Őszinte leszek.
Nem bírok ki még egy pedagógustüntetést. És biztos vagyok abban, hogy sokan gondolkodunk azon, mi mást lehetne tenni, ami hatékonyabb.
Gyakran elbizonytalanított a szervezők stratégiája, de a diákok forrongó dühe és bátorsága inspiráló volt, és az is, hogy a pedagógusok saját kezükbe vették a sorsukat.
Berzenkedtem azoktól a szólamoktól, hogy „az oktatás nemzeti ügy” és „európai színvonalú oktatásra van szükség”, mintha lennének olyan alkalmazottak, akiknek az ügye nem a nemzeté, és mintha az oktatásra szánt pénz nem csökkenne szerte az Unióban – lásd például a romániai pedagógussztrájkot, vagy franciaországi iskolabezárásokat, hogy csak két példát említsek.
De az öntudatra ébredés mindig üdvözlendő, a pedagógusok és a diákok pedig öntudatra ébredtek.
Az a félő, hogy Magyarország utolsó, még egyelőre szabad, de már támadás alatt álló alkalmazottai harcoltak… És vesztettek. A dolgozók megfigyelésére is eszközt teremtő státusztörvény elfogadásával nemsokára talán ők is el fognak hallgatni. Példamutató magatartásuk lehetett volna a mindent borító, első dominó, de nem lett az. Miért? Miért vagyunk egyedül?
Nem lehet eltekinteni attól, hogy ezek a tüntetések a negyedik kétharmad eljövetelének küszöbén, majd utána zajlottak, rezignációra ítélve a kritikus hangokat. Annál is inkább, mert az „alternatíva” sem tűnt meggyőzőnek.
Margaret Thatcher, arra a kérdésre, hogy mit tart legnagyobb eredményének, azt válaszolta, hogy Tony Blairt. Világos, hogy miért. Tony Blairrel Thatcher ellenzékében, a Munkáspártban is hatalomra került a thatcherizmus. Orbán Viktorral is valahogy így van. Legnagyobb eredménye az ellenzék, de nem csak abból a frappánsan egyszerű okból, hogy „korruptak”, ahogy azt Hadházy Ákos sugallja. Ideológiailag, értékrendjükben is kapituláltak a NER előtt, felszámolták létezésük értelmét. Két politikai ajánlat maradt terítéken: az orbánizmus és az Orbán-nélküli orbánizmus.
A politikai vélemények egységesedése a menekültügyben volt a leglátványosabb. Nem csak az a baj, hogy előbb börtönszerű tranzitzónákba zártak menekülteket, mondván, gazdasági bevándorlók, majd tízezrével hívtak gazdasági bevándorlókat az országba, hogy akkumulátorgyárakban dolgozzanak. Nagyobb baj, hogy a Kutyapártot kivéve egyetlen potens politikai erő sem bírta kimondani a mindent beterítő migránsozásra és uszításra, hogy ebből elég, és még nagyobb baj, hogy a hazánkba érkező vendégmunkások kapcsán ott folytatja az ellenzék, ahol abbahagyta. Iváncsa helyi lakosai szerint sem az az első számú probléma a falu melletti akkumulátorgyárral, hogy külföldieknek is munkát ad, hanem minden más …, de a megszokott forgatókönyvet már nehéz átírni.
Követeljük, hogy a Fidesz legyen még olyanabb, mint amilyen!
Ez a kilátástalanság, fantáziátlanság a pedagógustüntetésekre is rányomta a bélyegét. Kiderült, hogy a „nemzeti kormány” nem is igazán nemzeti, mert leépíti „a nemzet ügyét”. Azt senki sem mondhatja, hogy meglepődtünk.
Az „általános sztrájk” és a „szakmák összefogása” pusztába kiáltott szavak voltak. Miután az ellenzék utolsó reménye, az összefogás is megbukott, letargia lett úrrá az országon. A társadalom felső rétege a belenyugvást és a menekvést választotta, az alsóbb rétegei pedig eddig is csöndben voltak, és ezután is csöndben lesznek. Üres épületeknek és egy fáradt, reményvesztett társadalomnak ordibáltunk. Az is nehezítő körülmény volt, hogy 2023-ra teljes megyék maradtak nyilvánosság nélkül, ezért a budapesti tüntetések híre egyre kevesebbekhez jut el.
Az egyedüllétből úgy próbáltak kitörni a pedagógustüntetések, hogy színpadra állították civil szervezetek és más szakmák szakszervezeti vezetőit. Nem vették észre, hogy gyakran szellemintézmények és üresen kongó székházak elnökeinek adnak szót. Ez lehet a legfontosabb tanulság a jövőre nézve:
nincs rövidített pálya a dolgozók tömegeihez.
Reményt csak abban lelhetünk, hogy megérett az idő azok számára, akik kívül állnak az Orbán-centrikus világképen. Az uniformizálódó gondolatok közepette és a statikus zajban újszerűnek fognak hatni és hangosnak. Amíg a rendszerbe belesüppedt karrieristák minden lépésüket megfontolják, ők gyorsak lesznek és forrófejűek.
„… a könnyelműség és az unalom, amelyek lábra kapnak a fennálló helyzetben, valami ismeretlennek határozatlan sejtelme, előhírnökei annak, hogy valami más van keletkezőben.” (Hegel)
