Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem a globalizáció veszteseit képviselik, hanem a tőkét: a hatalom kapujában az olasz szélsőjobb Interjúnk Dr. Arianna Tassinari olasz társadalomtudóssal, 1. rész

A szélsőjobb győzedelmeskedhet a vasárnapi országgyűlési választásokon Olaszországban, miután júliusban összeomlott a Draghi-féle nagykoalíció, az Öt Csillag Mozgalom, valamint a jobboldali Liga és a Forza Italia kihátrálásával. A viszonylag népszerű, technokrata européer Mario Draghi megbuktatását büntették a választók: mind a centrista-populista Öt Csillag, mind a szélsőjobboldali Liga támogatottsága jelentősen bezuhant, utat engedve egy másik szélsőjobboldali formáció, az Itália Testvérei (Fratelli d’Italia) felemelkedésének.

Utóbbi ereje teljében van, és az általa vezetett jobboldali koalíció zajos győzelem elé néz a választásokon. Hogyan jutott ide az egykor Európa legerősebb baloldali politikai erejét mustráló Olaszország? Kik az utóbbi évtizedek igazi vesztesei, és kik élnek túl gazdaságilag szinte bármit? Mi várható egy esetleges szélsőjobboldali hatalomátvétel után? Interjúnk Dr. Arianna Tassinari politológus-társadalomtudóssal, a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet vezető kutatójával.

Arianna Tassinari.

Közhelynek számít, hogy a szélsőjobboldali pártok annak köszönhetik a megerősödésüket, hogy képesek megszólítani a globalizáció veszteseit. Olaszországra mennyiben igaz ez a magyarázat?

Szerintem nagyon leegyszerűsítő, hogy a globalizáció veszteseit a szélsőjobb képviselné, hiszen ők a legnagyobb barátai az olasz tőke bizonyos szegmenseinek, nem a munkásosztály új képviselői. De az biztos, hogy a növekvő bizonytalanságot és kilátástalanságot nekik sikerült a legjobban kihasználniuk, és politizálniuk bizonyos kérdéseket, elterelve ezáltal a figyelmet más témákról.

Ilyen például a migráció kérdése: felépítették a narratívát, miszerint vannak emberek, akik élősködnek a jóléti állam intézményein – bevándorlók, lusta déliek –, miközben a szorgalmas olasz munkások keményen dolgoznak és adóznak. Ezzel együtt az adózás mértékét is sikerült érzelmi kérdéssé tenniük, megteremtve ezzel egy sérelmi politikát, ami be tudta tölteni a mainstream baloldal által hagyott űrt. De nagyon fontos, hogy észben tartsuk: kimondottan kevés szociális és (újra)elosztási ügyet képvisel a radikális jobboldal.

Az olasz jobboldal esetén nem beszélhetünk olyan szociális intézkedésekről, mint a lengyel jobboldali kormány esetén. Az egyetlen általuk képviselt elosztási kérdés a nyugdíjak ügye, amit elsősorban a Liga tematizál, ezzel próbálva megnyerni magának az észak-olaszországi munkásokat, akik nyugdíja elvesztette a vásárló értékét. Amíg a lengyel kormánypárt, a PiS (Jog és Igazságosság) a társadalom sokkal szélesebb rétegeit célozta meg a jóléti intézkedéseivel, mint a minimálbér-emelés, addig Olaszországban egyáltalán nincs tematizálva a bérek vagy munkajogok kérdése.

Ez nem is meglepő annak fényében, hogy a kis- és középvállalkozók felülreprezentáltak a szélsőjobb szavazói bázisában, akiknek nem áll érdekükben sem a bérek emelése, sem a munkajogok szigorítása. A nyugdíj esetében annyival vannak könnyebb helyzetben, hogy azokat nem a munkáltató, hanem az állam fizeti, így nem sérti közvetlenül tőke érdekeit. Ahogyan az alacsony adó is egy olyan intézkedés, ami egyszerre boldoggá teheti a tőkést és a munkást. Persze a fiskális politika szempontjából teljes őrültség, és az újraelosztást is ellehetetleníti. Igaz, a szélsőjobb nem is tagadja, hogy nem sokra tartják a társadalmi igazságosságot.

Érdemes itt megemlíteni az Öt Csillag Mozgalmat, amely tényleg igyekezett megszólítani szegényebb társadalmi rétegeket, főleg Dél-Olaszországban. Az elmúlt 15 év legprogresszívebb kormányzati intézkedései az ő nevükhöz köthetők, mint például az általuk bevezetett állampolgári jövedelem, ami korábban nem létezett.

Milyen intézkedésekre számíthatunk, ha hatalomra kerül a szélsőjobb? Milyen korlátok akadályozhatják őket a terveik végrehajtásában?

A programjuk nagyon ködös és általános. A Liga és az Olaszország Fivérei két nagyon hasonló párt, a Forza Italia abban különbözik tőlük, hogy történetileg jobban kötődik a középosztályhoz. Programjuk egyetlen világos pontja az egykulcsos adó, amit Magyarországon nem kell bemutatni. Valószínűleg visszavonnak majd néhány megszorító intézkedést, melyek a nyugdíjakat érintették. Továbbá foglalkoztatottsághoz köthetik a szociális juttatásokat, és kivezethetik az állampolgársági alapon nyújtott juttatásokat – ilyen például a munkanélkülieknek járó jövedelem. Ez utóbbit komoly politikai támadások érték a jobboldalról, ami nem meglepő, hiszen ez csökkenti a munkakényszert, mert valamekkora mértékben jóléti helyzetbe hozza az embereket. A foglalkoztatáspolitikában nagyobb hangsúly helyeződhet majd az ösztönzőkre és kényszerekre.

Komoly támogatásokra számíthatnak a vállalkozások, pénzügyi ösztönzők, szelektív liberalizáció és dereguláció, egyszerűsített jogi környezet. Bármi, ami egyszerűbbé teszi a vállalkozások működését. Ahogyan a hazai tőke szempontjából kulcsfontosságú iparágakat – építőipar és mezőgazdaság – is jó eséllyel segíteni fogják állami támogatásokkal és alacsonyan tartott bérekkel, hiszen ezek a tőkések szorosan kötődnek a szélsőjobbhoz.

Ha bevezetik az egykulcsos adót, akkor semmi másra nem marad pénzük, és ez az a terület – a fiskális politika – ahol az Európai Unió leginkább közbeszólhat. Azonban

az még egy szélsőjobboldali kormány esetében is kérdéses, hogy milyen mértékben hajlandóak beleállni egy konfliktusba az EU-val. Az olasz elitek – még a jobboldaliak is – megtanulták a korábbi válságok során, hogy meddig lehet elmenni az EU és a pénzügyi piacok ellenében. Amint ezek kockázatot érzékelnek, az azonnal az olasz hitelpozíciók romlását eredményezheti, aminek a tetemes mértékű olasz államadósság miatt komoly következményei lehetnek.

A múltban ennek már súlyos politikai költségei voltak, és mindenki számára világos, hogy az EU nem hezitál, hajlandó demokratikusan megválasztott kormányokat megbuktatni, és technokratákat a helyükbe ültetni.

És amikor megjelennek a pénzpiacok által támasztott korlátok, akkor az olasz állami bürokrácia is elsősorban az Európai Unió fiskális politikájának betartására fog törekedni. Ha pénzügyi szempontból unortodox megoldásokkal kísérleteznének, akkor egyszerre találnák szembe magukat az olasz és az uniós intézményekkel.

Még a szélsőjobboldali képviselők is magukévá tették az elképzelést, hogy politikailag lehetetlen kilépni az EU-ból, és emiatt megváltozhatatlan adottságként kezelik. Így bár valószínűleg el fognak menni a pénzügyi megoldások terén a falig, szinte biztos, hogy ők fognak visszakozni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy nem tehetnek meg mindent, amit elterveztek. Már csak a szavazóbázisuk, valamint a tőkével ápolt szoros kapcsolatuk miatt sem érdekeltek abban, hogy komoly harcokba kezdjenek az EU-val. Különösképp a Liga szavazóbázisában felülreprezentált vállalkozói réteg számára fontos a pénzügyi piacok stabilitása.

Annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmet a gazdaságpolitikai sikertelenségükről, minden bizonnyal fel fogják pörgetni a kultúrharcot, és támadást indítani a menekültek és bevándorlók, a melegek, valamint a szegények ellen – ahogyan az legutóbb is történt, amikor a Liga kormányon volt.

A magyar kormány, hogy csökkentse az Európai Uniónak való pénzügyi kitettségét, igyekezett máshol forrásokat és befektetőket találni, ami sikerült is Oroszországban, Kínában, és más autokrata országokban. Elképzelhető, hogy az olasz jobboldal is ezt az utat választja?

Meloni és Salvini feltételezhetően közel állnak Putyinhoz és Oroszországhoz. Ahogyan a legutóbbi kormány, melyben a Liga és az Öt Csillag Mozgalom is szerepelt, szoros kapcsolatot ápolt Kínával és az Új Selyemút projekt keretében komoly pénzeket és befektetéseket fogadtak el a kínai államtól infrastrukturális projektek kivitelezésére. Tehát nem elképzelhetetlen, hogy az új jobboldali kormány, hasonló megoldásokkal próbálkozna, mint a magyar, amennyiben alternatív külföldi források után nézne.

Viszont a Forza Italia esetében nagyon erős a nyugati, atlantista orientáció, tehát a jobboldal nem egységes ebben a tekintetben. Ahogyan akkor is

meg lennék lepve, ha egy kormány – legyen az politikailag bármennyire erős – képes lenne megszüntetni az olasz mélyállam szembenállását. Ugyanis az történelmi okokból kimondottan erős: a második világháború utáni időszakban az Egyesült Államok mindent megtett annak érdekében, hogy a kommunisták ne juthassanak hatalomra Olaszországban.

A jobboldalnak egyértelműen célja, hogy megváltoztassa az olasz állam alkotmányos berendezkedését, és egy elnöki rendszer felé mozduljunk, ahol közvetlenül választják az államfőt. Tehát ha elég ideig lennének hatalmon, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy képesek leépíteni néhány korlátot a jogrendszerben, azonban rövid távon ez elképzelhetetlen.

Mit jelentene egy Meloni-kormány a civil társadalom és az alulról szerveződő mozgalmak szempontjából? Fel vannak készülve egy szélsőjobboldali kormányra?

Nem igazán. A mainstream szakszervezetek különböző nagy konföderációkba tömörülnek, így szervezetileg, de ideológiailag is megosztottak. Úgy érzem, hogy magukévá tették a vereségtől való félelmet, és elsősorban a gazdasági stabilitás mellett elkötelezettek. A kormánnyal folytatott intézményesített párbeszédet tekintik a legfontosabb eszközüknek. A legutóbbi technokrata Monti-kormány idején is igyekeztek „felelősségteljes partnerek lenni”, és a mostani választáson is a Demokrata Párt mögé álltak be.

Egy jobboldali kormány alatt azért lenne különösen nehéz dolguk, mert az elmúlt években elhanyagolták a szervezési munkát, és nem építettek fel mobilizációs kapacitásokat. Pedig mind a koronavírus gazdasági következményei, mind a bérek és a munkajogok általános helyzete bőven szolgáltatott volna számukra lehetőséget, hogy mozgósítsák a munkásokat, és határozottabban lépjenek fel érdekképviseleti vonalon. A jelenlegi infláció és energiaválság – ami Olaszországban különösen nagy lesz, tekintve az orosz gáztól való nagymértékű függőségét – is olyan témák, melyeket magától értetődően tudna tematizálni a szakszervezeti mozgalom.

Van azonban egy egyre jobban megerősödő alulról szerveződő szakszervezeti mozgalom, amely az olasz baloldal jelenlegi állapotához képest kimondottan jó mozgósítási képességekkel rendelkezik. Főleg az olyan iparágakban, ahol kézzel tapintható a munkások kizsákmányolása, mint a mezőgazdaság és a logisztika. Ezeken a területeken több radikális, harcosabb szakszervezet is szerveződött, azonban az utóbbi években komoly rendőri elnyomással kellett szembenézniük.

A rendőri elnyomás esetén mindig nehéz eldönteni, hogy itt kimondottan, egy a szakszervezetek elleni politikai támadást látunk, vagy pedig a helyi önkormányzati szereplők próbálnak megszabadulni az ellenzék problémásabb szereplőitől. De az egyértelműen látszik, hogy

a szakszervezeti akciókat egyre nagyobb mértékben igyekeznek kriminalizálni. Ez a trend egy szélsőjobboldali kormány esetén csak rosszabbá válhat, és jogi eszközöket vetnek majd be, hogy ellehetetlenítsék a tiltakozásokat és aktivistákat, különösen az olyan embereket, akik nagy presztízsű infrastrukturális beruházásoknál vesznek részt sztrájkokban.

A rendőri erőszak is jelentős hagyománnyal rendelkezik Olaszországban, főleg a jobboldali kormányok idején, és amikor legutóbb, kormányzati pozícióban volt a Liga, növelték a rendőrség ütőképességét.

Ezért úgy gondolom, hogy a baloldal és a mozgalmak nincsenek jó helyzetben, mert rendkívül kevés erőforrással rendelkeznek az autonóm szervezetek. Ugyanakkor több izgalmas dolog is történik, főleg a munkásmozgalom és a klímamozgalom együttműködése mentén, viszont ezek kimondottan törékeny szövetségek. Persze lehet abban bízni, hogy egy elnyomó szélsőjobboldali kormány esetén elindul egy ellenmozgalom, de szerintem hiányzik az elmúlt évek szervező munkája, és emiatt én szkeptikus vagyok, de remélem, hogy tévedek.

Az interjú második része itt érhető el.