Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szakíthat-e Magyarország kormányváltás esetén az orosz gázzal?

Az orosz-ukrán háború árnyékában ismét felszínre kerültek azok az évtizedes kérdések, melyek külpolitikai kapcsolataink materiális meghatározottságaira mutatnak rá. A kormánypárti oldalon gyakran hangoztatott érv, mely szerint magyaroknak a magyarok érdekeit kell szem előtt tartaniuk a konfliktushelyzetben, éppen arról szól, hogy háború ide vagy oda, nekünk szükségünk van az orosz gázra. Ez – jelen pillanatban – tényállítás, hiszen Magyarország energetikai szempontból különösen kitett Oroszországnak.

Sőt, az Eurostat adatai szerint energiafüggőségünk csak nőtt az elmúlt 20 évben, ez a függés pedig meglehetősen egyoldalú:

az energetikai szektor elemzői szerint hazánkba a nyersolaj legalább kétharmada, a földgáz 75-80 százaléka Oroszországból érkezik. Ennek következtében a magyar kormány elutasít mindenféle energetikai szankciót Oroszország ellen, hiába kéri ennek ellenkezőjét tőlünk az ukrán államfő.

Forrás: Eurostat, © European Union, 2021, under a Creative Commons Attribution 4.0 International (CC-BY 4.0) licence

Mindeközben az európai országok élükön Németországgal igyekeznek leválni az orosz energiáról, Amerika pedig – mint mindig – készségesen segédkezik: szombati beszédében Joe Biden cseppfolyósított földgázt (LNG-t) ígért Európának.

Habár politikailag a háború miatt vált hirtelen kiélezett problémává Európa országainak változó mértékű orosz energiafüggése, arról is érdemes megemlékezni, hogy

a térségben már eleve egy energiaválság volt kibontakozóban.

A koronavírus és a nagykitermelők spekulációja nyomán 2021-ben elszabadultak az energiaárak, általános árdrágulást és inflációt okozva. A Forbes elemzése szerint a járvány elején a csökkenő kereslet miatt csődbe menő termelők kiesésével és a termelés szándékos visszafogásával csökkent a szénhidrogén energiaforrások kínálata.

Az árválság továbbá a piacosítás kudarca is, ahogy erre a Szolidáris Gazdasági Központ (SZGK) Mércén megjelent cikksorozatának első része is rámutat. A gázkitermelők, mint például az orosz Gazprom, kihasználták az új EU-s energiapiac feltételeit, és szűkítették a kínálatot. Ezt a rövid távú kereskedésre berendezkedett gázpiac nem tudta kezelni, hiszen a tavalyi enyhe tél után a kereskedők szándékosan alacsonyan tartották a gáztárolók töltöttségét (ezt a laza piaci szabályozás miatt tehették meg). Így amikor a Gazprom szűkített, illetve a téli fogyasztás magasabb lett a vártnál, energiahiány alakult ki, felnyomva az árakat.

Ez és a globális ellátási láncok részben éppen az energia drágulásából következő akadozása az, amely alapvetően hajtotta és hajtja most már a háborúval kiegészülve a Covid közbeni/utáni gazdasági válságot, amely ellen a hazai gazdaságpolitikának nincs sok fegyvere.

Gyál, 2021. november 15. A Mol Nagykõrösi úti üzemanyagtöltõ-állomása Gyálon 2021. november 15-én. A kormány ettõl a naptól 480 forintban maximálta a benzin és a gázolaj literenkénti árát három hónapra, a döntést ezt követõen vizsgálják felül. MTI/Koszticsák Szilárd

A kormány, de az elemzők egy jelentős része is a magyar energetikai helyzetről mint gazdasági szükségletek rideg, megfellebbezhetetlen valóságáról beszél. A szakértelem szellemében jelenti ki Orbán Viktor, hogy szükségünk van az orosz gázra, de Orbán Balázs, parlamenti és stratégiai államtitkár, a miniszterelnök politikai igazgatója ugyanilyen magabiztossággal állítja, hogy „a paksi beruházás, a földgázszállítások leállítása nem lehet opció”.

Az ellenzékibb térfélen ugyan akadnak, akik csökkenthetőnek tekintik az orosz gázfüggőséget, de azt inkább a „másik oldal”, Európa vagy Amerika szénhidrogén forrásaival pótolnák, szintén arra hivatkozva, hogy nincs más út. Amit ezek a kijelentések elfednek, az az, hogy

a gazdasági kérdések mindig egyben politikai kérdések is.

Már önmagában politikai kérdés az is, hogy melyik érdekszféra energiatermeléséhez láncoljuk oda magunkat – hiába igyekszik ezt szükségszerűségnek beállítani a magyar kormány. De az talán még izgalmasabb politikai kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e függőségi viszonyt kialakítanunk bármely oldallal energetikai szempontból – vagy bármely szempontból.

A kelet-nyugati gázlejtő

A magyar energiafüggés története visszavezethető a rendszerváltás előtti időkre. Az ötvenes évektől kezdve a kényszeriparosítás időszakában folyamatosan növeltük a fosszilis energiahasználat mértékét, egyfelől szénerőművek beüzemelésével, másfelől szénhidrogén-vezetékek kiépítésével a (volt) Szovjetunió országai felé.

A rendszerváltásig tartó folyamatos energia-import növekedése mellett mindig másodlagos volt az energiafelhasználás, az energiatakarékosság szempontja (lásd még itt, 29-31. oldal). Például a lakhatási válság miatt nagyon is indokolt panelépítési programok mindig mellőzték az energiatakarékossági megfontolásokat, így a magyar lakóépületek szigetelése, energiahasznosítása máig elégtelen. Az importált energiára való rászorultságunk, valamint az energiafelhasználásunk pazarló paradigmája velünk maradt a rendszerváltás után is, a mai napig. A hazai gázinfrastuktúra kiépítése egy tudatos szovjet stratégia volt a geopolitikai függés, és saját nyersanyagtermelésük felvevőpiacának kiépítésére.

Az ezredforduló után a magyar politika alapigazsága maradt, hogy ellenzékben keményen kritizálható a regnáló kormány oroszbarátsága, de a kormányon már minden vezető kedvező energiapolitikai egyezségeket igyekezett nyélbe ütni Oroszországgal.

Emlékezetes, hogy Gyurcsány Ferenc is igen baráti kapcsolatot ápolt Putyinnal még a szocialista kormányok idején. Ő maga így írt erről most novemberben:

„Igen. Ölébe emelte Totó nevű kutyánkat saját házunk erkélyén. Szerettem a helyzetet. Ma is szeretem. Mert az egy másik ember volt. Egy másik ország.”

Persze azokban az időkben, amikor Putyin Gyurcsány Ferenc Totó nevű kutyáját babusgatta, Orbán Viktor élesen kritizálta az MSZP-SZDSZ kormányok oroszbarátságát – egészen saját hatalomra kerüléséig. Orbán Viktor egy pragmatikus politikus, tisztában volt vele, hogy gazdasági és így politikai előnyöket szerezhet a Putyin-barátságból. Az előnyből aztán tényleges politikai fegyvertényt kovácsoltak a Fidesz kampány-kohóiban: a hosszútávú orosz gázszerződésekből jött létre a rezsicsökkentés politikája, amely a kevés közül az egyik szociális szempontokat működtető fideszes intézkedés, és ezt minden választáson kihasználják, amennyire csak lehet – most is.

A magyar kormánynak eddig tehát nem állt érdekében az orosz gáztól való eltávolodás.

Nem keresett alternatív szénhidrogén forrásokat, a megújulókba is csak szelektív módon fektetett, valamint, ahogy erre Pletser Tamás, a Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázipari elemzője nemrég a G7-en megjelent írásában rámutat, elpazarolta az elmúlt 12 évet az energiatakarékosság terén is. Pletser szerint a 2,7 millió magyar lakóingatlan döntő többségének hőszigetelése botrányosan rossz, sőt az újépítésű lakások több mint felét is átlagos vagy annál rosszabb energiahatékonysági jellemzőkkel adják át. Az elemző szerint egy teljes felújítása program körülbelül 6000 milliárd forintba kerülne – és hozzáteszi, az elmúlt tíz évben ezer milliárd forintos összegben építettünk sportlétesítményeket ehelyett.

„Ha ezt a pénzt támogatásként fűtéskorszerűsítésre és szigetelésre fordítottuk volna, ami mellé a magánszektor is odatette volna magát, akkor nagyrészt már múlt időben beszélhetnénk erről a kérdésről.”

A keresletet tehát az energiahatékonyságunk javításával csökkentené az elemző, a kínálat problémájára azonban kevésbé zöld megoldást javasol: habár egy bekezdésben megemlíti a nap-, a szél- és a geotermikus energiát is, az energiaellátásunk jövőjét alapvetően azért a szénhidrogénekben látja. Egyrészt javaslata szerint a kormánynak mindenképpen segítenie kellene a cseppfolyósított földgáz (LNG) nagyobb mértékű eljutását hazánkba. Másrészt szerinte a magyar külpolitikának támogatnia kéne Romániát, hogy kiaknázza a fekete-tengeri mezőket, valamint, ahogy azt a Telexnek kifejtette, az Európai Uniónak abba kellene hagyni a fosszilis iparág cégeinek büntetését,

„ugyanis e miatt a trend miatt mostanában ezek a szereplők alig ruháztak be új feltárásokba. Ettől azonban önmagában nem a gáz- és olajfogyasztás csökkent, hanem bebetonozódott az importtól (benne az orosz importtól) való függőség.”

De ha valóban ezt az utat, egy másféle elköteleződést választunk, a függőség szempontjából nem evidens, mit nyerne Magyarország a váltással, hiszen csak újféle, európaibb (és így persze eredendően „felvilágosultabb”, „erényesebb”, „vállalhatóbb” stb.) függést alakítanánk ki.

A nemzeti gázfüggőségünk problémája nem csupán abból áll, hogy „erkölcstelen” mindennapi gázunk forrása, hanem arról is szó van, hogy a magyar társadalom tagjai jelentősen kitettek a piaci és nemzetközi politikai folyamatoknak, energetikai szempontból nem rendelkeznek autonómiával.

Így, például egy európai szintű energiaár-válság esetén, nincs cselekvési lehetőségünk, hiszen a rendszer nem hagy erre teret.

A zöld és közösségi út

Fabók Márton, a Közösségi Energia Szolgáltató projekt munkatársa lapunknak elmondta, hogy szerinte az európai politika alapvetően három pozíciót vett fel az orosz gázfüggőség kapcsán. A magyar, több szempontból egyedülálló, kormányzati álláspont szerint nincs itt semmi látnivaló, az orosz gázfüggőség adottság. A Pletser Tamás képviselte pozíció szerint általánosabban a földgázfüggőség az adottság, de a forrásokat diverzifikálhatjuk.

Fabók Márton ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy valójában Magyarországra az orosz gáz már nem csak keleti irányból érkezik, hanem körbeutazva több EU tagállamot Ausztria felől lépi át a határt, így ha más európai országok diverzifikálni fognak, azáltal mi is kevesebb orosz gázt fogunk használni. Azt is hozzáteszi, hogy ezekhez az alternatív forrásokhoz sem „tapad feltétlenül kevesebb vér”, gondoljuk például az LNG tankerhajókon érkező katari gázra, és természetesen klímavédelmi szempontokból ezek ugyanolyan problémásak. Végezetül ott van a harmadik út, a zöldítés. A közös uniós politika emellett látszik letenni a voksát, legalábbis hosszú távon, de

a szakértő szerint ez esetben sem mindegy, hogy a zöld váltást piaci vagy közösségi alapon képzeljük-e el.

Magyarországra szűkítve a kérdést, a zöldítés alapvetően a hazai épületek energetikai felújítását (itt a zöld és a Pletser-féle pozíció összeér) és a megújulók nagyobb arányú használatát jelenti. Ahogy erre a Greenpeace is rámutat közleményében, ha csak annyira fejlesztettük volna 2010 óta a szélenergiát, mint Lengyelország vagy Románia, akkor most csaknem 40%-kal kevesebb gázt használnának a hazai gázerőművek. Egy épületfelújítási programmal (melyhez uniós források is rendelkezésre állnak) pedig akár évi mintegy 1 milliárd köbméter gázzal csökkenthettük volna az orosz importot (Magyarország összesen évi 10 milliárd köbméter gázt használ).

Fabók Márton a Szolidáris Gazdaság Központhoz kapcsolódó Közösségi Energia Szolgáltató szakértője. Fotó: Kiss Soma Ábrahám / Mérce

Fabók Márton szerint a földgáz teljes kiváltása rövid távon egy nehéz kihívás, bár csak az orosz gáz kiváltása EU-s szinten már két év alatt is megoldható. A fűtésen túl ugyanis a gáz fontos például az áramszektorban és a műtrágya-gyártásban is. Az áramtermelésben jelenleg azért van kiemelt szerepe, mert a megújulókkal és az atommal szemben a gázerőművek rugalmasak, termelésük könnyen a fogyasztáshoz igazítható. Ugyanakkor ennek a rugalmasságnak számos forrása lehet: vízerőművek, tárolói megoldások, integrált hálózatok, fogyasztó oldali megoldások vagy hosszú távon akár a hidrogén. De már most is több gázt használunk az áramtermelésben, mint amire rászorulunk, és ez nem véletlenül van így.

„Állami eszközök kellenek, amelyek pénzügyi és jogi ösztönzőket adnak az alternatív megoldások használatára. Sokszor nincs szükség gázos erőműre, csak a régimódi áramrendszer működtetési szempontból ezt favorizálja.”

A hazai lakossági fűtés terén Fabók szerint nagy lehetőségek vannak a geotermikus energiában, az energiatermelésben a napenergiához kifejezetten jók az adottságaink, és jelenleg ez a legolcsóbb technológia. A szél, habár sokkal lokálisabban használható csak (pl. a Kisalföldön), jól kiegészítheti a napot azzal, hogy jellemzően télen jobban termelnek a turbinák, emiatt is kár, hogy Magyarországon a szélenergia, igazából senki által nem ismert okokból, „de facto be van tiltva”. De ahogy az uniós átmenet esetében, úgy itthon sem mindegy, hogy mindezen lehetőségeinket figyelembe véve piaci vagy közösségi alapon szervezzük-e meg az energiaellátásunk. A zöldítés önmagában még nem szabadít fel minket a függés alól.

Ahogy azt a SZGK már korábban idézett cikksorozata is bemutatta, a jelenlegi EU-s zöld átmenet leginkább az óriásberuházásoknak kedvez, a decentralizált helyi termelést és az energiaközösségek kialakítását hátráltatja, miközben a megújulók valódi fegyverténye éppen az – a nyilvánvaló klímavédelmi előnyök mellett -, hogy egy demokratikusabb, nagyobb autonómiát biztosító energiaellátás kiépítését teszik lehetővé. Hazánkban is úgy lett kialakítva a szabályozási környezet, hogy a zöld átállás kedvezményezett csoportjai a polgári középosztály, és még inkább a nemzeti tőkés réteg. Mostanra a nagy magyar napelem-beruházások mögött leggyakrabban NER-közeli nagytőkés befektetők állnak.

De attól, hogy országos szinten esetleg a szuverenitás felé tartunk, a magyar emberek továbbra is függőségi viszonyban lesznek, arra továbbra sem kapnak lehetőséget, hogy rendelkezzenek az energia felett, vagy akár megtermeljék azt maguknak.

Egyelőre tehát nem sok esély van egy valóban demokratikus energia-átmenetre, és az április 3-i választásokon az is kérdés, hogy a leendő kormány vajon milyen irányba fog továbblépni. Kormánypárti oldalról még a háború alatt is az orosz gáz melletti kiállás dominál, a háttérben pedig egy nemzeti tőkés alapon szervezett részleges zöld átmenet húzódik meg. Az ellenzék konkrét terveit nehezebb felmérni, inkább szlogeneket lehet látni, mint tényleges részleteket. Az biztos, hogy az ellenzék újra engedélyezné a szélenergiát, panel- és gangfelújítási programot ígér, valamint általános zöldítést, azt azonban nem tudni, hogy mindezeket piaci vagy közösségi alapon képzeli-e el. Az uniós politika iránti hű elköteleződésük mindenesetre inkább az előbbit sejteti.

Bárhogy is dönt bármely leendő kormány, valószínűleg adatokkal és számokkal alátámasztva fogják bizonygatni, hogy döntésük bölcs belátás eredménye, gazdasági szükségszerűségek kötik meg a kezüket. Arról szó sem lesz, hogy döntéseiket politikai szempontok, esetleg választott értékeik, világnézetük – vagy saját anyagi érdekeik – motiválják.

A kérdés mindennek ellenére nagyon is politikai. Maradunk-e az orosz gáznál, és hozzákötjük-e továbbra is magunkat Putyin hatalmához? Változtatunk, de csupán a status quo mentén, és a nyugathoz csatlakozva diverzifikáljuk a gáz- és energiaforrásainkat? Harmadik lehetőségként a piaci, nagytőkés zöldítés útját folytatjuk, vagy valóban megpróbáljuk demokratizálni az energia-rendszerünket, visszavenni az energia-termelés eszközeit a saját kezünkbe, így ténylegesen megszüntetve minden függőségi viszonyt? Bármi mellett is döntenek politikusaink, magyarázatuk ellenére politikai döntést fognak meghozni. A kérdés tehát nem az, hogy április után a leendő kormány szakíthat-e az orosz gázzal. Hanem, hogy meglesz-e a politikai akarat a valódi változáshoz?