Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lesz-e vereség a vasárnapi győzelemből Meloninak és az olasz szélsőjobboldalnak?

Giorgia Meloni és az Olaszország Fivérei az elmúlt két évben szinte bámulatos erősödéssel egy, a telített olaszországi jobboldalon szorongó 4 százalékos kispártból az ország legerősebb pártjává nőtte ki magát. Szinte már nincs olyan elemző, aki nem Melonit látja a most vasárnapi választások után a miniszterelnöki székben, miközben néhány éve még nagyjából annyira volt ismert és népszerű, mint nálunk a Mi Hazánk bármelyik politikusa a Toroczkai-Dúró-Novák trión kívül. De meddig tart az erős támogatottság? Milyen kényszerpályákon kell mozognia?

Bármennyire is meglepő, éppen az esedékes választási győzelem okozhat problémákat Meloni számára a jövőben. Az olaszországi politikai viszonyokban a szeizmografikus kilengések szinte mindennaposak, egy több mint 40 százalékos választási eredményből hét év alatt háromnál is kevesebb alá lehet süllyedni (lásd a szebb napokat látott Matteo Renzi esetét). Egy-egy rosszul számított manőver pedig még a legkarizmatikusabb jobboldali vezetőt is a gyenge középmezőnybe löki vissza (lásd a nemrég még kormányozni készülő Matteo Salvinit). A kívülállónak, rendszeren kívülinek tetszelgő pozíció előnyeit akármely jól használó politikus is bajba kerülhet, mihelyst kormányrúdhoz kerül.

Giorgia Meloni a 2022-es CPAC-en, az amerikai jobboldal éves találkozóján. Fotó: WIKIMEDIA COMMONS

A képlet, ami a képviselői többséghez, a kormányalakításhoz adott esetben szükséges lesz, az olasz jobboldalon a Meloni-féle Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia), a Salvini-féle Liga (Lega per Salvini Premier) és a Berlusconi-vezette Hajrá, Olaszország (Forza Italia) régi-új hármas szövetsége. Ez a szövetség azonban – bár ideológiájukat tekintve igencsak hasonló politikai erőket vonultat fel – több, adott esetben egymással konfliktusban álló irányvonalat képvisel, ráadásul más-más mértékben égett a tagjaira a közelmúlt több botránya.

Draghi megbuktatása

A karizmatikus szélsőjobboldali formációk előretörése ellenére a jelenleg még hivatalban lévő, július végén megbuktatott korábbi Európai Központi Bank elnök Mario Draghi miniszterelnök kivételes népszerűségnek örvendett kormányzása alatt, megbuktatása igen népszerűtlen lépésnek bizonyult.

A székét az Öt Csillag Mozgalom, a Liga és a Forza Italia közreműködésével lehetett kihúzni alóla, ez a három párt volt ugyanis, amelyek bojkottálták a Draghi által összehívott bizalmi szavazást júliusban, hogy egy, számukra kedvezőbb színkeverést hozó előrehozott választást csikarjanak ki. Mind Salvini, mind Berlusconi exponálta magát a választók által büntetett menőverben, míg Meloni és az Olaszország Fivérei simán kimaradhattak a balhéból, csendben és zavartalanul építkezve a háttérben.

Az orosz szál

Draghi megbuktatásával szinte mágikusan egyidőben robbantott botrányt a La Stampa olasz lap, amikor híreszerzési forrásaira hivatkozva arról jelentetett meg cikket, hogy Matteo Salvini külpolitikai tanácsadóját arról faggatta az orosz nagykövetség egyik tisztségviselője, hogy a Liga vezére hajlandó lenne-e kivonulni a határozottan européer és a moszkvai rezsimmel ellenséges Draghi nagykoalíciós kormányából. A cikk megjelenésének másnapján a La Repubblica közölt írást arról, hogy Silvio Berlusconi a miniszterelnök-buktatás napján az orosz nagykövettel egyeztetett.

A két összefüggő ügy a centrista-baloldali pártok képviselőinek és támogatóinak körében felháborodást szült, míg a két érintett pártvezető igyekezett tagadni az összejátszást, az értesüléseket „fake newsnak” és lejáratásnak titulálva.

Ennek ellenére tagadhatatlan tény viszont, hogy mind Salvini, mind Berlusconi Putyin orosz elnök régi barátjának és valamelyest szövetségesének számít, ami Ukrajna februári lerohanása óta még kevésbé tolerált pozíció az EU-n belül. Salvini nem sokkal az invázió után volt kénytelen elviselni a przemyśli polgármester őt megalázó akcióját, amikor  Wojciech Bakun a Liga vezérének régi putyinos pólóját lengetve szólította fel arra, hogy esetleg most is vegye fel és abban látogassa meg a háború elől menekülőket. De Berlusconi is kénytelen volt a korábbi szívélyes hangnemet lejjebb tekerni az invázió kezdete óta, pedig korábban határozottan tartózkodott attól, hogy nyilvános kritizálja az orosz elnököt. A háború megkezdése után a 85 éves pártvezér „csalódottságát” fejezte ki Putyinnal kapcsolatban, de még azon nyilatkozatán belül is sikerült viszonylag szerencsétlenül megjegyeznie, hogy mintegy húsz éve ismeri, és „számára mindig úgy tűnt, hogy [Putyin] egy demokrata, a béke embere”.

Mindebből a politikai zűrből Georgia Meloni simán kimaradt. A Fivérek vezetője az invázió kezdete óta határozott atlantista vonalat képvisel, koalíciós társaival ellentétben nem ellenzi a fegyverszállításokat Ukrajnának, sőt, támogatja azokat, és határozottan Ukrajna-párti nyilatkozatokat tesz rendre. Ez a botrány tehát szintén érintetlenül hagyta őt. De van valami, ami jövendőbeli miniszterelnökként az ő kezét is köti.

Az európai támogatások és a szűk pénzügyi mozgástér

Bár Meloni 2020-ban még a számunkra is jól ismert európai centralizáció ellenes húrokat pengette, kijelentve, hogy a „brüsszeli bürokraták a vallásos és nemzeti identitás eltörlésére törnek szovjet tervek szerint”, ahogy egyre közelebb kerül a kormányzáshoz, úgy finomítja a hangnemet. És jó oka van rá. Olaszország államadóssága az egekben van, a gazdaság pedig – sok más országhoz hasonlóan – éppen, hogy kilábalni látszott a koronavírus-járvány okozta válságból, amikor a jelenlegi energiakrízis felütötte fejét. Mario Draghi úgy vonul le a kormány mellől, hogy előtte bebiztosította Olaszországnak az EU 750 milliárdos COVID utáni helyreállítást célzó támogatási csomagjának legnagyobb szeletét. Hat év alatt Róma 191,5 milliárd eurót kap majd olyan intézkedésekre, mint például az ultragyors szélessávú internet az egész országba való eljuttatása és 265 000 gyermekgondozási hely finanszírozása a hat év alatti gyermekek számára.

Érthető tehát, hogy nem akarja kockáztatni ekkora nagyságú források beérkezését, már csak azért sem, mert ezekkel párhuzamosan az olasz gazdasági növekedés erős lassulásra számíthat a 2023-as évben, ami tovább szűkíti a kormányzat pénzügyi mozgásterét, miközben az olasz háztartások és vállalkozások védelmét is meg kell szerveznie az energiaválság negatív hatásaival szemben.

Bár Meloni ígéretet tett arra, hogy módosítja Olaszország gazdaságélénkítési programját, átcsoportosítva némi forrást a gázfüggőség csökkentése érdekében, várhatóan nem fog radikális változtatásokra törekedni, mivel azokat az Európai Bizottság már kizárta. Az EU végrehajtó szerve maximum a nemzeti gazdaságélénkítési tervek szerény módosítására nyitott, hogy azok tükrözzék az orosz fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonására vonatkozó új követelményeket, de megvétózta a gyökeres újratárgyalást.

Ráadásul mindeközben Rómának meg kell felelnie az koronavírus utáni olasz helyreállítási és ellenállóképességi tervben (Recovery and Resilience Plan) foglalt kötelezettségvállalásoknak, valamint a Bizottság országspecifikus ajánlásainak a szilárd és fenntartható makrogazdasági politikák végrehajtására vonatkozóan.

Hamarosan megjelenő interjúnkban Arianna Tassinari olasz politológus-társadalomtudóst kérdeztük a jelenlegi olasz politikai helyzetről. Tassinari elárulta nekünk többek közt, hogy az olasz gazdasági elit jól megtanulta a közelmúlt válságai során, hogy meddig lehet elmenni az EU és a pénzpiacok ellenében, és vonakodnának kockáztatni az olasz hitelpozíciók romlását, pláne a jelenleg szárnyaló államadósság közepette. Az interjúban betekintést nyerünk majd az olasz baloldal válságának történeti alakulásába és a jelenlegi gazdaságpolitika nyerteseinek és veszteseinek világába is.

Georgia Meloni tehát viszonylag ügyesen pozicionálta magát, engedve, hogy a kormányzással kapcsolatos nehézségek maximum leendő koalíciós társaira nehezedjenek, miközben ő maga a háttérben építkezhetett, nem ritkán a pártjáéhoz szinte mindenben hasonló követeléseket megfogalmazó, de a napi politikában évek óta feltűnően ügyetlen Salvini rovására. A legutóbbi felmérések ráadásul eközben arra utalnak, hogy előfordulhat, hogy a Testvéreknek még az öregedő Berlusconi összezsugorodott pártjára sem lesz végül szükségük a kormányzáshoz, de hárman akár kétharmados felhatalmazást is nyerhetnek vasárnap.

Meloninak viszont szeptember 25-ével vége a szép időknek, és egy történelmi mértékben leszűkült pénzügyi mozgástér mellett kell majd lavíroznia kormányon. Kérdés, hogy meddig bírja népszerűséggel.

Az olaszországi baloldal jelenleg szintén nem okoz különösebb fejfájást a Testvéreknek: a halványvörös Demokrata Párt éppenhogy a második helyen áll a felmérésekben, és nem várható tőle jelentős eltérés a fiskális fegyelmet erőltető uniós megszorítási politikától, így a népszerűsége sem fog valószínűleg a közeljövőben növekedni. A progresszívabb baloldali erők jelenleg alig pár százalékos formációkat tudnak felvonultatni a parlamenti versenyben, ám ha sikerülne a még mindig jelentős erőt képviselő nagy szakszervezetekkel közös programmal, egységesen alternatívát állítani a megszorító-válságkezelő mainstream ellenében, esetleg megnyernék maguknak szövetségesként a társadalmi kérdésekben egyre érzékenyebb Öt Csillag Mozgalmat is, talán esély lenne tényleges kihívás elé állítani a szélsőjobboldalt Olaszországban.

Kiemelt kép: Wikimedia Commons