Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Barista, barista, antikapitalista – örüljünk-e, ha bezárnak egy „ingyenkávézót”?

Ez a cikk 1 éves.

Több helyen is megjelent az elmúlt pár napban, hogy csődbe ment a torontói „antikapitalista” kávézó, ami „fizess, amennyit tudsz” alapon adta a teljes kínálatának egyetlen elemét, az egyszerű filteres kávét. A cikkek és posztok gúnyos hangvétellel sugalmazták, hogy ismét bebizonyosodott: kizárólag a kapitalizmus működik, bármi más alternatíva dőreség, fantazmagória, ha nem egyenesen tömeggyilkosság. A képlet persze kicsit bonyolultabb annál, hogy „antikapitalista” az, ami ingyen van, kapitalizmus pedig az, ami működik. Antikapitalista kávézóból pedig nem kevesebb kell, hanem több.

A hírveréssel persze a hangulatkeltés volt Donald Trump kedvenc újságjának a célja, amelyből a magyar polgári sajtó is dolgozott. Ennek a célnak meg is felelt a hír, de a tény valójában nem bizonyít semmit, hiszen napi szinten mennek csődbe profitorientált vállalatok, valamint százával működnek a kapitalista logikát ilyen-olyan módon fellazító vendéglátóhelyek, és általában, a legkülönfélébb vállalkozások.

A sors iróniája, hogy a torontói The Anarchist kávézó továbbra is a működő antikapitalista helyek sorát erősíti, hiszen a hírverésnek, és a baloldalon alapelvnek számító szolidarításnak köszönhetően nagymértékű anyagi támogatást kapott, és így május 31-e után folytathatja a működését. Kíváncsian várjuk, hogy ennek is lesz-e hírértéke a polgári sajtóban.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

The Anarchist (@theanarchistcafe) által megosztott bejegyzés

De mit jelent, ha egy hely lazítja a piaci logikát, vagy pedig egyenesen antikapitalista elvek mentén működik?

A „nem kinövöm” facebook oldal által posztolt squat radar oldal több száz foglalt házat, vagy többé kevésbé legalizált „Hausprojektet”, közösségi házat, szabad teret sorol fel, melyek világszerte találhatóak meg közepes és nagyvárosokban. Ezek némelyike rendszeresen szervez „fizess, amennyit tudsz” alapon működő népkonyhákat, valamint kulturális rendezvényeket – ráadásul az itt befolyt összegek többnyire nem is a hely üzemeltetését hivatottak elsősorban fedezni, hanem szolidaritási kampányok részeként különböző antikapitalista és antifasiszta kezdeményezések számára gyűjtik őket. Az efféle kezdeményezések pedig jellegüknél fogva egyáltalán nem lelhetőek fel a világhálón. Szóval mire is csodálkozik olyan nagyon rá a leginkább az HBO Succession c. sorozatából „ismert” Rupert Murdoch lapja nyomán a magyarországi nyilvánosság?

A torontói helyhez hasonló, napi szinten működő, embereknek biztos megélhetést biztosító helyek még csak nem is szerepelnek a fent említett oldalon, pedig azokból is nem egy működik évek óta stabilan, és még csak Torontóig sem kell menni értük. A bécsi Gagarin kollektíva által üzemeltetett kávézóban például az ebéd menü kerül annyiba, amennyit éppen rá tudsz szánni, aminek köszönhetően mindig kapnak egy tál gőzölgő meleg ételt a – Fedél Nélkülhöz hasonló – bécsi utcai újság, az Augustin terjesztői, amikor arra járnak.

Továbbá a cikkekben az antikapitalista modell részeként említik azt is, hogy a hely mosdóját fizetés nélkül lehetett használni, és általában, fogyasztási kényszer nélkül lehetett a kávézóban időt tölteni. Ez önmagában még egyáltalán nem antikapitalista sajátosság. Budapesten is találunk példákat helyekre, amelyek nem tettek árúvá – tehát nem kommodifikálták – minden egyes általuk nyújtott szolgáltatást.

Ilyen volt a Művelődési Szint (Müszi), valamint a Valyo Kikötő is, ahol ráadásul sokáig a byob (bring your own bottle) is engedve volt, tehát, mindenki fogyaszthatta azt, amit magával hozott.

Ezek a helyek végül nem gazdasági okok miatt szűntek meg. A Müszi esetében a tulaj felmondta a határozatlan idejű szerződést, míg a Valyo Kikötő helyén éppen az atlétikai világbajnokság egyik stadionja áll.

Van itt egy további félreértés, legalábbis a 444 beszámolójából ez tűnik ki. „A helyen könyveket, műalkotásokat, pólókat és más ajándéktárgyakat is árultak, pótolva a kiesett bevételt.” Ahhoz, hogy megértsük az ilyen helyek működését, fontos tudnunk, hogy az antikapitalista működési elv nem azt jelenti – ahogyan a szocializmus sem –, hogy a dolgok ingyen vannak. A helyek lényege, hogy enyhítsék az élet minden területére kiterjedő kapitalista logika – amely minden emberi cselekvést a profittermelésnek, azaz a tőkefelhalmozásnak igyekszik alárendelni – működését, és annak következményeit, mint például a megtermelt javak radikálisan egyenlőtlen elosztását. (A tőke ugye úgy tud hatékonyan halmozódni, ha koncentrálódik.) Továbbá, hogy teret biztosítsanak a kapitalizmus, és az annak működéséhez elengedhetetlen elnyomó rendszerek – patriarchátus, rasszizmus, (neo)kolonializmus – ellen szerveződő mozgalmak számára. Ennek megfelelően az ezeken a helyeken árult könyvek, alkotások pont a mozgalm(ak)on belüli tudásátadást, erőforrás építést szolgálják.

Ilyen világnézetileg elkötelezett helyek is találhatók Budapesten. Ha vetünk egy pillantást ezekre, akkor megérthetjük, mit jelent az, hogy „olyan módon éljünk és dolgozzunk, amely nem lelkesen öleli magához a kapitalizmus tiszta embergyűlöletét”. Az Auróra Közösségi Ház és a Gólya Presszó (valamint a Gólyához tartozó Kazán Közösségi Ház) például egyaránt szabad és nyitott terek, azáltal, hogy fogyasztási kényszer nélkül lehet hidegtől és kánikulától védett helyen találkozni, továbbá teret, és irodákat biztosítanak olyan társadalmi kezdeményezések és kulturális programok számára, amelyek tisztán piaci alapon nem feltétlenül tudnának fennmaradni.

Itt álljunk is meg egy szóra. Mit is jelent valójában a piaci logika? (Ha már a dolgozói tulajdonban lévő, tehát a tőkés logika alól részben kivont Telex beszámolójában sikerült elkövetni azt a képzavart, hogy ‘”fizess, amennyit tudsz” piaci logikával megnyitott […] kávézó’) A piac nem maga a gazdaság, és nem maga a kapitalizmus, hanem mindösszesen egy allokációs (elosztási) mechanizmus, amelyben az ár hivatott szabályozni, hogy adott kereslet és kínálat mellett a javak ideálisan kerüljenek elosztásra. Tehát, ha egy kis mennyiségben rendelkezésre álló jószág iránt megnő a kereslet, akkor az ára is nő, és ezen a módon csak annyi ember számára lesz elérhető, amekkora mennyiségben a jószág rendelkezésre áll. A klasszikus közgazdaságtani tankönyvek szerint a (tökéletesen versenyző) piacon így létrejövő egyensúlyi ár az, ami a leginkább alkalmas a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások elosztására. A verseny pedig a lehető legalacsonyabban tartja az árakat, így a fogyasztók is jól járnak.

Ez mind szép és jó, azonban – amint az a piaci fundamentalista fantáziák világán túl mindenki számára világos – a valóságban a tökéletesen versenyző piac előfeltételei még megközelítőleg is csak bizonyos esetekben teljesülnek. Ritkán beszélhetünk viszonylag homogén termékekről, tökéletes informáltságról. Továbbá a legtöbb valóságosan létező piacon ritkán találkoznak olyan nagy számban eladók és vevők, hogy a piac működése ténylegesen közelítsen a modellhez. A gyakorlatban jellemzően kevés szereplő uralja a piacokat. (Lásd például élelmiszerpiac.) Így a vevőknek nincs lehetőségük másik eladót választani, ha nincsenek megelégedve a szolgáltatás vagy termék árával, minőségével. Vagy szimplán nem engedhetik meg maguknak azt. A piaci mechanizmus életveszélyessé válik olyan alapvető javak esetén mint a lakhatás vagy az élelmiszer, hiszen ha valaki nem engedheti meg magának, akkor nem helyettesítő terméket keres, vagy szimplán nem veszi meg, hanem meghal (vagy emberhez nem méltó életet kénytelen élni, idő előtti elhalálozással).

A kulturális javak esetén pedig az a probléma áll elő, hogy a piacot alapvetően a fizetőképes kereslet (tehát a vagyonosabb rétegek) ízlése, igényei határozzák meg, és így hiába van legalább akkora igény bizonyos szolgáltatásokra, kulturális javakra, mint azokra, amelyek jól futnak a piacon, ha az azokat igénybe venni szándékozó emberek nem engedhetik meg maguknak azokat.

Ezek a folyamatok láthatóak például a dzsentrifikáció során is, amikor egy negyed alacsonyabb jövedelmű lakói szép lassan már nem tudják maguknak megengedni a bérleti díjakat, valamint az újonnan beköltöző igényeihez és pénztárcáihoz igazított szolgáltatásokat (egy sört az új hipszter kocsmában, kávét a kézműves pékségben, bevásárlást a bioboltban, fodrászt, és így tovább). És mindez ahhoz vezet, hogy szép lassan éppen azok az emberek szorulnak ki a városból, akik nélkül nem működne: az ápolók, köztisztasági alkalmazottak, a tömegközlekedési járművek vezetői, fodrászok, pincérek, és így tovább.

Éppen emiatt valójában társadalmi érdek, hogy legyenek olyan helyek, amelyek – dacolva a piaci logikával – biztosítják a kulturális sokszínűséget; elérhető áron és fogyasztási kényszer nélkül biztosítanak találkozó helyet a szabadidő társas eltöltéséhez; befogadnak szociális projekteket, amelyek a társadalom elesett – vagy inkább elgáncsolt  – tagjain igyekeznek segíteni; és biztonságos térként szolgálnak nők, valamint etnikai és szexuális kisebbségek számára a zaklatásmentes szórakozáshoz, amit a kiszorítás logikáit egyre nyíltabban működtető domináns kultúra nem biztosít.[1]

Itt fontos megjegyezni, hogy ezek a helyek pont ezért humanista elköteleződésük miatt gyakran fasiszta támadások áldozatává válnak, ami szintén a túlélést nehezíti. Ilyen volt amikor pár éve a rendőrség tétlensége mellett nácik zaklatták az Auróra dolgozóit és vendégeit, vagy amikor nemrég szintén fasiszták randalíroztak az újvidéki Crni Ovan közösségi kávézóban. De Németországban sem példa nélküliek az ilyen esetek, a weimari Spunk kávézó a rendszeres támadások miatt zárt be végül, valamint a mostani militáns kelet-német antifasizmus is a lipcsei baloldali kezdeményezéseknek otthont adó Connewitz negyed több száz fasiszta általi megtámadására adott válasz valójában. (Az esetet a hatóságok meglehetősen félszívűen dolgozták fel).

Mindez választ ad arra, hogyan járulhatnak hozzá ezek a helyek, hogy ne az elsősorban a tőkefelhalmozást elősegítő piaci logika határozza meg az életünket. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a józsefvárosi Gólya működési modelljét, akkor arra is választ kaphatunk, hogyan emelhetjük ki a munkánkat is a kapitalista logika alól. A Gólya ugyanis szövetkezeti formában működik, amely megtöri a kapitalizmus egyik központi alkotóelemét, a munkások elválasztását a termelőeszközöktől, mivel a szövetkezetben a vállalkozás, és így a termelőeszközök is a munkások tulajdonában vannak, és a döntéseket nem egy tulajdonos, vagy egy általa kinevezett menedzser, hanem a munkások hozzák közösen, demokratikusan.

Ennek megfelelően a megtermelt értéktöbblet sem kerül kisajátításra a tulajdonos/tőkés által, és így nem halmozódik fel tőkeként, hanem munkásoknál marad, akik azt csinálnak vele, amit akarnak.

Például állják a fentebb említett szolgáltatások költségeit. Így ez a modell lehetővé teszi, hogy az elvégzett munka, a létrehozott szolgáltatás, az előállított termék az emberek igényeinek kielégítését, és ne a tőke felhalmozását szolgálja.

Mindezek fényében érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy olyan világban szeretnénk-e élni, ahol minden, még a szabadidőnk eltöltése is áruvá válik, és a szolgáltatások elsősorban nem a jogos igényeink kielégítését, hanem elsősorban a tőkefelhalmozást szolgálják? Az biztos, hogy mi az antikapitalista baloldalon inkább az emberek – minden ember, emberi mivoltából fakadóan – valós igényeinek kielégítésére épülő rendszer építéséhez szeretnénk hozzájárulni. Aminek az első téglái épp azok a közösségi terek és antikapitalista vállalkozások, amelyekről ez a cikk is szól.

[1] – Minderre a piaci alapon működő helyek nincsenek rászorulva, hiszen a patriarchális és rasszista kapitalizmus működése miatt, pont ezek a csoportok rendelkeznek a legkevesebb anyagi erőforrással, sőt, a vagyonosabb rétegek rasszizmusa, queer-ellenessége, szexizmusa miatt még ellenérdekeltek is benne, elég csak a számtalan példára gondolni, amikor szórakozóhelyek nem engednek be roma, vagy melegnek olvasott embereket. Sőt mitöbb, bizonyos esetekben erőszakosan lépnek fel velük szemben.

Kiemelt kép: Bekker Balázs