Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kenyeret mindenkinek! – Hozzászólás a gyergyóditrói migránspánikhoz

Ditróban áll a bál. Az ügy még koránt sem zárult le, sokan máris úgy gondolják, hogy a tények ismertek, a lényeg már lezajlott. Pfúj! Az igazi szenzáció, amin lehetett fanyalogni, ítélkezni, arrogánsan höhögni, nos – véget ért.

Mint ismert, pattanásig feszült a hangulat a múlt héten a Hargita megyei Gyergyóditróban, miután a lakosság egy része fenyegetni kezdett két, Srí Lanka-i állampolgárságú – egyébként katolikus vallású – pékmestert, mondván: „migránsok veszik el a kenyerüket”. A településen külön Facebook-csoportot hoztak létre „Migránsmentes Ditrót akarunk” néven. A csoportban már a fizikai erőszak is téma, sőt már népszavazást kezdeményeznének azért, hogy a két pék eltűnjön a településről. A fenyegetések hatására a két pék ideiglenesen a közeli Gyergyószárhegyre költözött. Az ügyben megszólalt az RMDSZ, a romániai Diszkriminációellnes Tanács és a gyulafehérvári érsekség is: mindhárom szervezet elítélte a gyűlöletkeltést. A gyergyóditrói pékség védelmébe vette két dolgozóját, miután szombaton falugyűlést is tartottak az ügyben. „Nem engedünk a gyűlöletnek!” – írják közleményükben.

Egy jóindulatú írásban Gyöngyösi Csilla kritizálja az értelmiség hozzáállását az ügyhöz és a ditrói esetet egy kollektív trauma, illetve egy traumatizált közösség tüneteként értelmezi. Mind a kritika az értelmiség irányába, mind az empátia a ditróiak felé véleményem szerint alapvetően jogos, csak sajnos túlságosan általános szinten mozog.

Hogy ilyen általánosságokat külön hangsúlyozni kell, az már önmagában elégséges kritika az „értelmiségi falu” irányába…

Nem érthetek viszont egyet azzal, ahogyan a „migránspánikot” pszichológiai problémaként értelmezi, amivel továbbra is fenntartja a „terapeuta értelmiségi” kívülálló, felsőbbrendű pozícióját, és medikalizál egy nyílt és többszintű politikai konfliktust. És azzal sem, hogy az észérvek helyett az érzelmi problémák kezelése lenne a megoldás, bár persze az érzelmek szerintem is fontosak.

Gyöngyösi írásából, úgy látom, egy ugyanolyan inadekvát közösség-fogalom olvasható ki, mint amilyennel általában a székelyföldi társadalomban találkozunk: a közösség organikus egész, és ahhoz hasonlóan működik, ahogyan az egyén. Nem vitatom, hogy ebben is van részleges igazság.

De csodák csodája: még egy székelyföldi faluban sem lehet olyan magától értetődően használni a „mi” névmást, ahogyan Gyöngyösi írása teszi, ha jól értem, az egész erdélyi magyar közösségre vonatkozóan.

Mert egyrészt vannak az egyének, különféle álláspontokkal, érzékenységekkel és képességekkel, másrészt vannak a tágan értett társadalmi viszonyok. És a társadalmi viszonyok olyanok, hogy azokra az egyének koránt sem bírnak egyértelmű befolyással.

Vagyis a társadalmi viszonyok kényszerként fordulhatnak és gyakran fordulnak is szembe az egyénekkel, sőt egyének csoportjaival, egész társadalmi rétegekkel, etnikumokkal, és osztályokkal….

Az ügy jelen fázisban szerintem három szintre különíthető el: az egyik a migránspánik, a második a helyi hangadó kisebbség kérdése, a harmadik pedig a munkaviszonyok problémája. Röviden érintem mindhármat.

1. Migránspánik

Gyöngyösi Csillától eltérően úgy gondolom, hogy a magyarországi kormány idegenellenes propagandájának valós és látványos hatása van a székelyföldi lakosokra. A ditrói eseten kívül számos más példa is fölhozható erre, én magam is több ilyen esettel találkoztam.

Nemrégiben egy Ditróhoz közeli faluban egy odaköltöző roma család ellen gyűjtöttek aláírást, a lakosok által írt petíció szó szerint követte a propaganda szólamait az erőszakos betelepítésről és hasonlókról. Pedig csak egy másik székelyföldi faluból jött az illető család.

Úgy gondolom, túlkompenzálás ezeket a hatásokat elhallgatni.

Lehet, hogy az értelmiségnek megvannak az eszközei az ez elleni védekezésre, de a lakosság túlnyomó többsége e tekintetben náluk jóval kiszolgáltatottabb, továbbá velük a hatalom is jobban és máshogyan „törődik”, mint az értelmiséggel.

A propagandának tehát reális és valós hatása van arra, hogy különféle helyi konfliktusok milyen fogalmi és politikai keretben, illetve igényként törnek felszínre. A hatalomnak és a kézivezérelt médiának a felelőssége nem hallgatható el, ahogy a szervilis értelmiségé sem.

Azt is tudjuk, hogy a magyarországi kormány mindent mér: méri a lakosság érzelmi, politikai preferenciáit, fogékonyságát a bűnbakképzésre, stb. Én magam is töltöttem ki (gyergyói lakosként) tudálékos szociológiai felmérésnek álcázott tesztet az elmúlt ősszel. Ebben döntően azt mérték, hogy miként viszonyulok az idegen munkavállalókhoz, a romákhoz, a melegekhez, a piachoz, a nemzeti tőkefelhalmozáshoz, stb. Eléggé kilóghattam a várt mintából, mert pár nap múlva felhívtak, hogy tényleg létezem-e…

A propaganda tehát politikai üzeneteit a mért adatokhoz igazítja: ezért olyan sikeres. Ne legyünk naivak.

2. Hangadó kisebbség

Az ehhez hasonló ügyek kapcsán a távoli szemlélő általában homogenizálja a problémát. Ezt erősíti az is, hogy minden cikk a település nevére való utalással hivatkozik az ügyre, ami azt sugallja, hogy az ügyben a falu teljes lakossága homogén álláspontot képvisel. Ez többnyire koránt sincs így.

Számos árnyalat, ellenvélemény megjelenik helyi szinten is. Az emberek vitatkoznak, megosztják egymással tapasztalataikat, elindul egy folyamat, amelyben a közösségiség elveinek az újrafogalmazása is megtörténik, megváltoznak a közösségen belüli pozíciók, stb.

Ez nem pszichológiai, hanem politikai ügy: a lakosság nyíltan tematizálni kezdi az életviszonyait, ami önmagában véve pozitív dolog. Olyasmi ez, ami – még ha számos kockázattal is jár -, természetes velejárója a társadalom politikai életének. Vita nélkül nincs igazságosság.

A falu lakóinak igazuk van abban, hogy joguk van az önrendelkezéshez, a saját életfeltételeik meghatározásához. Más kérdés, hogy föltehetően tévesen azonosítják a problémát, vagyis két, náluk nem sokkal jobb, sőt talán rosszabb helyzetben lévő vendégmunkást kiáltottak ki bűnbaknak. De ebben a tévesztésben egyrészt a migránsellenes propaganda ugyanúgy belejátszik, mint a hangadó kisebbség érdekei, vagy tévesztései.

Az ilyen jellegű ügyek kapcsán ugyanis általában van egy hangos kisebbség, amely önjelölt prókátorként úgy tesz, mintha a teljes közösség véleményét vagy érdekeit képviselné. Aki figyelte a tudósításokat és van némi „tereptapasztalata”, valamelyest sejtheti, hogy hol van a tűz fészke, honnan terjedt el…

Ilyen társadalmi-politikai konfliktusok esetén néhányan fellelkesülve azt gondolják, hogy amit ők éreznek, mindenki azt érzi, sőt elkezdik hibáztatni és lenézni, megbélyegezni azokat, akik az egyoldalúan többséginek kikiáltott álláspontnak ellent mernek mondani. Az ellenvéleményeket hajlamosak árulásnak, közösségellenes attitűdnek tekinteni.

Egy közösség erejét, szabadságát, érettségét az mutatja, hogy megengedi-e, hogy néhányan közülük kisajátítsák az „igazmondás” lehetőségét, vagy lehetővé teszi, illetve kiharcolja, hogy az egész kérdést újra és újra, újabb és újabb szempontokból megvitassák, újratárgyalják. E tekintetben ez az ügy még koránt sem zárult le, sőt.

Fontos, hogy a résztvevőknek meg kell tanulniuk tanulni egy ilyen konfliktusos folyamat során. Meg kell tanulniuk meghallgatni másokat, meg kell tanulniuk érvelni, lemondani a dogmáikról azért, hogy eljuthassanak az igazságossághoz. És a politikát, a köz-életét nem az értelmiségtől tanulják ám. Tessék féltékenynek lenni.

A konfliktus esély arra, hogy mások igazságát is fölismerjük. De csak esély, nem biztos, hogy megtörténik.

S ha már „közép- és kelet-európázunk”, jó megemlíteni, hogy épp ez a régió az, amely különféle okok miatt politikailag igencsak kiskorú, és a társadalmi és politikai konfliktusokat általában patologikus tünetként értelmezi, ahelyett hogy tudatosan részt venne bennük, próbálná megérteni és megpróbálna nemcsak érzelmileg, de politikailag is nagykorúvá válni.

Ez az értelmiség nagy részére is igaz: passzívan tűrik a politikai bekerítésüket, sőt észre sem veszik.

3. Munkaviszonyok

Végül a harmadik szintje az egész ügynek, ami a legfontosabb az egészben, de csak alig beszélnek róla. Ez pedig a helyi lakók anyagi kiszolgáltatottsága: a kevés munkahely, az elmúlt évtizedek kényszerű vendégmunkás tapasztalatai, az otthontalanság, a magárahagyatottság megtapasztalása, a helyi gazdálkodás lehetőségeinek lerombolása.

Talán a leglényegesebb ezek közül a jelen eset vonatkozásában a helyi munkavállalók kiszolgáltatottsága a kevés helyi munkaadónak. Mivel több munkavállaló van, mint amennyi munkalehetőség, ez a munkáltatóknak kedvez: válogathatnak a „tartalékseregből”, csökkenthetik a fizetéseket, levághatnak juttatásokat, ok nélkül rúghatnak ki munkásokat, mert úgy is lesz, aki olcsóbban is elvégzi. Ők diktálnak. Így működik a kapitalizmus nemcsak Ditróban, hanem mindenhol máshol is.

Ilyen frusztrációk után aztán ha még az emberek szemébe vágják, hogy „nem vagytok elég képzettek”, ez még akkor is jogosan eshet rosszul, ha épp igaz. Lám, a munkaerőpiacnak nincs nemzetisége, ahogyan a tőkének sincs, ott kőkemény verseny van.

Amit a helyi lakosok most megtapasztaltak és ami miatt felháborodtak – jogosan -, az az, hogy a globális piac törvényei szerint hamarabb kaphat munkát egy képzett Srí-Lanka-i Gyergyóditróban, mint egy képzetlen ditrói. És ezért még csak nem is a Ditrói Pékség a hibás, hiszen neki nyilván képzett pékre van szüksége, mindegy, hogy milyen nemzetiségű.

Ez a globális munkaerőpiac.

Ezzel szemben véleményem szerint nem az etno-nacionalizmusba való abszurd bezárkózással és a bűnbakképzéssel lehet védekezni. Hanem egyrészt a munkások érdekvédelmi szövetségeinek kialakításával, a szakszervezeti hagyományok fölelevenítésével, amelyek lehetővé teszik a jogszerű nyomásgyakorlást, hogy a munkáltatók ne tehessenek meg bármit a munkavállalókkal: ne írhassanak elő kötelező túlórát, tisztességes bért fizessenek, törvényes keretek között alkalmazzák a munkásokat, ne éljenek vissza azzal, hogy az emberek rájuk vannak szorulva.

A másik önvédelmi stratégia a gazdasági kiszolgáltatottsággal szemben a közösségi és ökoszociális gazdálkodás modelljeinek a meg- és újratanulása, melyeknek egyes elemei a székely paraszti gazdálkodás hagyományaiban is jelen vannak.

Ezzel lehetne megakadályozni azt is, hogy újra hatalmas latifundiumok jöjjenek létre a nagyvállalkozók kezében, és hogy a nagyapák valamikori földjein az unokák majd rabszolgamunkát kelljen végezzenek. A vállalkozók, tőkések hatalmát korlátozni kell.

Ilyesmikkel lehetne talán részleges autonómiát és függetlenséget biztosítani a „vadkapitalizmussal” szemben, amelynek törvényeit sajnos mára mindenki szentként fogadta el. Épp ezért keresünk a valódi okok helyett bűnbakokat: idegenek, cigányok, melegek stb.

Röviden tehát úgy gondolom, a munkavállalók érdekvédelmének kérdése, pontosabban az ilyen érdekvédelem hiánya és az anyagi, gazdasági, munkaerőpiaci kiszolgáltatottság a kulcsprobléma ennek az ügynek a megértéséhez.

Hiszen épp a munkaviszonyok miatti kiszolgáltatottság, a kényszerű vendégmunkás élet az, ami a leginkább közös élethorizontja a ditróiaknak és a Srí-Lanka-iaknak. Fontos lenne ezt meglátnunk.

Kenyeret mindenkinek!

Kiemelt kép: Wikimedia/Szabi237