Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A balliberalizmuson túl: Szabadságra ítélve

2021 egyik legfontosabb magyar nyelvű könyve volt Kis János sajátos műfajú memoárja, a Szabadságra ítélve.[1] Ahogy kezdtem magamban elrendezni az év tapasztalatait, egyre rosszabb lelkiismerettel gondoltam arra, hogy nem írtam még le, mit is jelent nekem ez a könyv, a benne elbeszélt történet, Kis János személye és egyáltalában a magyar baloldal és a magyar liberalizmus bő fél évszázados története. Mert természetesen ez a könyv éppen attól olyan fontos, hogy az elmúlt bő fél évszázad egyik legjelentősebb magyar történelmi személyiségének és politikai gondolkodójának a reflexióját tartalmazza ennek a bő fél évszázadnak (családi visszaemlékezései révén még messzebbre visszanyúló időszaknak) a fordulatairól, benne saját szerepéről, és persze arról, hogyan fejlődött gondolkodóként is.

Előzetesen be kell vallanom, számomra két különböző Kis János létezett ennek a könyvnek az elolvasása előtt: az a Kis János, akire édesapám, a marós szakmunkás azt felelte a tízéves fiának 1990-ben, hogy nyilván Kisre és a pártjára fogunk szavazni, mert ők az igazi ellenzék, és nagyon okos emberek (akarva, nem akarva megalapozva ezzel a válaszával a sajátja mellett ennek a kisfiúnak a politikai identitását is mind a mai napig). És az a Kis János, akinek filozófiai munkásságát, saját liberális hitvallásom ellenére, csak fokozatosan tanultam meg értékelni az elmúlt években.

Vannak emberek, mint a Szabadságra ítélvének gyűlölettől fröcsögő recenziót szentelő Schmidt Mária, akik szenvedélyesen elítélik a Szabadságra ítélve szerzőjét és egész életművét, és vannak, akik, mint a 444-en a könyvről szintén recenziót író Miklósi Gábor, akik teljesen Kis János legendás személyes kisugárzása alá kerültek. Előbbieket, ha nem is értem, annyiban legalább el tudom fogadni, amennyiben egy meghatározó történelmi személyiség aligha kerülheti el, hogy szélsőséges érzelmeket váltson ki ellenfeleiből. Utóbbiakat valamivel jobban értem, mert bár nem vagyok Kis János tanítványa (életemben talán ha háromszor találkoztunk személyesen, művei közül pedig számomra A politika mint erkölcsi probléma vitán felül a legfontosabb, miközben ebben aligha értenének velem egyet Kis tanítványai), a liberalizmushoz sem azon az úton jutottam el, amin ő haladt, és amit a munkái sokak számára kijelöltek, de elég sok emberrel beszéltem, akinek az életében nagy szerepet töltött be Kis János karizmatikus személyisége, ami némiképp megtévesztő módon (hiszen a karizma mégiscsak olyasmi, amin keresztül valaki nagy befolyást gyakorol fölöttünk) szerénységében, barátságosságában, nyitottságában mutatkozik meg.

A Szabadságra ítélve nagy segítségemre volt, hogy kicsit jobban megértsem, hogy a magam két Kis Jánosa, a sokak által gyűlölt vagy rajongva tisztelt Kis János hogyan férhetnek meg egyetlen személyben. Ehhez bizony tevékeny, jelentős élet kell: fontos pillanatokban a pillanat fontosságának felismerése és karakteres, másokból elkerülhetetlenül erős érzelmeket kiváltó döntések meghozatala, eredeti és érdekes gondolatok kigondolása. S ha lehet, nem egyszer, hanem évtizedeken keresztül. Vannak, akik életükben egyszer fel tudnak nőni a helyzet kihívásaihoz (én például a német veszélyt felismerő, hazájáért életét adó Bajcsy-Zsilinszkyt ilyennek látom, akárcsak a rendszerváltó Antall Józsefet) és vannak, akik, mint Kis János is, évtizedeken átívelő komplex életművük újabb és újabb szakaszaiban is egyaránt kiérdemlik az odafigyelést. Hogy eközben sokféle arcukat mutatják meg sokféle ember előtt? Hogy úgy mondjam, az ilyesmi aligha elkerülhető.

Szabadságra íTélve. (Forrás: Líra.hu)

Sokféleképpen lehet ezt a könyvet olvasni. Az első részében például lebilincselően érdekes családtörténeti fejtegetések olvashatók, Kis János által személyesen nem ismert apjának tragikus alakjával a középpontban. Akit érdekel a modern magyar társadalom története, a nem a felsőbb osztályokhoz tartozók története, vagy épp a magyar baloldal genealógiája, éppúgy elég gondolkodni valót kap, mint akit inkább Kis János munkásságának egyik rejtett vezérmotívuma, a tragédia lehetségességének/lehetetlenségének problémája izgat. Aztán egészen friss, élményszerű beszámolót olvashatni Kis gyerekkoráról, 56-ról és annak utótörténetéről. A pesti bölcsészkarról szóló történeteiben számomra különösen izgalmas volt, hogy bár sok évtizeddel később jártam ugyanarra az egyetemre, olvasás közben még mindig nyomaiban ismerős nekem az az egyetemi kultúra, amiről Kis olyan érzékletesen beszél.

Még ennél is érdekesebbnek találtam, ahogy Kis a 20. századi magyar eszmetörténet egyik legérdekesebb, sokat tárgyalt, de még jó ideig újra és újra kinyitható kérdését, Lukács életművének hatását mutatja be a saját életének elbeszélésén keresztül. Nem vagyok elég kompetens annak megítélésére, hogy az ő képe erről a történetről, azaz a Lukács-tanítványok és a néha Lukács-óvodának nevezett, Kis szerint inkább Márkus-tanítványok közötti alapvető szakadékról mennyivel hitelesebb más rekonstrukcióknál, de abban biztos vagyok, hogy ez egy részletgazdag, erőteljes és érvekkel bőven megtámogatott változat, és ezt még azoknak is el kell ismerniük, akik nem értenek vele egyet.

Ma, amikor Heller Ágnes a rendszerváltás utáni „ballib értelmiség” szimbolikus figurájává kezd válni (részben ennek az értelmiségnek a kritikusai részéről egyébként), s úgy emlegetik őt, mint a magyar filozófia kevés nemzetközileg ismert alakját, nem teljesen érdektelen látni, hogy Kis János és az általa képviselt liberalizmus nézőpontjából Heller munkássága inkább kritikai párbeszéd tárgya, semmint lobogó. Ez pedig azért is fontos, mert, mit sem tagadva Heller Ágnes jelentőségét, rámutat arra, hogy a jelen a maga szempontjai szerint hajlamos mítoszokkal helyettesíteni a történelmet: márpedig Kis szavaiból (akkor is, ha Kis nem elsősorban erről beszél) egyértelmű, hogy az, hogy létezne egyetlen „balliberalizmus”, éppúgy mítosz, mint ahogy az is, hogy annak Heller munkássága lenne a meghatározó része. Olvasóként kézenfekvőnek tűnik azt a következtetést levonni, hogy a Lukács-iskola útja a marxizmustól a posztmodernhez, és Kis és mások egalitárius liberalizmusa jól megkülönböztethető elemei a kortárs magyar baloldal eszmetörténetének, és értékes belátásokat és gondolkodási fogódzókat veszítünk el, ha lemondunk e valós különbségek elismeréséről.

A könyv ismerős, de itt új árnyalatokkal gazdagodó beszámolója arról, miként váltak Kis és barátai a későbbi demokratikus ellenzék megteremtőivé, szintén egészen lebilincselő; és szívből ajánlom mindenkinek, aki érteni szeretné, hogy működik egy autoriter rezsim, és milyen élethelyzetekbe tud kényszeríteni embereket. Ezen belül Kis és Bence György legendás barátságának és végső szakításuknak a privát élet határain túli jelentősége van, de önmagában is szívszorító olvasmány (és újabb érdekes adalék az említett tragédia-témának). Kis saját értelmezésében a rezsim kényszerei őt szabaddá tették, de a könyvből világosan kiderül, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy ez mennyire nem volt általános és az is, hogy nem hibáztat senkit, amiért nem merték elhagyni a konformizmus akolmelegét. Nehéz volt nem arra gondolnom ezeket a részeket olvasva, hogy milyen nehéz is ma megőriznie az embernek az integritását egy nagyon másfajta, de mégiscsak tekintélyelvű rezsim nyomása alatt, s hogy mennyi biztatást és reményt lehet kiolvasni Kis élettörténetének ezekből a részeiből.

Tanulságos volt az is, ahogyan Kis látja a rendszerváltás éveinek politikáját. Korábban könyvet írtam erről a korszakról (Az antalli pillanat), úgyhogy ez utóbbi téma kapcsán majd’ minden mondata vitára ingerelt, vagy éppen aha-élményt okozott, de szerintem azok is sokat tanulhatnak belőle, akik nem pazaroltak éveket a rendszerváltás jobb megértésére. Erről ugyanakkor azért nem akarok többet mondani, mert nem kívánok tényleg mindent elspoilerezni.

Személyesen viszont még ezeknél is izgalmasabbnak találtam, ahogyan Kis marxista filozófusból a szovjet típusú rendszerek politológusává képzi át magát, majd Dworkin munkái segítségével az egalitárius liberalizmus híve lesz, s érett férfikorban válik – először majdhogynem mintegy mellesleg, az ellenzéki tevékenységbe ágyazottan, majd a politikától fokozatosan eltávolodva – liberális politikai filozófussá. A nemzetközi filozófiai életbe való bekapcsolódásról, a New Yorkban töltött időszakról, a CEU-ról szóló részeken átragyog a megtalált hivatás, a talán nem is remélt újrakezdés és kiteljesedés öröme. Ezek a részek nem csak azoknak adhatnak inspirációt és biztatást, akik nem horgonyoztak le egyetlen intellektuális nézőpont mellett, hanem mindig új kihívások ragadták meg a figyelmüket, hanem mindenkinek, akit az élete időről időre olyan helyzetbe hozott, hogy újra kellett kezdenie a dolgokat, sokszor az alapoktól.

Túl mindezeken: az izgalmas anekdotákon, az elgondolkodtató reflexiókon, a nagyívű történeti konstrukciókon túl a könyv számomra még egy szempontból adott nagyon sokat.

Segített kicsit jobban megérteni a modern magyar liberalizmus történetét. Mitől is olyan nehéz tisztán látni ebben a kérdésben?

Miközben egyfelől a 2000-es évektől a ballib/ballibsi/balliberális a komplett magyar baloldal leírására szolgáló címke lett, amelyet a jobboldal éppúgy előszeretettel használt, mint az újra megjelenő nem liberális baloldal fiatalabb generációi, másfelől a besserwisserkedés kedvenc céltáblájává is vált az a vélelmezett provinciálisan magyar félreértés, hogy a baloldalt és a liberalizmust bárki is egy oldalra akarná hozni, holott állítólag a liberalizmus mint olyan alapvetően jobboldali. Kis János könyve ebben a tekintetben mindenekelőtt azt segít megérteni, hogy a baloldali színezetű (egyenlőségelvű) liberalizmusban, amit ő is képvisel, nincs semmi provinciálisan magyar (Kisre Rawls és még inkább Dworkin gyakorolt nagy hatást ezen a téren: utóbbi pedig egy esszéjében részletesen el is magyarázta, ő hogy látja a liberalizmus lényegét), s ha lennének is egyéb gyengeségei ennek a gondolkodásmódnak, az nem abból fakad, hogy valakik abszolúte nem követtek semmit abból, ami a világban történt.

S egyúttal arra is rávilágít a könyv Kis élettörténetén keresztül, hogy miként vezet út egy kelet-közép-európai értelmiségi számára a marxizmusból a marxizmus elvi kritikáján át efelé a liberalizmus felé. A könyvet olvasva világos, hogy az is teljesen el van tévedve, aki el próbálja törölni az alapvető különbséget a marxizmus és az egyenlőségelvű liberalizmus között (mint néhány jobboldali próbálja időről időre), és az is, aki nem veszi észre, hogy Kis és sok más hozzá hasonló liberális számára az egyéni szabadság fontosságának felismerése és a szovjet típusú rendszerek kritikája szakítást jelentett ugyan a marxi nézőponttal, de nem jelentett szakítást olyan alapvető elkötelezettségekkel az emberi szabadság és egyenlőség iránt, amelyek fontosak voltak számukra marxistaként is.

Érdekes kérdés persze a kapcsolat Kis és tanítványai liberalizmusa és a rendszerváltás utáni magyar liberális politika között: a könyvből én azt a tanulságot vontam le, hogy e két dolog egyre élesebben elvált egymástól a 90-es évektől. S ez, bevallom, jelentősen felértékeli a szememben Kis liberalizmusát: időtállóbbnak, aktuálisabbnak, gazdagabbnak érzem, mint azt a politikai mozgalmat, amely egy idő után már Kis közreműködése nélkül süllyedt el fokozatosan a 2000-es évek politikai küzdelmeinek mocsarában. Nem akarom persze túlegyszerűsíteni se a kérdést. Azok a ma harmincas éveik végén járó liberálisok, akik Kis után is az SZDSZ-ben voltak, és akik ma szerintem jól felismerhetőek a társadalmi problémák iránti érzékenységükről, esetleg erős vonzalmukról a jóléti állam iránt, éppúgy nem azonosíthatók Kuncze Gábor, Horn Gábor, Kóka János, Demszky Gábor 2000-es évekbeli pártjával, ahogy Kis politikai nézeteivel sem. Hogy azokról ne is beszéljünk, akik markánsan piacpártiak és liberálisok, és akik ma leginkább a nyugati „woke”-izmustól félnek.

A magyar liberalizmus sosem volt homogén, sem egyszerű sémákba foglalható: Kis János liberalizmusa csak egyetlen, ámbár intellektuálisan kivételesen erőteljes árnyalatot képvisel ebben a sokszínű hagyományban.

Ám, hogy lássuk, mik az erősségei a Kis János által képviselt liberalizmusnak, meg kell tisztogatnunk azoktól a félreértésektől, amelyek elfedik a hazai liberális hagyomány belső sokszínűségét.

Ha valamiért különösen hálás vagyok a Szabadságra ítélvének, az az, hogy ezt a sajátos Kis János-i liberalizmust élettelien, a lehető legvonzóbb formában, rendkívül meggyőző erővel mutatja be. 2021-ben sok rossz dolog történt, ez a könyv viszont az egyike volt a kevés bíztató, reményteli dolognak. Számomra ugyanis a Szabadságra ítélve, a benne elmesélt jelentős élet gazdag, fordulatos, lebilicselően érdekes történetével, nem csak a küzdelem, de a remény könyve is.

[1] – A könyv műfaji tekintetben leginkább egy kiterjesztett életútinterjú, amelynek formáját csak részben az alaposan, empatikusan, de nem kritika nélkül kikérdezett Kis János alakította, rajta kívül a két felkészült kérdező, Mink András és Meszerics Tamás is rajta hagyta saját személyes érdeklődésük, elfogultságuk, háttértudásuk, ízlésük nyomát. Ez, megítélésem szerint, meglehetősen jót tett a könyvnek.

Kiemelt kép: Wikipédia