Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Horváth Aladár: Jenőnk

Jenőnk,

ha Szépöcsémnek szólítanálak, az amolyan hízelgő-bratyizós lenne: noha szüleink elvárták, hogy a rokonságot törvényként tiszteljük, mi túlléptünk a hagyományos unokatestvéri viszonyon. Kapcsolatunk több volt ennél: szellemi-erkölcsi szövetség, amelyet a cigányok teljeskörű emancipációjából egy jottányit sem engedő küldetéstudat kovácsolt össze. Kapcsolatunk természetesen más viszonyt jelentett közel négy évtizede, amikor megismerkedtünk, és mást harminc, húsz és főleg tíz évvel ezelőtt.

A kezdeti időszakban a példakép voltam, te pedig a legtehetségesebb tanítvány, ami pár évvel később már több, mint szimpla tanítvány: tanulótársam és harcostársam a mozgalomban, a kétezres évek elejétől már tanítóm is – a szociális jog területén mindenképp, számos erkölcsi kérdésben pedig iránytű. Aztán alig több mint tíz évvel ezelőtt a roma politika boszorkánykonyhájában olyan főzet készült, amitől útjaink külön váltak. Ebben jelentős szerepet játszottak saját elmulasztott és hibás döntéseim. De külső, hatalmi érdekek is húzódtak a mögött, hogy a legjelentősebb polgárjogi szervezetet fölszámolják, és a két polgárjogi politikus számára külön-külön utat, és ahhoz rendelt feltételeket szabjanak.

2010 óta – egy-két jelentősebb roma politikai akciót leszámítva – nem beszéltünk egymással.

Két évvel ezelőtt Iványi Gábornak sem sikerült elérnie, hogy kibéküljünk, hogy felhívására együtt álljunk az ő jobb-és baloldalán a Parlament előtti színpadon. Emlékeztetőül: a gyöngyöspatai diákok elkülönítése és megalázása miatti perben a bíróság szolid összegű kártérítést ítélt az áldozatoknak. A habonyi gyűlöletgyár ezt gondolta ürügynek arra, hogy a bevándorlók után most a romákat helyezze a célkeresztbe. A projekt plusz hozadékának pedig a bíróságok megrendszabályozását tekintették. Orbán évnyitó uszító beszédével dördült a startpisztoly, s ha nem jön a koronavírus, ami leállította, eltérítette az új ellenség kijelöléséről szóló haditervet, ki tudja, hová fajult volna az állami gyűlöletspirál. A miniszterelnök ellen hatalommal való visszaélés alapos gyanúja miatt büntető feljelentést tettem, az Idetartozunk Egyesület pedig felvonulással tüntetett az égbekiáltó skandalum ellen. Külön-külön szerveztük a demonstrációt, és reméltem, hogy hátha, és dühös voltam, hogy miért nem!

Tavaly szeptember elején aztán váratlanul felhívtál, és barátságosan közölted, szeretnéd Nóri lányoddal és a barátaiddal megnézni a Szabadulás című kiállításunkat, s hogy aznap, délután 5 és 6 óra között volna-e erre lehetőség? Várunk szeretettel, feleltem. Lesz, aki beengedjen, de én csak hat körül tudok odaérni. Így is volt, hat után pár perccel érkeztem, ti már épp végeztetek, a galéria előtt, az utcán találkoztunk. Visszajöttetek, és beszélgettünk még egy órát.

Olyan voltál, úgy viselkedtél, mintha nem is lett volna kapcsolatunkban az a tíz éves szünet. Dicsérted a Palotanegyedben kapott, új perspektívákat nyitó helyiséget, elismerő jelzőkkel illetted a kiállításunkat, de nem kerültek szóba sem a személyes sérelmeink, sem a politikai nézetkülönbségek. Túlléptél jogos haragodon, és én sem hoztam elő a tíz éves vesszőfutásom. Újra érezhettem, hogy amikor a szemedbe nézek, a saját szememet látom, mintha tükörbe, vagy ikertestvérem szemébe néznék. Felszabadító, elementáris érzés.

Ott voltál október másodikán a Kőfaragó utcában, a Bura Károly Galériát megnyitó, konferenciával, zenés fotókiállítással egybekötött névadó ünnepségen. A lazább programrészeknél az épület előtt ácsolt kis padunkon ültél, és ahogy máskor: kávék és cigik közt kedélyesen diskuráltál a jelenléted meglepetésként értékelő vendégekkel is. Láthatóan nem voltál jól.

Huszonegyedikén ugyanitt egy kiskonferenciát szerveztünk Lesz-e politikai képviseletünk 2022-től? címmel. Megszakítottad a borsodi programod, végigülted-vitatkoztad az eszmecserét, hogy másnap hajnalban – betegen – visszautazz Sajószentpéterre. Az előadásom után hét-hét percben felszólaló cigány származású magyar pártpolitikusok saját esélyeiket latolgatták, míg az 1Magyarország Kezdeményezés képviselői a jelöltek felkészültségbeli, hitelességi követelményeit fogalmazták meg.

Kíméletlen logikával vezetted le, hogy leginkább a semminek van realitása. Ha bármely oldal felvállalná a romák és ezzel az ország talpra állításának ügyét: annak már látszódnia kellene a programokban, az üzenetekben, a megfelelő személyek helyzetbe hozásában. Ehelyett többszörösen leszerepelt roma politikusok szerecsenmosdatják az egykor vegytisztán neonáci pártot.

Az ún. demokratikus ellenzéki pártokban nagy a tülekedés a befutó helyekért, a roma politikusoknál jóval befolyásosabb figuráknak sincs biztos helyük, a miniszterelnök-jelöltjük pedig nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy három roma politikust betoljon a Parlamentbe. Van egy vágyálmod, mondtad: az ORÖ 47 tagja talál egy köztiszteletben álló, civil roma jelöltet, és őt szavazza meg a lista élére! Legalább harmincezer regisztrált cigány választó pedig ráadja a voksát, és lesz egy teljes jogú roma parlamenti képviselőnk!

November elején kórházba kerültél. Messengeren váltottunk üzenetet: írtam, hogy november 13-án lesz 20 éve az erzsébetvárosi „lebilincselő” történetnek, amikor a Garay utca 5-ben élőlánccal keltünk a kilakoltatni szándékozott család védelmére, és tizenhatunkat beszállítottak a rendőrkapitányságra. Megemlékezhetnénk egy közös cikkel!

Az RPA dokumentumai között találtam jó néhány általad írt beszámolót a Király utca 25. lakásfoglalóiról, az ügyükben tett lépéseinkről. Erre építve megírtam a cikket, és elküldtem neked. Írtad, hogy öt napi kezelés után hazaengedtek (öt napig nem cigiztél!), nem volt szabad dolgoznod sem, de mivel megígérted, megnézted, néhány megjegyzésed beépítettem a szövegbe, és küldtem a Mércének. Utoljára 2000 januárjában jelent meg közös cikkünk: a székesfehérvári gettóügy kronológiája a Phralipében…

December 3-án délután krumplishurka-orgiára hívtam a romaparlamenteseket – ezen ünnepi alkalmon Te voltál a díszvendég. Feleségem, Margit csodavacsorájával párhuzamosan én házigazdához nem méltón a galéria hátsó helyiségében a Romaversitas Alapítvány zoomos kuratóriumi ülésén vettem részt, de az elnökség remek hangulatban falatozott és nevetgélt a testvér-vendéggel. S mivel az online ülés után kiderült, hogy a nekem meghagyott kis szál hurkára nem tartok igényt, mert otthon jóllaktam, voltál szíves belakmározni azt is.

Némi csúszással, december 13-án jelent meg közös írásunk „Húszéves emlék: a magyar politikatörténet és a roma polgárjogi mozgalom egy nevezetes napja” címmel.

Egy hét múlva egészen jó állapotban találtalak az irodádban. Hosszú évek után akkor beszéltünk először, négyszemközt, személyesen. Mindössze egy kibeszéltnek tűnt kritikát vágtál a fejemhez: „Azért neheztelek rád, mert nem zavartál el a gimnáziumba!”- De hát apáddal mennyit vitatkoztam, odaírasson, mentegetőztem. Meg aztán, amikor érettségi nélkül megcsináltad a Tündérhegyi szocmunkásképzést, aminek a két évét elfogadták a főiskolák, írásban kértem a minisztert, mentsen fel az érettségi alól, de nem kivételezett – hozzáteszem, helyesen. És folyamatosan dolgoztunk, hogy jutott volna időnk egyetemre járni?

Azóta már lenne két-három diplománk, egy saját tanszékünk, mint Angélának, és haladna a tudományos karrierünk, nem úgy, mint a gádzsóktól, meg a népünktől függő politikai…” Meséltem neked, hogy az október 21-ei politikai kerekasztalunkon elmondott szövegem szeretném megjelentetni a Mércén, és egyetértesz-e azzal, hogy ebben az abszurd helyzetben a viccpárt lenne a megoldás: a Kétfarkúakkal kellene tárgyalnunk. „Ha aláírják az Idetartozunk minimálprogramját, akkor lehet róla szó, ha csak nem gondolják, hogy már nélkülünk megnyerték a választást. Ha meg nem jön össze, elmondhatjuk: a kutyáknak se kellünk!” – húztad el a szád, kesernyés vigyorral.

Gondoltál már arra, hogy hány ezer roma család lakhatását védtük meg, vagy hány száznak intéztünk fedelet a feje fölé, és mind a ketten albérletben lakunk?” – hosszú csönd volt a válaszom.

Január 8-án meg is mutathattam kis otthonunkat, a „nyóckerben”. Majd’ minden gyerekünk, unokánk fenn volt, és nem volt hangzavar, nyüzsgés, mindenki rád figyelt. Meséltél a nagycsalád Patakról Pestre költözésének kálváriájáról, legkisebb öcséd tragikus haláláról, a testvérekkel kialakult viszonyról. Kérdezted lányom, fiam, hogyan alakult az ő életük: Jáci és Ales lelkesen válaszoltak, majd boldogan meséltél arról, hogy együtt készülsz Nórival az egyetemi félévi vizsgákra, s hogy bármennyire sok időt vesz el, és fárasztó, megmutatod a lányodnak, hogy végigcsinálod! Olyan volt a röpke három óra, mint gyerek-és ifjúkorunk legszebb pillanatai Miskolcon, Patakon, „Újhelben” vagy Regmecen, a cigány szeretet és méltóság ölelésében.

Ötvenedik születésnapod szűk családtól nagyobb körben való megünneplését a járvány utáni nyugodtabb időre tervezted, ezért csak egy rövid köszöntőt írtam a Roma Parlament közösségi oldaláról neked:

Szeretettel köszöntjük 50. születésnapján Setét Jenőt, a 21. századi Magyarország egyik legbölcsebb közgondolkodóját, a roma polgárjogi mozgalom meghatározó alakját.

Kedves Jenő, sok egészséget és erőt, egy saját otthont, s benne sok boldogságot kívánok neked!

Testvéri szeretettel: Aladár

Alig egy nappal később bekövetkezett a tragédia.

Ma pedig búcsúzunk a 21. századi Magyarország egyik legbölcsebb gondolkodójától, a roma mozgalom meghatározó alakjától.

Búcsúzom Szépöcsémtől, a zseniális Tanítványtól, a Harcostárstól, a teljes életművet hagyott Tudós-politikustól, a roma polgárjogi mozgalom Ikonjától, az ország Lelkiismeretétől. Jenő, köszönök mindent, amit adtál nekem és a családomnak, a romáknak, és ennek a rideg-hálátlan országnak.

A Jóisten tartson a kezei között!