Május 22-én 18 éve először általános sztrájkba kezdtek a romániai tanügyi szakszervezetek (a Szabad Tanügyi Szakszervezetek Szövetsége, a Spiru Haret Szakszervezeti Szövetség, és az Alma Mater Nemzeti Szakszervezeti Szövetség). A sztrájkban kezdetben 150 ezer pedagógus és 60-70 ezer kisegítő személyzethez tartozó tanügyi alkalmazott vett részt, később még csatlakoztak. A követelések közül alighanem a legfontosabb a pályakezdő tanárok bérének az országos átlagbérhez igazítása, amely nettó 4000 lejt (körülbelül 300 000 forintot) jelentene; ezen kívül a követeléseik közt szerepel az infrastruktúra fejlesztésére szánt összegek növelése.
A sztrájk kezdete nem volt zökkenőmentes. Noha több szakszervezet szolidaritási nyilatkozatot tett közzé (így például az egészségügyi dolgozók, a bukaresti reptéri dolgozók szakszervezete, a börtönőrök szakszervezete, a Romániai Demokratikus Szakszervezetek Konföderációja és a European Trade Union Committee for Education), meglepően sok elmarasztaló vélemény látott napvilágot.
Úgy néz ki, hogy az állampolgárok jelentős része, és értelmiségünk majd’ teljes egésze megfeledkezett arról, mit jelent küzdeni egy jobb országért. Vegyük például a kisebbségi magyar publicisztikát. A legtöbb mainstream orgánumban rendszerint olvashatóak elmarasztaló vélemények a tehetségtelen, inkompetens, és rémisztően ostoba kormányzó elitről.
Mégis, most, mikor tétje lenne, rengetegen a kormány által spinnelt történetet ismétlik, amellyel a szülőket és a diákokat a tanárok ellen fordítják.
És hogy ne csak „róluk” beszéljek, mondok két példát: Szász Csaba minősíthetetlen publicisztikáját a Maszolról, és Balázs Bence ízlésesebben megírt, de ugyanazt a helytelen perspektívát közvetítő írását a Szabadságról. A dologhoz hozzátartozik, hogy megjelent a Szabadságon Rácz Norbert cikke, amelyben a szerző kiáll a tanárok mellett, a Maszolon pedig Ambrus Attila írása, amelyben „az ördög ügyvédjét” (komolyan ördögi követelések ezek?!) játssza el.
Ezek voltak a kezdeti reakciók, azóta megjelentek még kevésbé vállalható támadások – a neoliberális Digi24 televízión a beszélő fejek azt osztották, hogy a tanárok „Putyin kottájából játszanak”, mivel destabilizálják az országot egy ilyen nehéz geopolitikai helyzetben –, de jelentek meg érzékeny és derék kiállások is: Demény Péter írt a Transtelexre, a Hargita Népén pedig Asztalos Ágnestől olvashattunk a tanárokkal szimpatizáló véleményanyagot. Román oldalról kiemelném Dragoș Pătrarut, aki műsorában nap nap után részletes elemzésekkel, a kormány következetes kritikájával és rendíthetetlen állampolgári hivatástudattal kísérte az eseményeket, illetve a Libertatea véleményrovatát, amelyben többen a tanárok mellett álltak ki.
Mindenesetre elterjedtek a sztrájkon méltatlankodó vélemények, sőt, a tanárokat becsmérlő megnyilvánulások is. A szolidaritásvállalás nem hiányzik teljességgel, de olykor nagyítóval kell keresni. Sajnos a szülők és a diákok megosztottak. Tudtommal nincs olyan magyar diákszövetség, amely egyértelműen a tanárok mellett állt volna ki. (Román van: a Konstancai Diákok Egyesületének elnöke még egy minapi engedmény után – melyről többet később – is a folytatásra biztatta a tanárokat.) A legtöbben viszont a sztrájk befejezését sürgetik, az évzáró vizsgák rendes időben való lezárását tartva a legfontosabbnak, ahogy a szülők egy része is.
Nem az érdekvédőknek lejt a pálya
Ami az időpont kiválasztását illeti, ez nem egészen szabadon történt, és korántsem felelőtlen opportunizmus, ahogyan azt többen vélik. A Traian Băsescu elnöksége alatt miniszterelnökként szolgáló Emil Boc (jelenlegi Kolozsvár polgármestere, tevékenységét a város legszegényebbjei lakhatásának ellehetetlenítése fémjelezi) vezette kormány megcsonkolta a munkásjogokat és a szakszervezetek mozgásterét is leszűkítette – ez egy 2010-ben, társadalmi elégedetlenség ellenére keresztülvitt általános megszorítás-csomag része volt, melyet körbelengett az állami alkalmazottakkal szembeni hangulatkeltés.
A módosítások miatt szakszervezet kötelesek végigmenni egy hosszadalmasabb folyamaton, hogy a sztrájkot bejelenthessék. Nem beszélve arról, hogy a szervezést megnehezíti az is, hogy több százezer tanügyi alkalmazottról van szó, három szakszervezetről, és eltérő kultúrájú, mentalitású régiókról – rengeteg mozgó elem, és egy megnehezített sztrájk-indítási procedúra. Korábban többször próbálkoztak sztrájk-akció szervezésével, de sosem gyűlt össze a kritikus tömeg. Szóval, ha valakinek nem tetszik az időpont, akkor jobban tenné, ha felhívná képviselőjét, szenátorát, és követelné, hogy javítsanak a törvényeken.
A tanárok még februárban levélben folyamodtak Klaus „Missing In Action” Iohannis államelnökhöz, hogy közvetítsen a szakszervezetek és a kormány között, mert utóbbi nem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni. (A bértörvény kialakításával kapcsolatban a tanügyi szakszervezetek képviselőivel nem tárgyaltak!) Ez az államelnöknek Aruba és Honolulu között nem fért bele – az elnöki iroda ehelyett az államelnök külföldi utazásai költségeinek titkosításával foglalkozott.
Klaus Iohannis tapintható averzióval viseltetik a közfeladatok iránt, és második 5 éves mandátumát szinte teljes egészében diplomáciai utazásokkal töltötte, amelyekkel vélhetően NATO-karrierjét készíti elő. Emellet műkődésmódja határozottan antidemokratikus: a 2019-es választáson nem volt hajlandó vitába szállni ellenfelével, a PSD színeiben futó Viorica Dăncilăvel. Vita helyett meghívott néhány szervilis újságírót, hogy terveiről és eredményeiről beszélgessen velük. A romániai helyzetnek fontos összetevője, hogy mind az elnökválasztás, mind a parlamenti választások – utóbbin a szavazati joggal rendelkezőknek alig egyharmada vett részt – arról szóltak, hogy a PNL és Klaus Iohannis a PSD eltörlésére buzdította a lakosságot. Jelenleg a PNL és a PSD együtt kormányoznak. Mindezzel csak jelezni szeretném, hogy a romániai politikai elit nem ápol szoros viszonyt a demokratikus szellemiséggel, és nem véletlenül képtelen demokrata számára elfogadható módon viselkedni a kialakult helyzetben.
Klaus Iohannis közbenjárása miatt jutott végül a 2023-as költségvetésben nagyobb szelet a hadügynek, mint az oktatásnak vagy az egészségügynek. Mindemellett az államelnök nevéhez köthető a „Românie Educată”, azaz „Művelt Románia” program, amely az oktatási rendszer reformját mozdítaná elő. A törvényt a sztrájk első napján, május 22-én fogadta döntő házként a szenátus; a szakértők azonban bírálták a törvényt.
„Miért nem a nyári szünetben sztrájkolnak a pedagógusok?”
Visszatérve a sztrájkhoz: ahogy Rácz Norbert nagyon helyesen írja, a sztrájk ugyan kellemetlen, de még kellemetlenebb az, ahogyan az ország a tanárokkal bánik. Kicsit pimaszabbul fogalmaznék:
milyen nép és milyen értelmiség az, amelyet jobban idegesít egy alapvető jog gyakorlása, mint a hatalommal való visszaélés? És milyen kritika az, amely a tüntetőkkel szemben a kormány manipulációs stratégiáját érvényesíti?
Amelyhez, teszem hozzá, éktelenül ostoba keretezést használ a kormányapparátus minden tagja – de mit mond ez el rólunk? Ez a főnökök mentalitása: ne ugrálj, ne csinálj balhét, ne csinálj hülyét magadból; ha törtetsz, előrejutsz. Olyan kritika, amely mindig a munkáltató mellett fog kiállni. Azok, akik a korrupcióellenes harc mozgalmas éveiben a román államra kígyót-békát mondtak (sokszor joggal), azok
most, hogy az állam munkáltatóként jelenik meg, a munkavállalókat veszik elő, a tiltakozás formáját, a tiltakozás céljait, a tiltakozás időpontját kezdik firtatni – a kormány keze alá játszva.
A helyzet az, hogy a tanárokat évről évre megalázza a mindenkori román kormány. Kezdve azzal, hogy 2011 óta Romániában törvény írja elő, hogy az oktatásnak a nemzeti össztermék 6%-át kitevő költségvetése kell legyen – de ezt a törvényt azóta egyszer sem alkalmazták, 2023-ban 3,2%-ot szántak rá. Persze nem csak a pedagógusokat alázza a kormány, hanem voltaképpen mindenkit, akinek nincs pofátlanul sok pénze. Rettenetes látni, ahogy ehhez az alázáshoz most az állampolgárok, a sajtó és az értelmiség egy része asszisztál, szemlátomást élvezkedve saját leleményességükön, hogy milyen újabb okot találtak ki, amiért is a tanárok igazából még ennyit sem érdemelnek.
A legvisszatetszőbb az az érvelés, amely a Romániában elterjedt szegénységgel példálózik: másnak is rossz, mégsem sztrájkolnak! Miért kellene több jusson egy tanárnak? Ahogy Costi Rogozanu helyesen írta:
„Tanár vagyok és nem az zavar, hogy annyit kapok mint egy bolti eladó és sokkal kevesebbet, mint egy sofőr. Az zavar, hogy sem én, sem a bolti eladó nem tudunk méltóságteljesen megélni a fizetésünkből.”
Igen: a méltányosabb, igazságosabb bérezési rendszerért, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért folytatható küzdelemnek a tanárok sztrájkja csak egy fejezete. Ennek a küzdelemnek viszont fejezete.
Jó nevet talált az online angol közbeszéd arra, amit most Nicoale Ciucă miniszterelnök (volt tábornok, részt vett az iraki háborúban), Ligia Deca oktatásügyi miniszter, Klaus Iohannis államelnök, meg Szász Csaba, meg Balázs Bence, meg a MAKOSZ, meg a szülők szervezetei, meg számtalan kommentelő csinál: „concern trolling.” A kifejezés nagyjából azt jelenti, hogy a nagyon komoly „aggodalmak” mentén egy olyan diskurzust tolnak, amelynek egyetlen célja aláásni valamely ügyet. Megtrollkodni, hogy beszéljek érthetően. És igen, az érettségizőkkel és a végzősökkel kapcsolatos „aggodalmaskodás”, a vérző szív a gyerekekért – trollkodás, funkcióját tekintve mindenképp. És mégegyszer: ez a kormány stratégiája, amellyel a tanárok ellen hangol, s amelynek a civil „aggodalmaskodók” befeküdnek (vagy butaságból, vagy tudatosan – mindegy is).
Miért trollkodás? Ejsze nekem nem fontos, hogy szépen leérettségizzenek a tizenkettedikesek, hogy rendben végezzenek a nyolcadikosok, ejsze engem nem érdekel, hogy nincs, ahol hagyja sok ember a gyerekét?
A román tanügyi rendszer recseg-ropog. Az iskolaelhagyás és a kötelező oktatásból nem részesülő gyerekek száma 2010 óta drasztikusan növekedett. Az alacsony bérek miatt óriási a tanárhiány, a pályakezdő pedagógusok nettó 2500 lejből (186,5 ezer forint) nehezen tudnak megélni nagyobb városokban. Az iskolák állapota sok helyen siralmas: több száz iskola és óvoda csak kinti illemhelyiséggel rendelkezik, amelyekbe még a víz sincs bekötve. És még mit sem mondtunk a dinamikusan fejlődő, nagyobb városok és az elhagyatott kisvárosok és a falvak közötti különbségekről, vagy a roma szegregációról a közoktatásban. És annak, hogy egy szétszakadó ország majd’ ötven éve elhanyagolt közszolgálati infrastruktúrája az összeomlás szélén áll, az oktatás egyik részproblémája csupán.
A sztrájkoló tanárok követelései nullpontot jelentenek. Ha a politikum maradéktalanul teljesíti is ezeket a követeléseket, még akkor is rengeteg változtatás szükséges.
Ezek a követelések arról szólnak, hogy tíz év múlva egyáltalán lesz-e még mit megváltoztatni. Vagy csak a gazdagoknak (meg különféle szempontból privilegizált személyeknek) lesz, ahova „beadni” a gyerekeket, a szegényeknek meg szerencséjük lesz, ha az általános iskolában három tanár képes tanítani nekik kilenc tárgyat. Már most közelít a helyzet ehhez. Itt a tanügyi törvény teljes újragondolására van szükség – egyébként a közszféra egészével így van, és nem csak Romániában. (Közben az egészségügyi dolgozók és a vasúti alkalmazottak is sztrájkolni készülnek – reméljük sikerül megismételni a lettek sikerét.) Annyi bizonyos, hogy Klaus Iohannis „Művelt Romániája” nem ilyen emancipatórikus projekt: az pusztán egy arrogáns és érzéketlen ember öntömjénezési kísérlete. Ez a sztrájk egy teszt: érdekli-e annyira a romániai társadalmat a tanügy, hogy egy ilyen közös projekten egyáltalán elkezdjünk gondolkodni? Mert valóban óriási gondok vannak…
De azt hiszem, hogy a román oktatási rendszer ennyire mély válságban van, nem ok arra, hogy azok, akik valamennyire is képesek összetartani, jól-rosszul, éhbérért végezzék az áldatlan munkájukat.
Jól működő közszolgáltatásokat jól fizetett alkalmazottakkal és karbantartott infrastruktúrával lehet elérni – nem puszta hivatástudattal, ahogyan azt egyesek gondolni látszanak. Úgyhogy igen, kell a pénz, ezt egyáltalán nem tartom cinikus követelésnek. Majd, ha elegen észhez térünk és belátjuk, mekkora őrültség fizetőképességhez kötni a méltóságteljes életet (vagy egyáltalán az életet), akkor más lesz a helyzet. Most nem más.
Ebben a helyzetben olyan rövidtávú megfontolások, mint egy évfolyam vizsgáinak „szép” lefolyása – egyszerűen frivolnak hatnak. Ezek a vizsgák le fognak folyni, még ha nem is „szépen.” Nem dől össze a világ. Nincs, ahova „beadni” a gyereket – ez egy reális probléma, de ez a sztrájk kicsit arról is szól, hogy az iskolák többek legyenek gyermekmegőrzőknél. Ahelyett, hogy ezeket a problémákat közös összefogással próbálnánk meg orvosolni (például azzal, hogy akinek módja van rá, néhány hétig gyerekmegőrzővé változtatja a lakását), így erősítve a tanárok alkupozícióját, hogy minél hamarabb és minél többet engedjen a kormány – ehelyett az „aggodalom-trollkodók” a kormány alkupozícióját erősítik. Ezzel pedig nem csak a tanároknak, hanem az egész román társadalomnak ártanak – és nem a júniusi vizsgák idejére, hanem hosszú távon.
Világosan ki kell mondani: egyetlen helyes lépés van ebben a helyzetben. Kiállni a sztrájkoló tanárok mellett, és nem bedőlni az álaggodalmaskodó kormányzó elitnek. Van lehetőségünk hamar véget vetni a kellemetlenségeknek. Mert minél többen állunk ki a tanárok mellett, hallatjuk a hangunkat, annál hamarabb fognak engedni a szakszervezetek – egyébként elementáris – kéréseinek.
Ha viszont a szolidaritást bomlasztjuk, akkor a különnyugdíj-várományos honatyáink látni fogják, hogy csak ki kell várni, amíg a sztrájkolóknak elfogy a kis félretett pénzük, és kénytelenek lesznek visszatérni a munkába.
A sztrájk folytatódik
Kezdetben a kormány jövedelemkiegészítő bónuszokat ígért (ezeket a bónuszokat akármikor levághatják, és nem számítanak bele nyugdíjba). Aztán, látva, hogy a diákokért hullajtott krokodilkönnyek, a tanárok és a szülők egymásnak ugrasztása sikerülhet, egy egyszeri, csúfolkodásszámba menő összeggel akarták kiszúrni a tanárok szemét: két, tanszerekre elkölthető, összesen 2500 lej értékű utalványt adtak volna a tanároknak.
Ezt az ajánlatot négyszer megismételték. Aztán Klaus Iohannis közbenjárására egy újabb ajánlatot tettek: a pedagógusoknak bruttó 1000, a segítő személyzetnek 400 lejjel növelnék meg a fizetését június 1-től, majd a kért növelés többi részét az elkövetkezendő három év során, lépcsőzetesen. Tették ezt azután, hogy többször elismételték, nem tudnak azonnali emelést adni. A tanárok nem fogadták el ezt az ajánlatot, kiváltképp a hároméves elhúzódás miatt, amely alatt könnyen elinflálódhatnak az „emelések”. A kormány viszont leszögezte, hogy nem fog további tárgyalásokban részt venni. Látszólag arra játszanak, hogy ajánlataik után a tanárok mögül kiállnak azok, akik időközben szolidaritást vállaltak velük.
Időközben azonban elkezdett másról szólni a történet: a méltóságról. Azt hiszem, nem is csak a tanárok méltóságáról, hanem egy, a politikai elit által végletekig kigúnyolt társadalom méltóságáról. Az ezen esett sérelmet nem lehet egy odavetett ajánlattal megoldani.
