Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Harc Líbiáért: az arab hidegháború újabb fejezete

Katar 1971-ben vált függetlenné az Egyesült Királyságtól, ekkor még a világ egyik legszegényebb országa volt. 1981-ben Szaúd-Arábiával, Kuvaittal, Bahreinnel, Ománnal és az Egyesült Arab Emirátusokkal együtt megalapították az Öbölmenti Együttműködési Tanácsot, melyben az utolsó szó mindig a legnagyobbé, azaz- Szaúd-Arábiáé lett. Katar pedig nem mindig volt megelégedve ezzel a helyzettel, ugyanakkor a kis olajmonarchia ki volt szolgáltatva nála jóval erősebb és gazdagabb szomszédjának, többek között azért, mert Katarban sokkal inkább földgáz van, mint kőolaj, ekkor pedig még nem volt megfelelő technológia ennek gazdaságos kinyeréséhez és szállításához.

1995-ben az akkori uralkodót, Halífa ibn Hamadot megpuccsolta fia, Hamad bin Kalifa, aki úgy gondolta, Katarnak ki kell törnie Szaúd-Arábia árnyékából. Uralkodóként első körben hatalmas pénzeket fektetett kutatásokba, hogy az ország területén található nem földgázmezőket hasznosítani tudják. Terve bevált, az új technológiának köszönhetően pedig országa rövid időn belül sosem látott gazdagságra tett szert, amiből egyik első nagy beruházásuk az Al Jazeera hírtelevízió megalapítása lett. Mára az Al Jazeera a BBC után a világ második legnagyobb médiaholdingjává vált, nem csak az arab világban népszerű, de a Balkántól egészen Dél-kelet Ázsiáig működtetnek TV csatornákat. A média összességében mindig is kritikus volt Szaúd-Arábiával kapcsolatban, ami a kezdetektől zavarta a királyságot.

A két ország között tovább feszült a viszony, mikor 2006 után a Hamasz és a Fatah palesztin szervezetek között kialakult belháborúban Szaúd-Arábia a Fatahot, míg Katar (Iránnal és Törökországgal együtt) a Hamaszt kezdte támogatni. Az igazi gondok azonban az arab tavasszal kezdődtek.

Eleinte a két ország közösen támogatta a szekuláris arab rezsimek megbuktatását, amiben egyébként nem kevés szerepe volt az Al Jazeera hírcsatornának. Arról viszont már más elképzelésük volt, hogy kiket is látnának szívesen az egykori diktátorok helyén.

Hiszen míg Rijád a szalafi ideológiát exportálja mindenhova, addig Katar a Muzulmán Testvériségben talált szövetségesre, a két irányzat pedig nem kedveli egymást. Tunéziában 2011-ben, Egyiptomban pedig 2012-ben nyerte meg a választásokat a Muzulmán Testvériség, amivel Katar hatalmas befolyásra tett szert a térségben, Szaúd-Arábia pedig ezt nem engedhette. 2013-ban többek között Rijád segítségével puccsolták meg Egyiptomban a Muzulmán Testvériség egyébként demokratikusan megválasztott kormányát és Muhammad Morszi elnököt. A hatalmot magához ragadó esz-Szíszi tábornok véres megtorlásba kezdett, és a Muszlim Testvériséget terrorszervezetté nyilvánította, a mozgalomnak több ezer szimpatizánsa menekült el az országból, elsősorban Katarba és Törökországba.

Szaúd-Arábia azonban nem nyugodhatott meg, hiszen az Al Jazeerának köszönhetően Katarnak sikerült elérnie, hogy a muszlim világ jelentős része elítélje a katonai puccsot, a testvériség iránti szimpátia pedig csak egyre inkább nőtt a térségben. 2014-ben aztán Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok és Bahrein a Muszlim Testvériségnek nyújtott támogatásra hivatkozva visszahívták nagyköveteiket Katarból.

A konfliktus során Katar egyre közelebb került Törökországhoz. Először csak fegyvereket kezdett tőle vásárolni, majd

egy török katonai támaszpontot is építettek az országban, amivel Katar egyértelműen kifejezte, nem akar többé Rijádtól függeni.

2017-ben aztán jött az újabb fordulópont, Szaúd-Arábia és szövetségesei (azaz az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Egyiptom, Maldív-szigetek, Mauritánia, Szenegál, Dzsibuti, Comore-szigetek, Jordánia, a líbiai keleti részén székelő tobruki kormány, és a jemeni Hadi kormány) megszakították diplomáciai kapcsolataikat Katarral, és megtiltották, hogy katari repülők és hajók a vizeiket vagy légterüket használhassák. Az ország élelmiszerszükségletei kevesebb mint egy százalékát termeli meg magának – a többi mind a környező országok vizein, légterén vagy épp Szaúd-Arábia irányából, szárazföldön jut be az országba. Így óriási csapást jelentett az egyetlen, Szaúd-Arábiával közös szárazföldi határ lezárása is.

Ekkor viszont megjelent Irán és Törökország, akik egyből élelmiszert kezdtek szállítani az országnak. Rijád és szövetségesei ekkor egy listát készítettek arról, mit is kérnek cserébe azért, hogy véget vessenek a szankcióknak, ezek között olyan követelések voltak, mint felszámolni a török katonai bázist, bezárni az Al Jazeerát, megszakítani minden kapcsolatot Iránnal, illetve felhagyni a Muzulmán Testvériség támogatásával. Katar ezen követeléseket azonban nem volt hajlandó teljesíteni.

Katar mindeközben nem csak Törökországhoz, de Szaúd-Arábia legnagyobb ellenségéhez, Iránhoz is közeledni kezdett, ami már csak olaj volt a tűzre. Ugyanakkor Szíriában Irán az Aszad rezsimet támogatta, míg Szaúd-Arábia és Katar Aszad ellenzékét, ami ebben a helyzetben lassan értelmét vesztette, így a két olajmonarchia lassan kihátrált a szír ellenzék mögül.

Líbiában más volt a helyzet. Miután 2011-ben a felkelők megbuktatták Moammer Kadhafit, a térség regionális hatalmai egyből azon kezdtek dolgozni, hogy saját bábkormányaik kerüljenek hatalomra a hatalmas kőolaj-készletekkel rendelkező országban. Éppen ezért 2012 márciusában Katar és Törökország támogatásával meg is alapították a Muzulmán Testvériség politikai szárnyát, az Igazság és Fejlődés Pártját (nem mellékesen ugyanígy hívják a török kormánypártot is). Ezt pedig Szaúd-Arábia nem nézte jó szemmel, így ők is beindították saját ideológiaexportjukat. Ők a szalafizmus egyik ágához tartozó makhdalista milíciákat kezdték támogatni. Ez a mozgalom a nyolcvanas években jött létre azzal a céllal, hogy a Muzulmán Testvériség térnyerését megállítsa, első sorban Szaúd-Arábia pénzeli a mozgalmat, így egyértelmű volt, hogy Líbiában is őket fogják bevetni.

A Kadhafi halála után kialakult hatalmi vákuum pedig tökéletes terep volt erre, az országban amúgy is jelen lévő regionális ellentét Tripoli és Bengázi között rövid átmeneti konszolidációs időszak után újabb polgárháborút idézett elő. A két -mindig is ellenségeskedő országrész egymás ellen fordult, így jelenleg két – egymás hatalmát el nem ismerő kormány van. Egyik oldalon ott van a Tripoliban székelő, Katar, Törökország, Muzulmán Testvériség által támogatott Fájez-kormány. Az EU és az ENSZ is ezt a kormányt támogatja, mert úgy vélik, csak az ő segítségükkel tudják feltartóztatni a menekülteket. Velük szemben áll a Tobrukban székelő kormány, aminek hadseregét Khalifa Haftár tábornok vezeti, őket támogatja Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szudán, Egyesült Arab Emírségek és Moszkva is. A helyzet kaotikusságát jól mutatja, hogy Haftár tábornok egységei között vannak orosz zsoldosok, és szalafi iszlamista milíciák egyaránt.

Törökország tripoli kormány melletti egyre aktívabb szerepvállalása pedig már Görögországot is belerángatta a konfliktusba, akik – Ankarával szemben – értelemszerűen Haftár tábornokot támogatják.

Mindeközben pedig Ankara egyre látványosabban hagyja magára a szíriai ellenzéket, és egyre nagyobb szerepet vállal Katar oldalán Líbiában, ami csak arra enged következtetni, nem fog egyhamar eldőlni, hagy Katarnak vagy inkább Szaúd-Arábiának lesz majd vazallusa Líbia.

Címlapkép: Kadhafi szétlőtt tankjai 2011-ben (kép: Wikimedia Commons)