Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Ahol erőszakkal kezdődik az élet, ott milyen lehet élni?”

Több száz nő vonult vasárnap délelőtt a Kossuth térre, hogy felhívja a kormány figyelmét az emberséges szülészeti ellátás fontosságára. A Másállapotot a Szülészetben! mozgalom azért érezte időszerűnek a közös kiállást sok más szervezettel együtt, mert az egyébként is elavult (vagy korszerű, de be nem tartott) irányelvek mentén működő, roskadozó magyar szülészet állapota a koronavírus hatására vészesen leromlott, és egyre több nőt sebesít meg nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, mélyen és fájdalmasan, hosszú évekre.

Ezt támasztotta alá az a rengeteg személyes történet, amelyeket nők százai osztottak meg az utóbbi napokban az őket ért szülészeti erőszakról a mozgalom 16 Akciónaphoz csatlakozó „Nő a hangunk” figyelemfelhívó kampányának keretében.


Fiatal felnőttként én is szorongok a gondolattól, hogy egyszer majd velem is megtörténhet az, ami sok ezer nővel ebben az országban. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, ahhoz különösen szerencsésnek kell lenni manapság, hogy valaki ne traumatikus, hanem jó élményként emlékezzen vissza a szülésére. A tüntetőkkel beszélgetve hamar világossá vált: sok fiatal nő tart ugyanettől, sokan küzdenek évekkel később is az átélt traumákkal, és sokan szeretnék, hogy legalább az ő lányaiknak ne kelljen már ugyanazokat elszenvedni.

Kíváncsi voltam, ki mennyire tudatosan készül vagy készült fel a szülésére, milyen terheket hordoznak az anyák még évekkel a szülésük után is, és szerintük mire lenne szükség az ellátás javulásához. Leendő és szülést már megélt anyák aggodalmait, történeteit és szakemberek tapasztalatait hallgathattam meg.

„Nagyon sok mindenben felgyorsultunk az évszázadok alatt, de az, hogy mennyi idő alatt kell megszületnie egy babának, nem változott. A szervezetünk, a testünk így működik. Van, hogy ez több napig is eltart, és a babának nincsen semmi baja ott bent. Ha meg van, arra tényleg nagyon jó a kórházi háttér, de nem az esetek 90%-ában kellenek a beavatkozások”

– mondja Bori, aki dúlaként és mentálhigiénés szakemberként találkozik a szülészeti erőszak nőkre gyakorolt hatásaival. Úgy véli, a türelmetlenség lehet a gyökere az egésznek, hiszen ha siettetik az édesanyát, az egy rakás beavatkozáshoz vezet, amit semmiféle mai tudományos álláspont nem indokol valójában.

„Azt gondolom, hogy ez elsősorban nem financiális kérdés, hanem emberi bánásmód, tisztelet, empátia és az, hogy érezzük, hogy ez tényleg egy segítő szakma, és ténylegesen segíteni szeretnénk az anyának és a babának. (…) Ma simán bemegy úgy szülni egy nő, hogy ő csak túlélni akarja az egészet, és ezt normaként kezeli. Nem kellene, hogy ez legyen a norma.”

Amikor arról kérdezem, szerinte mennyire kelt szorongást a nőkben a szülés és a rendszerhibáknak való kitettség, azt mondja: a dúlai konzultációk során azt tapasztalja, nagyon stresszelnek, félnek. A várandósság időszaka lehetne sokkal szebb is, de ezt sem a kórházi ellátás, sem a társadalmi elvárások nem könnyítik meg – teszi hozzá. „Kőkemény társadalmi elvárás az, hogy ha babát vársz, akkor rózsaszín felhőben járkáljál. Ez nem így van, egy olyan hormonkoktél szabadul fel, amitől akármit érezhetsz, és ez teljesen normális. Ebben kellene támogatni mindenkit. Hogyha valaki örül, örüljünk vele (pl. jó lenne, ha örülne a munkahely is), de hogyha valaki depresszív tüneteket mutat, akkor ne bagatellizáljuk el, hanem a környezetének is inkább segítenie kellene.”

A dúlák helyzete ráadásul elég speciálisnak tűnik az egész rendszeren belül, mivel – mint arról Bori mesél – ők nem szólhatnak bele az egészségügyi dolgozók munkájába, hanem ugyanúgy megélik a szülészeti erőszakot, mint az általuk támogatott szülő nő, és őket is kétségbe ejti, hogy nem tudják megvédeni az anyát az erőszaktól.

Forrás: Mérce / Csengel Karina

Egy másik résztvevő arról mesél: saját traumatikus élményei miatt érezte fontosnak, hogy eljöjjön. „Az én szülésem egy háromágyas szülőszobában zajlott, ahol az én terpeszem a mellettem szülő nőnek az arcára nyílt. Volt kettőnk között egy függöny, amit vagy elhúztak, vagy nem – az esetek zömében nem. Kötelező beavatkozásokon estem át (borotválás, beöntés); hármunkra egy wc jutott, ahol wc kefe nem volt, így a szülésem közben bejött a takarítónő, aki fennhangon leüvöltött, hogy miért nem takarítottam ki magam után a wc-t. Ugyanő közölte a szülésem után, miközben varrogattak, hogy ne aggódjak, szebb lett, mint új korában, miután bekukkantott a lábam közé” – meséli.

Az bántja viszont igazán, hogy a koraszülött, de teljesen egészséges gyermekét azonnal elvitték, elkülönítették, és az élete első éjszakáját és napjait teljesen egyedül, egy műanyag dobozban kellett töltenie úgy, hogy ez nem volt orvosilag indokolt. Az anya három óránként öt percig szoptathatott, és ilyenkor is a korszerű újszülött ellátásnak teljesen ellentmondó dolgokat végeztek rajta, például a mellére fertőtlenítőszert locsoltak.

„Úgy jöttem el a kórházból, hogy az anyai kompetenciámban, és abban, hogy mi ketten egy jó páros vagyunk, én teljesen meginogtam, és nagyon hosszú idő volt ebből helyreállni” – meséli.

Traumái annak ellenére hagytak benne mély nyomot, hogy nagyon tudatosan készült a szülésére, részben pont azért, mert orvosi területen dolgozik, ezért belelátott a rendszerbe. A Szent Imrében szült volna, ahol elvileg jobbak a lehetőségek más intézményekhez képest a természetes szülés esetén, de amikor jelentkezett néhány komplikáció, „lepasszolták” a SOTE 1-es számú klinikájára, ahol szerinte teljesen más az uralkodó szemlélet.

„Onnantól kezdve ki voltam szolgáltatva abszolút. Előtte és utána is heteket voltam kórházban, és igazából a túlélésre játszottam, egy bénult állapotban. Az a helyzet, hogy ha benne vagy, akkor próbálsz jó beteg lenni, mert tudod, hogy ha ellenkezel, a következő körben meg fognak szivatni.”

A szülése bő egy éve történt, de traumái annyira erősek voltak, hogy úgynevezett emlékbetörések kínozták éjszakánként. Kifejezetten a szülése miatt kezdett terápiára járni, amit azóta is folytat. Úgy érzi, bár a traumája valamennyire feldolgozható, mégis a történetük része marad már gyermekével. „És azt látom, hogy én még könnyen megúsztam” – mondja.

Szerinte nagyon sok múlik a szerencsén: „Bárhonnan hallani szörnyű történeteket, és sehol sem vagy biztonságban. Van, akinek minden klappol. Van, aki kifogja a nővért, akinek rossz napja van, és mond valami olyat, ami ebben az iszonyatosan felfokozott hormonális állapotban egyszerűen beég az ember lelkébe egy életre” – teszi hozzá.

Arra a kérdésre, hogy szerinte min kellene változtatni, azt válaszolja: a jogszabályi háttér szerinte nem rossz; a probléma az, hogy senki sem tartatja be, semmilyen ellenőrzés, semmilyen minőségbiztosítás nincs.

„Amíg ez nincs, addig bárki bármit megtehet ebben a rendszerben.” Véleménye szerint fontos lenne az evidenciaalapú orvoslás, hogy az orvosok lépést tartsanak a nemzetközi új protokollokkal, irányokkal. Legyen idejük, váljon a munkakörük részévé, és már az oktatásban jelenjen meg a tájékozódás fontossága.

Csak állami ellátásban ne kelljen szülni

„Az első babámat várom, és még nincs terhem, amit szeretnék letenni, de nem is szeretném, hogy legyen. Nagyon elkeserítő, amit olvasni és hallani lehet ma a magyar egészségügyről a szülészeti erőszak kapcsán, úgyhogy nem volt kérdés, hogy jövünk-e vagy nem” – mondja Fruzsi, aki tudatosan készül a kórházi szülésére, sokat olvas a témában, próbálja „felvértezni” magát – bár a történeteket olvasva egyre szimpatikusabbnak tűnik neki az otthonszülés.

„Nem tartom fairnek, hogy egy szülő nőnek szembe kell mennie az adott protokollal és rendszerrel, amikor éppen tök más dolgokkal van elfoglalva” – teszi hozzá.

Fotó: Mérce / Csengel Karina

Barátnője védőnőnek tanul, és azért jött el, mert szülészeti gyakorlatán olyan dolgokat látott, amilyeneket nem szeretett volna, és a jövőben sem szeretne majd. Ő is rendszerszintű problémáról beszél, azoknak a szakembereknek pedig, akik tennének ellene, szerinte nagyon nehéz a helyzetük, mert a kollégák gyakran kinézik őket emiatt. A jogszabályi háttér szerinte is megfelelő, a szakemberhiány viszont nagy probléma, amit meglátása szerint magasabb fizetéssel lehetne orvosolni.

Egy másik fiatal nő leginkább nőtársai iránti szolidaritásból jött el: otthon szerette volna világra hozni gyermekét, de menet közben úgy alakult, hogy kórházba kellett mennie, így ő is megtapasztalta a rendszer árnyoldalát, bár azt gondolja, nem részesült olyan durva bánásmódban, mint sok sorstársa. Ráadásul a férje és a bábája is vele lehetett, ami hatalmas támaszt jelentett számára – azt ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ennek sem az adott intézmény vagy dolgozó jószándékán kellene múlnia, hanem mindenkinek joga van hozzá.

Fotó: Mérce / Csengel Karina

Sokatmondó, hogy amikor szülésfelkészítőn vett részt, rajta kívül minden nő a második szülésére készült, és azért választották az otthonszülést, mert az első alkalommal kórházban traumatizálódtak. Szerinte mindenképpen szemléletváltásra lenne szükség a szülészeti ellátásban, melynek középpontjában a nő kellene, hogy álljon, és nem az, hogy az ő orvosa vagy a kórházi személyzet mikor megy szabadságra.

„Vegyék figyelembe a nő kéréseit, és hagyják neki, hogy a saját határaiig el tudjon menni. Lehet indokolt egy beavatkozás. Lehet, hogy szükség van rá bizonyos helyzetekben, de nagyon fontos, hogy az az anyának a saját döntése legyen, nem pedig egy ráerőszakolt döntés”

– mondja, hozzátéve: mielőtt még bármi történne, alapos tájékoztatásra lenne szükség, ismertetve annak minden előnyét és hátrányát.

„Azokon a dolgokon, amik megtörténtek, már nem lehet változtatni. De az utánunk következő generációnak, akár ha csak a saját lányomra gondolok, ne legyen része semmi hasonlóban. Kapják meg azt az abszolút minimumot, ami normaként jelen kellene, hogy legyen már ma is, ami az empátiánál és az emberséges bánásmódnál kezdődik”

– mondja Melinda, aki a ma otthon maradtaknak azt üzeni: a szülészet közös ügyünk kellene, hogy legyen, ezért mindenkinek itt a helye. Szerinte az egész család mentális egészségét nagyban befolyásolja az anya szülési élménye.

Neki mély traumái nincsenek – legalábbis akkor a töredékét sem fogta fel annak, ami történt vele – ugyanakkor azt látja, az orvosok sokszor hatalmi pozícióba helyezkednek, miközben a nőket módszeresen kiskorúként, gyerekként kezelik, ahogy belépnek a szülészetre. Az informálás fontosságát ő is kiemeli.

„Nyilván kötelességük tájékoztatni, de ahogy mondják, egyből csinálják is: nincsen kérdezés, nincsen döntési helyzet.”

Az ő szülését például indokolatlanul indították el, csak mert kicsit korán ment be a kórházba. „Nem küldtek haza, és mondták azt, hogy nyugodjon meg anyuka, hanem elindult a gépezet, és ment a szokott ritmus szerint minden – az ő szokott ritmusuk szerint.” Ilyenkor egy vajúdó nőnek nagyon kevés lehetősége van az ellenállásra, hiszen normális esetben nem az a feladata, hogy az érdekeit érvényesítse.

Fotó: Mérce / Csengel Karina

Egy fiatal lány, Márti arról mesél: még nincs személyes tapasztalata a szülészettel, viszont sok ismerősének kapcsolódik hozzá negatív élménye, és nagyon szeretné, ha ezen lehetne változtatni. „Nekem nőgyógyászati vizsgálat során szerzett traumáim vannak, és ezért is éreztem, hogy nagyon tudok azonosulni azokkal a célokkal, amiket ez a mozgalom megfogalmazott.”

A szülésre mindenképpen tudatosan szeretne felkészülni, csakis választott szülészorvossal és szülésznővel szülne. „Inkább nem vállalnék gyermeket, minthogy állami ellátásban kelljen szülni” – mondja, hozzátéve, hogy nőgyógyászati vizsgálatra se menne már magánellátáson kívülre.

„Számomra ez az út járhatatlan, és nagyon szomorú vagyok amiatt, ami történik a nőkkel. Nagyon fontosnak tartom, hogy az empátia megjelenjen, és tudom, hogy nagyon kimerültek az egészségügyben dolgozók, és ezáltal az ellátás színvonala is csökken. Szerintem mindenképpen szükség lenne arra, hogy ezek a munkák nagyobb megbecsülésnek örvendjenek, illetve hogy naprakész képzést kapjanak a szakemberek.”

A következő résztvevőhöz odalépve egészen meglepő dolgot hallok: „Az első szülésem annyira jó élmény volt, amihez foghatót Magyarországon tudom, hogy nagyon kevésszer lehet megélni. Ezt akkor még nem tudtam, mert véletlenül kerültem egy nagyon jó orvoshoz. Akkor döbbentem rá, hogy milyen kivételes helyzetben vagyok, amikor szülés után a legerősebbnek és legboldogabbnak éreztem magam, a nő ismerőseim pedig rettenettel a szemükben kérdezték, hogy hogy vagy? Túlélted? Nagyon megrázott, hogy erre miért nincs mindenkinek lehetősége” – meséli. Miután rádöbbent a szülő nők többsége és a közte tátongó hatalmas szakadékra, dúla lett, második gyerekét pedig otthon szülte.

Szerinte sok múlik a pénzen, nagyon sok minden viszont nem: „az, hogy emberség legyen, az, hogy ismerjék az élettani szülésnek a jelenségét, hogy tudják, hogy mi az a módosult tudatállapot, vagy hogy a testhelyzet megválasztása milyen hatással van a szülésre. Ezek alapvető dolgok, és mintha erről a rendszer nem tudna.” Ehhez véleménye szerint a szakemberek képzésén kellene javítani, nélkülözhetetlen a szemléletformálás.

Mivel viszonylag kevés férfit látni a tüntetésen, a mellette sétáló férjétől arról érdeklődöm, őt mi hozta ki ide.

„Mindkét gyerekem születése hatalmas nagy élmény volt, és egy olyan oldalát tapasztaltam meg a feleségemnek, amit azelőtt nem. Az, hogy ez nem adatik meg minden nőnek és minden férfinak, csak nagyon kivételes esetekben, nagyon kivételes helyzetben lévőknek, az nagyon durva. Egy olyan országban, ahol erőszakkal, abszurd körülmények között kezdődik az élet, ott milyen lehet élni? Itt lehet megfogni szerintem egy országnak a boldogságát és a békéjét” – mondja.

A rendszer terhe

Mint az emlékezetes, a kormány idén nagyjából rendezte az orvosbéreket, azonban megfeledkezett a szakdolgozók, így a szülésznők béréről is. Így fordulhat elő, hogy egy több évtizedes gyakorlattal rendelkező szülésznő jelen pillanatban kevesebbet keres, mint egy 10 perce az osztályon dolgozó rezidens orvos. Emiatt – a koronavírus okozta káosz közepette – sok szülésznő lépett ki az állami rendszerből, és helyezkedett el a magánellátásban.

„De olyan szülésznőről is tudunk, aki inkább elment gyárba dolgozni, és olyanról is, aki elment asszisztensnek. Nem engedheti meg magának ez a rendszer, amely egyébként is emberhiánnyal küzd, hogy nagyon tapasztalt és jó szakemberek anyagi okok miatt távozzanak, és azt se engedheti meg magának, hogy ilyen bérkülönbségek legyenek, mert ez az osztályokon belül is feszültséget kelt”

– állítja dr. Lőrincz Katalin, a Másállapotot a Szülészetben! mozgalom egyik szakmabeli tagja.

Úgy látja, a szülészeti dolgozók a végletekig leterheltek, megbecsülés és megfelelő létszám híján pedig végső soron az is érthető, hogy egy fáradt, kiégett ember sokkal hamarabb kommunikál türelmetlenül egy anyával, vagy sürget meg egy szülést.

Másrészt viszont a rossz gyakorlatok már az oktatás alatt rögzülnek, a megfelelő kommunikációt és bánásmódot nem tanítják az egyetemeken, pedig ez kulcsfontosságú lenne az anyák testi-lelki egészsége érdekében.

Szakmai szempontból is erős aggályok merülnek fel. Az oktatás hiányosságaiból következik például az is, hogy a nők nem választhatják meg szabadon a testhelyzetüket, ha ugyanis nem tanítják meg a leendő szakembereket a különféle lehetőségekre, nem is merik majd bevállalni azokat, így az anyának maradnak a kényszerű megoldások: „a magyar ember úgy van szocializálva, hogy ha bemegyek egy kórházba, akkor azt kell csinálnom, amit ott engedélyeznek nekem. És ez a szülésnél sincsen másként.”

Fotó: Mérce / Csengel Karina

Mint arról a Mércén is beszámoltunk, az alapvetően is teljesen kiszámíthatatlan és sokszor embertelen rendszer állapotán csak még tovább rontott a koronavírus-járvány: hiába írta le minden lehetséges alkalommal Müller Cecília, hogy az apára nem vonatkozik a látogatási tilalom, hogy nem lehet friss negatív PCR tesztet kérni az anyától és a kísérőjétől egy szülésnél, vagy hogy attól még, hogy valaki Covid pozitív, nem kell rajta automatikusan császármetszést végezni, ezek mind a mai napig megtörténnek. A járvány alatt kialakult káoszt ráadásul még tovább súlyosbította a hálapénz kivezetésének módja, melynek következtében elveszett az az utolsó mentsvár is, hogy aki megtehette, fogadott egy szülésznőt, egy orvost, aki végigkísérte a várandósságát, és ott volt a szülésnél.

„Ha bemegy egy anya, nem fog tudni jogszabályokat és állásfoglalásokat mutogatni. Ez egy kiszolgáltatott helyzet, a végén mindig az lesz, amit az ellátó akar”

– mondja Katalin. Hiába léteznek ugyanis megfelelő jogszabályok, ha azokat senki sem tartja és tartatja be. Persze a probléma nem újkeletű és nem is egyedi. Koronavírus ide vagy oda, az egészségügyi ellátás egyenlőtlensége alapvetően az egész országban, minden területen jelen van: korszerű szakmai irányelvekre lenne szükség, amelyeket be is kellene tartatni, illetve néhány évente felül kellene vizsgálni. Ez azonban ma egyáltalán nem történik meg.

„Nem tudom azt mondani, hogy minden esetben az ellátók a felelősek. Ez a mindenkori kormánynak a feladata: rendezze a béreket, az emberhiányt, az oktatást!”

A rendezvény célja ennek megfelelően elsősorban a kormány felelősségének a megvilágítása volt. A mozgalom tagjai a Kossuth térre érve felolvasták követeléseiket, majd a tüntetők az átélt traumák terhét kövekre írva letehették egy szülőágyra. Az üzenet egyértelmű: működő szakmai felügyelet és valós jogérvényesítési lehetőségek hiányában a rendszerhibák, a szülészeti erőszak, a jogsértések és a káros gyakorlatok növekvő terhét a nők és a családok egyedül viselik. A változáshoz azonban politikai akarat kell, nem lesz elég ezredjére is elmondani, mennyire családbarát a kormány, abban reménykedve, hátha el is hiszi valaki.

Kiemelt kép: Mérce / Csengel Karina