Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Meghalt a bungakirály, de a bungapolitika velünk marad

Ez a cikk több mint 1 éves.

Berlusconi meghalt ugyan, de nagyon más Olaszországot hagyott maga mögött. Miben állt politikai „innovációja”? Hogyan lehetett egyszerre celeb és politikus, akinek botrányai fölött átsiklott, és hamar el is felejtette azokat a közvélemény? És mennyiben hasonlítható Orbánhoz vagy Donald Trumphoz?

A kapitalizmus mai szakaszában visszatérő élmény, hogy a nagy felhajtással beharangozott „innovációk” hatására rosszabb lesz az életünk, és élhetetlenebb a közvetlen környezetünk. Rendre azok, a technológiát illetőleg sokszor kifejezetten primitív, „innovációk” terjednek el széles körben amelyek tovább fokozzák az embernek az embertársaitól és munkájától való elidegenedését, a fegyelmezést, a megfigyeltséget, az elhülyülést, a gépnek való közvetlen alárendeltséget és a létbizonytalanságot. A „közösséginek” csúfolt médiák a klasszikus televíziózás hagyományára építve, de annál sokkal hatékonyabban irtják a komplex tartalmak feldolgozására való képességet; a haknigazdaság „innovációi” egyenesen a digitálisan újratervezett 18. századba röpítik a munkavállalót; a rövidtávú lakáskiadás pedig élhetetlenné teszi a városainkat. Ezekkel a tendenciákkal az emberek többsége tisztában is van, a szóban forgó „innovációk” széleskörű elterjedése mégis megállíthatatlannak tűnik.

Nem választjuk, hanem történik velünk.

Nincs ez máshogy a politikai innovációkkal sem. A kétes politikai és alvilági kapcsolatokkal rendelkező oligarchából lett politikai vállalkozó, Silvio Berlusconi olyan új termékkel rukkolt elő, ami azóta betört a világ számos politikai piacára és komoly fejtörést okoz a más játékszabályokhoz szokott hagyományos szereplőknek.

De mi is volt az „innováció” a most elhunyt oligarcha politikai termékében? A berlusconizmus egyrészt ideológiaként, másrészt politikai kommunikációs stratégiaként is értelmezhető. Ami az ideológiát illeti,

a neoliberális „vállalkozói” optimizmust biopolitikailag hierarchizáló és a hagyományos családmodellt előtérbe helyező (értsd szexista és homofób) társadalomképpel és közpolitikákkal ötvözte.

Így a thatcheri és reagani neoliberalizmushoz képest legfeljebb a bevándorlásellenesség előtérbe helyezése jelent újdonságot.

Berlusconi emellet nyíltan védelmébe vette Olaszország fasiszta múltját, és a történelemhamisítástól sem riadt vissza, mondván „Mussolini nem ölt meg senkit” [1] .

A biopolitikai hierarchiák (rasszizmus, szexizmus, homofóbia, bevándorlóellenesség, satöbbi) erősítése, a fasiszta múlt restaurációja, valamint a szélsőjobbal való együttműködés normalizálása miatt Berlusconi a posztfasizmus úttörőjének is tekinthető.

Ő maga ugyan csak TGM-i értelemben nevezhető posztfasisztának, szemben a jelenleg az ő pártjával koalícióban regnáló miniszterelnök-asszonnyal, Giorgia Melonival, aki konkrétan egy megreformált, korábban fasiszta pártot vezet.

Az igazi innováció Berlusconi kommunikációs és hatalmi stratégiájában rejlik. Médiamágnásként otthonosan mozgott a televíziós idiotizmus világában, és innen inspirációt merítve megalkotta a szórakoztatva vezető celebpolitikus prototípusát. Felismerte, hogy celebként más szabályok vonatkoznak egy politikusra, és ezáltal politikailag túlélhet, vagy akár a saját javára fordíthat olyan botrányokat, amelyekbe klasszikus politikusok általában belebuknak – legyen az adócsalás, korrupció vagy fiatalkorúakkal folytatott szexuális viszony.

Megértette, hogy nem az számít, hogy jót vagy rosszat mondanak róla, hanem hogy folyton róla beszéljenek.

Bár hasonlóan Berlusconihoz, Nixon is kétes viszonyban állt a törvénnyel, de belebukott. Reagan szintén a szórakoztatóiparból került a politikába, de elnökként „elnökiesen” viselkedett. Nem úgy Berlusconi, aki rendre előnyt kovácsolt önnön szórakoztató vulgaritásából. Míg Bill Clinton belebukott a szexbotrányába, Berlusconi esetében nem hogy nem ásták alá a „tradicionális családban” hívő konzervatív vezető tekintélyét a bunga-bunga partik és a fiatalkorú nővel létesített szexuális viszony vádja. Egyenesen virilitásának bizonyítására tudta használni ezeket, mondván „legalább nem vagyok buzi”. Donald Trump volt az első amerikai elnök, aki valóban adaptálni tudta Berlusconi politikai innovációját, és így lepattan róla minden botrány, az igazságszolgáltatás akadályozásától a „pinafogdosós” hangfelvételig.

Berlusconi receptjének a celebimázs mellett fontos eleme volt a hatalom különböző formáinak gyakori, gátlástalan és sokszori váltogatása. Építkezési, majd médiavállakozóként először gazdasági előnyökre váltotta meglévő politikai kapcsolatait, majd hatalmas vagyonát és médiabefolyását politikai karrierjének beindítására használta. Miniszterelnökként gyakran élt vissza a törvényalkotás feletti hatalmával annak érdekében, hogy elkerülje a felelősségre vonást korábbi törvényszegéseiért. Mindez a magyar olvasónak meglehetősen ismerősen csenghet, így felmerül az elkerülhetetlen kérdés, hogy az orbánizmus előfutárának tekinthető-e a hosszan regnáló és, ha biológiailag nem is, de politikailag szinte mindent túlélő olasz miniszterelnök.

Kétségtelen, hogy rengeteg közös vonás figyelhető meg Berlusconi politikája és a NER között. Ilyenek a mindkét tendenciára jellemző neoliberális populizmus, a fasiszta múlt részleges restaurációja, a hierarchizáló társadalomkép, a bevándorlóellenesség, a jogállami normák lábbal tiprása, a rendszerszintű korrupció, a médiahatalom koncentrációjára tett kísérlet és a vezető körül kialakult személyi kultusz.

 

Ugyanakkor Orbán politikai perszónája még egy régebbi modell mentén épül fel. Néha ugyan tesz egy-egy erőltetett kísérletet a kamerák előtti kellemetlen bohóckodásra, ez láthatólag nem megy neki olyan természetességgel, mint a héten elhunyt olasz kollégájának.

Dekázik, pálinkázik, és bratyizik a böllérrel egy disznóvágáson, hogy a nép fiaként tűnjön fel, de eszébe sem jutna például nyilvánosan szexuális gesztusokat tenni egy épp útjába kerülő rendőrnőnek. Ellentétben a playboy-szerepéből politikai tőkét kovácsoló Berlusconival és Trumppal, Orbán mint szexuális lény nem létezik a magyarországi médiatérben. A mi kollektív apukánk maximum virágot oszt nőnap alkalmából. Orbánról nagyon sok rosszat el lehet mondani, de vulgárisnak nem vulgáris. Ha van a magyar közéletben olyan szereplő, aki részben magáévá tette a Berlusconi által tökéletesített szórakoztató politikus szerepét az inkább a táncikáló és DJ-pult mögé álló Gyurcsány Ferenc. A NER gazdasági hátországa is másképp épül fel, mint Berlusconié. Míg Berlusconi nyíltan és közvetlenül gazdagodott politikai hatalmából, addig a vagyonnal való felvágás disszonáns lenne Orbán puritán performanszával: itt a mutyit inkább kiszervezik megbízható barátoknak és családtagoknak.

A NER-ben máshogy vannak leosztva a szerepek. Berlusconi itt egy személyben lenne Orbán, Mészáros Lőrinc, Németh Szilárd és Borkai, anélkül hogy az utóbbi botrányába belebukna. Még az sem kizárható, hogy Szájerként azzal vágta volna ki magát, hogy legalább aktív szerepben volt, és az macsós. Berlusconi karrierútja is más mintát követ, mint Orbáné. Előbb volt oligarcha, mint politikus, politikusként viszont minden autoriter tendenciája ellenére Orbánnal ellentétben nem tudott olyan rendszert kiépíteni, melyben pártja demokratikus úton leválthatatlan. A Fidesszel ellentétben a Forza Italia nem tudta sem felzabálni kisebb koalíciós partnereit, sem teljesen és tartósan kiiktatni a politikai pluralizmus alkotmányos garanciáit.  Ennek fényében inkább tekinthető Andrej Babiš és Donald Trump előfutárának, mint az orbánizmusénak.

Ami az olasz belpolitikát illeti, Berlusconi szélsőjobbal való együttműködése, kiegészülve az álbaloldali Demokrata Párt megszorítópolitikájával és totalitarianizmusba hajló járványkezelésével, megágyazott az ország további jobbratolódásának, melynek eredményeként a Forza Italia ma az atlantista posztfasiszták és a putyinista neofasiszták koalíciós partnere.

Silvio Berlusconi kiemelkedő tehetségű politikus volt, aki meglepő érzékkel igazodott a posztmodern korszellem által diktált körülményekhez. Nem csak alapjaiban forgatta fel az olasz közéletet, de az általa szabadalmaztatott politikatechnikai innovációknak előreláthatólag világszerte meghatározó szerepük lesz  az elkövetkező évtizedekben.

Halála ellenére tevékenységének negatív mérlege tagadhatatlan. Olaszország rosszabb hely lett miatta, ugyanakkor a politika és a szórakoztatóipar összemosódását, illetve a közéleti diskurzus ennek következtében világszerte érzékelhető elhülyülését, valamint a celebpolitikus típusának felemelkedését nem lehet egyértelműen a rovására írni. Utóbbi inkább az éppen zajló technológiai és gazdasági változások hatására erősödő tendencia, melynek Berlusconi csupán korai felismerője és kihasználója volt, de nem az okozója. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy

nem Berlusconi felelős Trumpért, hanem az általános idiotizmusból profitáló kapitalista tudatipar termelte ki mindkettőt.

Tapasztalt vállalkozóként Berlusconi elsőként látta meg ezt a tátongó politikapiaci rést, megtette a tétet, és nagyot nyert.

A globális kulturkampf mai állása alapján sejthető, hogy a közeljövőben csak nőni fog az igény a Berlusconi által szabadalmaztatott és Trump által tökéletesített „asztalnálfingós” populizmus kínálta „represszív deszublimációra”. A ‘68-as gyökereitől, de még a liberális minimumtól is elfordult, merev és humortalan, „faszt is szalvétával fogó” baloldalt, illetve a progresszivizmus mai állapotát elnézve ezért nem is igazán lehet a piros baseballsapkában csápoló „fehér munkásosztályt” hibáztatni.

[1] – . Berlusconi kijelentésének annyi alapja van, hogy az olasz fasizmus csak viszonylag későn, és akkor is német nyomásra lett antiszemita, és a fasiszta olasz hatóságok korántsem voltak olyan lelkesek a zsidókérdés végső megoldását illetőleg, mint például magyar kollégáik Horthy kormányzóságának utolsó hónapjai alatt.

Ennek következtében, bár az 1943-ban Mussolini vezetésével Észak-Olaszországban létrehozott náci bábállamból több ezer zsidót hurcoltak náci haláltáborokba, az olasz zsidók kb. 81%-a túlélte a háborút, szemben például a magyarokkal, akiknek a többségét még a nyilas hatalomátvétel előtt a halálba küldték Horthy csendőrei.

Amiről viszont rendre elfeledkezik az olasz emlékezetpolitika, az az, hogy szemben a leginkább Európában garázdálkodó német nácikkal, az olasz fasizmus leginkább Afrikában és kisebb mértékben a Balkánon mutatta ki valódi bestialitását. A Mussolini utasítására olasz hadműveletek során elgázosított etióp katonák és civilek ugyanakkor Obamához hasonlóan „napbarnítottak” voltak, így az olasz közvélemény pont annyi figyelmet szentel nekik, mint azoknak, akik idén lelték halálukat olasz vizekben.

Kiemelt kép: Orbán Viktor / Facebook