegemóniát tudjon kialakítani, de nagyon bízom benne, hogy ebből egy mozgalom lesz nemsokára.

Intézményes bástyáink egyelőre nincsenek. Van az új szemben működő munka, illetve egyének vannak, akik olyan intézményekben dolgoznak, ahol könnyebben tudod ezt csinálni. Paradox módon ezek azok az intézmények Erdélyben, amelyek inkább a romániai államhoz kötődnek. Például az én munkahelyemen, a Kisebbségkutató Intézetben egész nyugodtan csinálhatsz ilyen dolgokat, ettől nem fognak se szélsőségesnek tekinteni, se kiközösíteni. De ilyen hely a Babeş-Bolyai Egyetem is.

A nyilvánosságban pedig ott van a Transtelex, ami nem egy baloldali média, de azért teret ad ennek a nézőpontnak is. Meg egész paradox módon a román közszolgálati médiának a magyar adásai jók még, amiket Borbély Andrásék csinálnak, és ott van Parászka Boróka is a Marosvásárhelyi Rádiónál. Ezek nem baloldali intézmények, hanem egész egyszerűen megtűrik ezt a fajta munkát, és embereknek egzisztenciát biztosítanak. Ebből a relatíve védett szakmai közegből lehet szerintem építkezni, de már nem ott tartunk szerencsére, hogy ez egy magányos harc legyen, van kommunikáció a különböző szereplők között.

A román oldalon is hasonló a helyzet, ott van például Kolozsváron a szociológia tanszék, amely erős intézménye a román baloldalnak. Én személyesen inkább szakmai vonalon vagyok kapcsolatban velük, de

ha ezt a politikai tétekkel is rendelkező magyar baloldali valamit sikerül picit jobban intézményesíteni, akkor mindenképpen úgy kellene, hogy sokkal erősebb kapcsolatai legyenek a többségi társadalommal. Vannak nem etnikai közös ügyek, és ezekben adja magát a szövetség. A lakhatás kérdéséről vagy a munkavállalói jogokról ugyanúgy gondolkodunk, és a román beágyazatlan neoliberalizmusnak a kritikájáról is. Egy csomó dologban tehát önmagától megvan az egyetértés, de ez nem terjeszthető ki mindenre, a román baloldali elvtársaink azt meg kell értsék, hogy a nemzetállam maga olyan intézményrendszer, amely aszimmetriákat termel.

Az emancipációnak a magyarok mint magyarok is szubjektumai kell legyenek.

Azt pedig, hogy kell-e magyar kollektív cselekvőképesség, nem a román elvtársainkkal együtt fogjuk eldönteni, ugyanúgy, ahogy én sem mondom meg a magyarul beszélő romáknak azt, hogy milyen identitáspolitikai alternatívákat vállaljanak. Én segíthetem a cigány mozgalmat, de nem dönthetek a nevükben. A kisebbségi cselekvőképességhez kellenek többségi partnerek, de a többséggel kiépített kapcsolat nem jelenti azt, hogy akkor a kisebbségi politikai cselekvőképességre nincs is szükség.