Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vannak rá szavak: nők elleni erőszak. És fel kell tennünk a kérdést: hol van a közösségi felelősségvállalás?

A harmincéves kolozsvári nő, Molnár Beáta halála, akit partnere, Boné Ferenc gyilkolt meg,  és hagyott egy Bihar megyei település közelében, ismét rámutat arra, mennyire égető kérdés a nők elleni erőszak. És feltevődik a kérdés: mit tehet a közösség annak érdekében, hogy ne történhessen hasonló a következő áldozattal, illetve általánosan, a nők elleni erőszak ellen?

Illusztráció: Ugron Nóra

Nincsenek szavak… Ezt olvasom a rengeteg szomorú és megrökönyödött, megemlékező bejegyzésben Molnár Beáta meggyilkolásával kapcsolatban. Tényleg nagyon nehéz szavakat találni arra, amit a hozzá közel állók most érezhetnek.

Ugyanakkor vannak rá szavak: ez a gyilkosság párkapcsolaton belüli erőszak, nők ellen elkövetett erőszak, az abúzus legsúlyosabb végkimenetele, nőgyilkosság.

És erre már voltak szavak, akkor is amikor az elkövető – aki a jogi nyelvezetben most már hivatalosan is vádlott – korábbi partnereit éveken keresztül bántalmazta. Voltak már rá szavak, amikor az egyik ilyen abúzus a nyilvánosság elé került: az ütlegelés amely egy vérző testet az úton hagy, az erőszak. Tautologikusnak hangzik, hogy ezt írom? Sajnos nem tautológia, mivel ez még mindig nem egyértelmű kijelentés sokak számára. Voltak, akiknek más szavaik voltak rá, „csak egy pofon”, legyintettek. Hány csakegypofon-legyintés került már hány nő életébe?

A cikket eredetileg a Transtelex.hu közölte, románul a Libertatea és a Platzforma, angolul a LeftEast oldalán olvasható.

Csak 2019-ben 51 nő halt bele a családon belüli erőszakba Romániában – az egyik legelső statisztika, amire bárki rátalálhat az interneten. Hetente egy nő. Mégis, tényleg, elfogyni látszanak a szavak, amikor olyan valakit gyilkolnak meg, akit ismersz. Akivel együtt szilvesztereztél. Akivel sörözni jártál. Akit a színházban láttál. Akit énekelni hallottál. Akinek a verseit olvastad. Akiről tudtad, hogy partnere éveken keresztül súlyosan bántalmazott több nőt. Akinek nem mondtál semmit vagy csak keveset. Mit tehettél volna?

Nincs mit tenni… nincsenek szavak… Vajon tényleg nincs? Bea számára most már tényleg. Nincs. Mit. Tenni. Vajon tényleg soha nem is volt? Nem hiszem. Biztos, hogy kellett legyen valami… De mi? És hogyan? Sajnos egyértelmű választ nem tudok, de mégsem hagy nyugodni.

Egyedül azonban nem sokat lehet tenni. Sem a bántalmazó kapcsolatban élők, sem a barátaik – legalábbis ahogy látni vélem -, egyedül nem jutnak sokra. Bocsánat, tulajdonképpen sokra jutnak, akik túlélnek. A túlélés, az minden! De újra meg újra kicsit meghal valaki minden pofonban, és talán valaki szemetes zsákban végzi egy elhagyatott benzinkútnál, hogyha továbbra sem lehet majd semmit sem tenni…

Olvasom a megemlékező bejegyzéseket. Olvasom a dühös – és teljesen jogosan dühös – bejegyzéseket. Osztom a dühüket. És az elkeseredést. Beával nem ültem le az erőszakról beszélni. Korábban leültem másokkal. Ketten beszélgettünk, talán néha hárman. Érvek, egymást próbáljuk meggyőzni az igazunkról, fájdalom és könnyek, és gyakran a meg nem értettség érzése. Nem érthetjük, de meggondolja, és köszöni. Tényleg köszöni a támogatást. Aztán hazamegy…

Hányan ültek le kettesben az erőszakról beszélni bántalmazó kapcsolatban élő barátnőkkel? Biztos vagyok benne, hogy sokan. És mégis mintha soha sem elegen. De mi lenne az elég? Mi lenne az, ami tényleg meggátolná, hogy a legrosszabb újra meg újra megtörténjen?

Elsősorban: van az a szó, hogy börtön. Ez az elnyomó intézmény, ami életeket rabol, leggyakrabban a szegényekét, vagy aránytalanul gyakran rasszizált személyekét. Kiveszi és kiveti a társadalomból az embereket. Az igazságszolgáltatás nevében fenntartja magának a jogot az egyetlen elismert és kollektív módon elfogadott megoldás gyakorlására, a „büntetésre”. A nők ellen elkövetett erőszakért tudvalevőleg a világ legtöbb pontján kevés büntetés jár. Hogyha a korábbi ütlegelés nem pusztán egy felfüggesztett börtönbüntetéshez vezetett volna, Bea valószínűleg még életben lenne.

Személy szerint én nem hiszek a börtönbüntetés hatásosságában. A gondolatot azonban, hogy pillanatnyi megoldás jelent, hogy pillanatnyilag életet menthet, nagyon komolyan kell venni. A jelenlegi elnyomó társadalmunkban ez jelenti a normatív megoldást, és a legtöbb esetben az egyetlen úgynevezett elfogadható megoldást. És mégsem hiszek a börtönbüntetés hatásosságában. 1 év, 3 év, 15, 20… És mi van utána? Mi történik a börtönbe zárt emberekkel? 1 évig, 3 évig, 10-20-ig mintha szünetelne az erőszak, azonban ez csak a börtönbe költözik át és ott az erőszak még több erőszakot tanul. Az erőszakból még több potenciális és konkrét, véghezvitt erőszak lesz, a bezártak ellen és ellenünk is.

Másodsorban: van az a szó, hogy terápia. A felfüggesztett börtönbüntetéssel kötelező terápia is járt. Addig, amíg már nem volt kötelező… De Boné Ferenc még az ingyenes terápiáról is ellógott. Kényszeríteni nem lehetett. A terápia jó volna, de elképesztően drága. És aztán az elkövető úgysem megy el… Vajon mi történne, ha mindig ingyenes volna és nem volna stigmatizálva, ha több szakember volna, ha többen értenénk, hogy ez csak a hasznunkra, mindannyiunk hasznára válik? Még így is, talán az agresszorok nem mennének el…

Harmadsorban: van az a szó, hogy megbocsátás. Azt írja valaki, hogy nem tud megbocsátani annak, aki nem bánta meg az erőszakos tetteit. Azért nem, mert van egy lánya. És átérzem, egyetértek. A megbocsátást egyébként a korábbi bírósági tárgyaláson a bíró maga javasolta (sic!). [email protected] meg a bíró, írja valaki más. Tényleg, [email protected] meg! Nem tudom biztosra, hogy mit jelent megbánni a tetteinket, talán mindig mást jelent, Ferencnél pedig nem volt látható. Ha kollektíven megbocsátani azt jelenti, hogy lépjünk túl, nézzünk a saját életünk után, hogy ne határozzuk meg semmilyen feltételét az elkövető rehabilitációjának, egyből integráljuk a társadalomba – hogyan hozhatna változást egy ilyenfajta úgynevezett megbocsátás? Vajon nem csak a saját kényelmünkért teszünk így? És ez a kényelem, nem lesz vajon a következő bántalmazott személy halálos ítéletéhez való hozzájárulás? Ahogy sajnos most is bebizonyosodott. Újból.

Negyedsorban: van az a szó, hogy szankció. A börtönbe zárásnak nem kellene a szankció egyetlen formájának lennie. Amikor a megbocsátás nem lehetséges szankció nélkül, valami mást mégis kezdenünk kell az agresszorokkal: közösségileg. Ugyanis leülni sörözni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, látjuk, hogy halálos ítélet lehet. Kiközösíteni, elutasítani, marginalizálni önvédelem lehet, a közösségünk védelme.

Az egyéni önvédelem és a közösségünk védelme fontos és életmentő. Ez nem büntetés, hanem közösségi szankció. Talán vannak példáink rá, amikor működik: baráti viszonyainkból és kevésbé súlyos helyzetekben. A szankcióként gyakorolt elutasítás azonban talán csak akkor szülhet változást, hogyha bizalmon alapszik. De hol van a bizalom, hol vannak a maradandó és mély baráti viszonyok – különösen a férfiak körében -, egy individualista, fragmentált és megtört társadalomban? A szankció által előidézett változás nélkül is, a kiközösítés továbbra is önvédelem és közösségünk védelme. És ez életmentő lehet, remélhetőleg.

De ha kizárjuk és túlságosan távol tartunk valakit, talán máshol ismétlődik meg a bántalmazás, ez valaki távoli halálos ítélete lehet? És hogyan lehet annyira távol tartani, hogy a közösségünkben ne folytatódjon az erőszak, de mégis annyira közel, hogy máshol se ismétlődjön meg? Számomra ez tűnik az erőszakot elkövetők helyzetét illetően az egyik legfontosabb kérdésnek.

Van egy ötödik gondolatom, erre most nincs egyetlen szó.

Hogyan lehet a bántalmazó kapcsolatban élőket közel tartani, annyira közel, hogy oda tudjunk figyelni rájuk, hogy ne essenek át többé erőszakon? Lehetséges?

Szeretném hinni, hogy igen, bár gyakran, ahogy most sem sikerül, és ez végtelenül elkeserítő. Ahogy már sokszor tapasztaltam, egyedül nem sokra lehet jutni. De vajon közösségileg? A közösség egyénekből áll, de több, mint puszta egyének halmaza. Vajon mit jelent ez az erőszakra nézve a patriarchális társadalmainkban? Úgy vagyunk nevelve, hogy a bántalmazásra mint személyes ügyre tekintsünk, ami nem a mi dolgunk, amibe ne avatkozzunk bele… Azért néha mégis megpróbáljuk: leülünk ketten, hárman egy asztalhoz, vagy a bántalmazást elszenvedő személlyel vagy akár az elkövetővel. Érveket sorakoztatunk fel, amelyeket egyetértés és egyet nem értés követ, majd megköszönjük. Talán segít, valamiben biztosan, de egy ilyenfajta közbeavatkozás legtöbbször nem hárítja el a pofont. De akkor mi lenne az a közösségi viszonyulás, ami meggátolhatja az ütéseket? Milyenek lennének azok a közösségi viszonyok amelyek meggátolnák az erőszak folytatását és megismétlődését? Milyen lenne az a közösség?

Az erőszak véget vetése közös ügyünk. Bea halála, és az évi 51 nőé, közös üggyé teszik. Egy kicsit mindenki felelőssége és teljes mértékben senkié, csak az elkövetőé. A társadalmi berendezkedés felelőssége a legteljesebb mértékben, de az ellen gyorsan nem tudunk mit tenni, csak lassú változás útján. És akkor, megint csak eljutunk a közösségek kérdéséhez, amelyek talán elvezethetnek a tágabb társadalmi változáshoz.

Most mindenki a Bea meggyilkolását bejelentő hírekre figyel. Érthető a sokk és a gyász. Holnap vajon tudni fogunk jobban figyelni egymásra, hogy kivédjük az erőszakot, annak akármilyen enyhébb formájában is? Mire volna szükség, hogy megtanuljuk ezt a fajta törődést gyakorolni?

#HaEgyElveszMindElveszünk #CadeUnaCădemToate #CadeUnaSărimToate

A kolozsvári Molnár Beáta tragédiája is egy olyan eset, amely azok után történt meg, hogy a rendőrségnek korábban már tudomása volt a feltételezett elkövető korábbi bántalmazásos cselekdeteiről. Azért, hogy ne maradjon láthatatlan ez a rendszerszintű probléma, folyamatosan frissülő aloldalunkon dokumentáljuk a sajtóban nyilvánosságra kerülő, nők és gyermekek elleni erőszak halálos eseteit.

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 70 220 2505 (szerdánként 16-18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: [email protected])

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Kiemelt kép: A NANE fotókampánya a 16 akciónap keretében 2020-ban. / Eichner Hanna