Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A rendszerkritika értelme 2022-ben és a „csirke far-hát”

A csirkefarhát-eset megmutatta: ahogyan egyre nő az ellenzéken a politikai és társadalmi nyomás, úgy válik egyre kilátástalanabbá érdemi rendszerkritikai üzenetek megfogalmazása. Úgy vélem a rendszerkritikai oldalnak két végletet kellene elkerülnie: egyrészt bármilyen fájdalmas is legyen az ellenzékből (vagy annak bizonyos részeiből) való kiábrándulás az Orbán-rendszer leváltásán kell dolgoznunk, másrészt akkor is az Orbán-rendszer leváltásán kell munkálkodni, ha annak bizonyos politikáit a kormányozni kívánó ellenzék szemmel láthatóan folytatni akarja.

Antal Attila írása válasz Büttl Ferenc Csirke far-hátról és az ellenzék baloldali kritikájáról című írására.

A Mércénél kedveljük az igényes és érvelő vitákat. Ha te is elmondanád a véleményedet, hozzászólnál a vitához, várjuk a jelentkezésedet a [email protected] e-mail címen.

Egy idő után az ember hozzászokik ahhoz, hogy a rendszerkritikai üzenetek, úgy mint a globális kapitalizmus és az azt fenntartó multinacionális vállalatok, valamint a velük szövetséges autoriter nemzetállamok bírálata bizony a politikai „senki földjére” sodorja. Ez azzal jár, hogy az Orbán-rendszer szempontjából kommunistának, az ellenzéki közvélemény liberális része felől pedig orbánistának (olykor ugyancsak kommunistának) vagyunk bélyegezve. Ebben az az igazán rossz, hogy az ellenzék meghatározó része sem tekinti legitimnek a rendszerkritikát (gondoljunk bele például abba, hogy az ellenzéki előválasztáson lezajlott úgy egy klímavita, hogy a klímaválságnak a kapitalizmusban gyökeredző okaira semmilyen érdemi reflexió nem érkezett). Ez a helyzet abból is következik, hogy a rendszerkritika ma Magyarországon zömmel intellektuális pozíció, vagy jobb esetben is az ellenzéki összefogás társutas mellékszereplője. A malomkövek között őrlődés (amely lényegében a rendszerváltás óta tart, sőt már az előtt elkezdődött) és az állandó frusztráció oda vezetett, hogy a magyar rendszerkritikai oldalon rendre megfogalmazódnak olyan szempontok is, hogy az ellenzék az Orbán-rendszernél is vehemensebben szolgálná ki a globális kapitalizmus érdekeit, kéjes vágy fűti a megszorítások politikájának ismételt bevezetése kapcsán: ezek (és persze ezerféle személyes sértődés) miatt pedig mára kialakult az Orbán-rendszer látens és/vagy dacos elfogadása a rendszerkritikai oldal bizonyos szféráiban. Azt gondolom, hogy erről nyíltan kell beszélni és mindezt kellő határozottsággal kell visszautasítani:

a rendszerkritikai oldal semmilyen módon nem támogathat egy autoriter rezsimet.

Ugyanakkor a „farhát-gate” rámutatott arra, hogy a rendszerkritikának (még ha nem is tekinthető megszerveződött politikai erőnek) óriási szerepe lehet(ne) az Orbán-rendszer leváltásában. Ugyanis, ha valóban rendszert szeretnénk váltani és nem az Orbán-rendszert akarjuk folytatni Orbán nélkül, akkor azt lenne érdemes megérteni, hogy maga az Orbán-rendszer nem más, mint a globális kapitalizmus félperifériás működésmódja, amelynek alapvető karaktere az, hogy a tőkés érdekek (és nem a társadalom) szolgálatába állítja az autoriter államot. Abban van különbség a 2010 előtt és utáni rendszerek között, hogy 1989-ben még élt az a meggyőződés, hogy a globális kapitalizmus érdekeit ki lehet szolgálni demokratikus keretek között is, 2010 után azonban Orbán nyíltan szembefordul ezzel és az, amit sokan a jogállam és állampolgári jogok leépítéseként jellemeznek, nem más, mint annak belátása, hogy a közép-kelet-európai félperiférián a kapitalizmus csakis autoriter keretek között működtethető. És ez nemcsak Orbán Viktor „belátása”, hanem osztoznak ebben az Európai Unió neoliberális rendszerei és a globális kapitalizmus üzleti szereplői is. Csakis a rendszerkritika világít rá arra, hogy mivel az Orbán-rendszer a 2010 előtt világ következménye, ezért annak leváltásához korántsem elegendő a jogállamiság bürokratikus „helyreállítása”, hanem ki kell építeni a demokrácia társadalmi és gazdasági alapjait.

Csakis a rendszerkritika fogalmazza meg azt, hogy a közép-kelet-európai rendszerek autoriter fordulatának egyik oka az Európai Unió és mindenek előtt a neoliberális karakterű monetáris unió kizsákmányolási rendszerként való működése, amelyben az erősebb tagállamok alkotják azt az „európai birodalmat”, amelynek a félperiféria alá van rendelve.

Engem ilyen gondolatok vezérelnek akkor, amikor az ellenzékben egyre jobban látható neoliberális és neokonzervatív irányvonalat kritizálom. Ez munkálkodott bennem akkor is, amikor megemlítettem, hogy a „far-hátazás” bármilyen formája sérti a legrosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportokat, akik számára 1989-ben megígérték azt, hogy az alkotmányos demokrácia jobb életet biztosít, de keserű felismerés volt számukra, hogy az emberi jogokat „nem lehet megenni” (vagyis a polgárság nem csak közjogi, de gazdasági kategória is), majd pedig ugyanőket taszította neofeudális függésbe az Orbán-rendszer, amely immáron nem ígér emberi jogokat, hanem gyűlöletpolitikával körbehazudott biztonságot. Ebben a kontextusban vetette Büttl Ferenc az én és más rendszerkritikai szereplők szemére azt, hogy a „far-hátazás” alapvetően nem a rossz helyzetű társadalmi csoportok felé irányuló gúnyolódás volt, és nem érdemes úgy általában az ellenzéket kritizálni, csak azokat, akikkel tényleg bajunk van.

Nagyon sokat gondolkodtam ezen azóta. A rendszerkritikai baloldal nem lehet vak a politikai realitásokra, ugyanakkor nem tagadhatja meg azokat az elveket, utópiákat, amelyek végtére is a társadalmi (történelmi?) legitimitását biztosítják. Utóbbiak nagyon egyszerű, ám annál fontosabb dolgok: humanizmus, a kizsákmányolás és igazságtalanság elleni harc, illetve ennek ideológiai és politikai formáinak megteremtése (mozgalom, párt). Őszinte elismerés és tisztelet illeti azokat, akik az ellenzéki összefogásban a baloldali értékek elismeréséért folytatnak kilátástalan küzdelmet (nem kevesen vannak, és még akkor is jelentős tevékenységet végeznek, ha a rendszerkritikai baloldal sokszor le is nézi ezt a politikai aprómunkát, vagy elégtelennek találja). De, ha az ellenzék maradék baloldala ignorálja a rendszerkritikai baloldalt, akkor nem marad ideológiai támasza, nem marad „organikus értelmisége”, és ahogyan 2010 előtt és utáni rendszerek mutatják: ezek nélkül nem lehet politikát csinálni.

A konkrét ügyre visszatérve (és talán az előbbieket is jobban meg lehet így világítani), ha a „far-hát” kapcsán azt a technokrata és „túlfeszített lényeglátó” ideológiai és kommunikációs sémát választjuk, mely szerint közgazdaságilag kimutatható, hogy az árak befagyasztása nem hoz embereket jobb helyzetbe (ugyanis az intézkedés áremelkedést okoz a vevő fogyasztói kosarának egyéb termékei esetében), akkor valójában sem azt nem értjük, hogy miért bukott meg az 1989-es demokrácia, sem pedig azt, hogy miként jött létre az Orbán-rendszer (lásd fentebb). Amikor az emberek azt hallják az ellenzéktől, hogy az árbefagyasztás nem jó nekik, akkor azt ők úgy értik, hogy a balliberális oldal megint azt mondja, hogy „nincs ingyenebéd” (hiszen például az ellenzéki oldalon önmagát megint reaktivált Bokros iránti kritika úgy jött a Fidesznek, mint egy falat kenyér). Ugyanis nem a közgazdasági realitás számít, hanem az, hogy a legszegényebbeket puszta feudális „vagyontárgynak” tekinti az Orbán-rendszer, és ők érthető módon, saját sorsuk akárcsak minimális, látszatszerű jobbra fordulásának ígérete miatt (ami lehet egy zsák krumpli vagy a közmunka) belekényszerülnek a saját kompromisszumukba a rendszerrel (az ilyen kompromisszum pedig nem lehet ismeretlen a lényegesen jobb helyzetben lévő középosztály számára sem). Ezt a hihetetlenül kényes helyzetet kellene végre megérteni, és minden olyasmi, ami akárcsak a látszat szintjén, de gúny tárgyává teszi a „kisembert”, az az autoriter jobboldal karjaiba löki ezeket a társadalmi csoportokat (nem csak nálunk, hanem többek között az USA-ban is: ezzel magyarázható az is, hogy a magyar és amerikai autoriter jobboldal ennyire egymásra talált az utóbbi időben). Arról nem is beszélve, hogy a hazai (liberális) ellenzékben régi hagyományai vannak az Orbán-rendszer iránti gyűlöletből és kilátástalanságból fakadó „vidékizésnek” vagy egyéb társadalomhibáztató frázisoknak.

A társadalmi nyomor megértése és átérzése a balliberális oldalra ráégett „szakértői” pózból nem fog menni, hiszen az emberek azt tanulták meg, hogy ebből a jól ismert „megszorítások politikája” fog következni.

Jellemző, hogy az ellenzék egy része már most a megszorítások pszichózisában ég: lényegében mindegy, hogy ki nyer, de „szükség lesz megszorításokra”. Természetesen igaz, hogy egyes termékek árának befagyasztása semmilyen módon nem kezeli a nyomort (az Orbán-rendszernek nem is ez a célja), viszont a csípőből tüzelő társadalmi érzéketlenség joggal háborítja fel az embereket.

Végül a „far-hát” ürügyén szeretném egy fontos dologra felhívni az ellenzéki közösség figyelmét: ez pedig nem más, mint a „far-hátazásban” rejlő középosztályi gőg. Ez pedig abban gyökeredzik, hogy az ellenzéki előválasztás eredményével véglegesen eldőlt, hogy az Orbán-rendszer ellenzéke számára fontos és maga a rendszer által favorizált társadalmi csoportok között lényegében nincs különbség. Vagyis a cél a középosztály és a felső középosztály állami megsegítése, védelme. Abban persze már van nem csekély különbség, hogy ezt a célt az ellenzék – reményeim szerint – nem szociális katasztrófa bekövetkezése árán kívánja véghez vinni és nem szeretné a legrosszabb helyzetű csoportokat neofeudális függésben tartani.

Én azonban nem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy az ellenzék (egyébként tényleg komoly munkát végző) baloldalának csakis annyi legyen a mozgástere, hogy a szociális szépségtapasz lesz az ellenzék neoliberális programján.

Sajnos a viharfelhők sokasodnak és nem lehetünk optimisták: nem túlságosan bíztató, hogy az ellenzéki oldalon nem lehet tőke-munka relációban kizsákmányolásról beszélni, szinte tabu kimondani azt, hogy „fizessenek a gazdagok”, vagy hogy progresszív személyi jövedelemadó-rendszerre lenne szükség. Büttl Ferenc azzal érvel, hogy nem érdemes számon kérni az ellenzéken a baloldaliságot, mert túl heterogén és „egymáshoz képest a világról és a jó állapotokról nagyon mást gondoló pártok alkotják, akiket az a szándék és cél tart össze, hogy Orbánt és a NER-t leváltsák”.

Itt azonban van egy súlyos félreértés: kormányozni társadalompolitika nélkül nem lehet (nem is érdemes, sőt ez adja meg az igazi értelmét). A társadalompolitika pedig ideológiailag meghatározott. A gond pedig az, hogy nem látszik nagyon különbözni az Orbán-rendszer (felső)középosztályt preferáló társadalompolitikája attól, ami az itt jelzett ellenzéki folyamatokból kirajzolódni látszik.

Ha már az előválasztáson úgy bukott meg a baloldali program, hogy lényegében ki sem lépett az öltözőből, szerintem tartozunk magunknak és a magyar társadalomnak annyival, hogy létrehozzuk az ellenzéki baloldali és a rendszerkritikai oldal hatékonyabb, méltányosabb és egymást erősítő együttműködési lehetőségeit. Ebben az ellenzéki baloldalt a rendszerkritika abban inspirálhatja, hogy túllendüljön azokon az első ránézésére kőkemény reálpolitikai akadályokon és megkötött kompromisszumokon, amelyek garantáltan az Orbán-rendszer túlélését fogják eredményezni akkor is, hogy ha nem lesz kormányváltás, de akkor is, hogy ha lesz. Ehhez kívánok magunknak erőt, egészséget!

Kiemelt kép: MTI/Czeglédi Zsolt