Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Marosán Bence Péter: Lukács György és az értelmes emberi élethez vezető forradalmi út

Amikor a 2008-as őszi szemeszterben a University College Dublin Filozófiai Intézetében tanultam doktori hallgatóként, akkor többek között Brian O’Connornak a Kritikai Elméletről tartott szemináriumára jártam. Brian O’Connor rendkívül lelkes volt, amikor megtudta, hogy Magyarországról jöttem, kérdezte, hogy hogyan viszonyulnak Lukácshoz ma (2008-ban) Magyarországon. „Ambivalensen” – válaszoltam röviden. Majd hozzátettem, hogy az emléktáblát, amely a budapesti lakásának helyet adó épület aljában volt, éppen akkor rongálták meg (feltehetően nem először). Mert ugyebár, folytattam, Magyarországon alapvetően antikommunista hangulat uralkodik, és a köztudatban Lukács kommunistának van elkönyvelve.

Ötven esztendővel ezelőtt, 1971. június 4-én hunyt el Lukács György filozófus. Noha az egyik legidézettebb tudós a nemzetközi tudományos életben, gondolatait százak elemzik konferenciákon és szemináriumokon, Magyarországon mostohán bánnak vele: a hagyatékát gondozó Lukács Archívumot 3 éve bezárták, a rendszerváltás óta ha féltucatnyi írását adták ki újra, a köztéri szobrát eltávolították. A közgondolkodás tétován teszi fel a kérdést: kicsoda Lukács György?

Sorozatunkban, a Lukács50-ben, felkért szerzőink segítségével arra keressük a választ, ki is az a Lukács, és mit akart nekünk mondani. És egy bátrabb lépést is teszünk, amikor arra is rákérdezünk: de mi, a jelenkor mit tudunk mondani Lukács Györgynek?

Ez volt 2008-ban. Különösen a Mérce olvasói vélhetően nagyon jól tudják, hogy a helyzet mennyivel rosszabb lett azóta.

A 2010-ben hatalomba lépő, máig regnáló, jobboldali kormány, direkt vagy indirekt módon minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Lukács Györgyöt kiírja a magyar kulturális kánonból; mondván, hogy egy ilyen kommunistának nincs helye a magyar kultúra panteonjában.

Ezzel köthető össze, hogy a Lukács Archívumot, ami egy addig nemzetközileg is kiemelkedő, alapvető jelentőségű kutatóhely volt, felszámolták. A Lukács Archívum könyvtárának egy jelentős részét széthordták, kisebb része, és a kéziratos hagyaték átkerült a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárához.

Máig emlékszem arra a fojtogató szomorúságra, amikor a nem Lukács György saját könyvtárához tartozó, évtizedekig, tematikusan gyűjtött kötetekről, kiadványokról az Akadémia vezetősége úgy döntött, lemond róluk, nem fogadja be őket Lukács hagyatékának áthelyezése során, (2018-ban). Ezeket a könyveket azután az Archívum munkatársai ingyenesen elvihetőként meghirdették a Facebookon és körlevelekben. Én csak pár nappal később érkeztem, amikor kimentek az ezzel kapcsolatos első internetes üzenetek, és már csak pár tucat könyv árválkodott az ürességtől tátongó polcokon. Az Archívum munkatársa, Székely Mari mondta nekem, hogy már az első két napon elvitték a könyvek legnagyobb részét.

Pedig a legnagyobb magyar filozófusról és esztétáról van szó. A magyar kultúrtörténet olyan figurájáról, akinek hatásával a filozófia és az esztétika területén egyetlen másik honfitársunk sem vetekedhet. Lukács György a világ minden égtáján, mind az öt kontinensen hatást fejtett ki; követői, tanulmányozói, kutatói mindenütt akadnak, észak- és dél-amerikai egyetemektől kezdve, Ausztrálián, Afrikán, természetesen Európán át, a legkülönbözőbb ázsiai országok egyetemeiig és kutatóintézeteiig.

A világnézeti és személyes ellentéteken túl egy ország kultúrájának és kultúrtörténetének ilyen formátumú alakját minden kormánynak kötelessége lenne legalább bizonyos mértékig tiszteletben tartani.

Kötelessége lenne, hogy legalább ne próbálja meg kitörölni az illetőt a kulturális kánonból, és ne igyekezzék ellehetetleníteni hazai kutatását és oktatását – még akkor is, ha az illető világnézete radikálisan különbözik az övétől, és idegenkedik mindattól, amit a szóban forgó személy létrehozott a kultúra területén. Azért, mert alapvető kulturális értékről van szó Lukács személyében és örökségében – tetszik vagy sem, a magyar kulturális identitás egy meghatározó eleméről.

Lukács György a magyar és egyetemes filozófiatörténet ellentmondásos alakja, egyben megkerülhetetlen kulcsfigurája volt, akinek gondolkodása középpontjában mindig is az értelmes emberi élet lehetőségfeltételeinek vizsgálata állt; marxista korszakában pedig ugyanezt a célkitűzést az eredeti marxi törekvések szerves folytatásaként vitte tovább. Lukácsnál már pre-marxista korszakában is – az olyan művekben, mint A lélek és a formák, valamint A regény elmélete – az egyik legfontosabb téma a modernitást jellemző elidegenedés, a szubjektum belső világa és az objektív társadalmi valóság közti meghasonlás, és az ebből való kiútkeresés.

Utólag visszatekintve – bármennyire is hirtelen következett be – logikusnak tűnik marxista fordulata, mint a megváltáshoz, a külső és belső közti konfliktus felszámolásához, az elidegenedés meghaladásához vezető út.

Lesznai Anna híres megfogalmazása szerint: „Egyik vasárnapról a másikra Saulusból Paulus lett” – mégis, nézetem szerint, utólag szépen kirajzolódik a két korszak közti folytonosság. A marxizmus úgy jelent meg számára 1918-ban, mint a megoldás a korábbi problémákra.

A Történelem és osztálytudat c. kötet (1923) az értelmes emberi élethez, az elidegenedés és eldologiasodás felszámolásához vezető forradalmi utat vázolja fel, melynek egyik alapvető eleme, hogy a proletariátust rá kell ébreszteni saját történelmi küldetésének és fontosságának tudatára, és ezt kézenfekvő módon azok tudják megtenni, akik ennek már tudatában vannak. Lukács egy humanisztikus Marx-értelmezést dolgozott ki, az ő idejében uralkodó inkább pozitivista szellemű Marx-interpretációkkal szemben. Ennek Heller Ágnes alapvető jelentőséget tulajdonít. Heller Ágnes az egyik utolsó, Marxról tartott előadásában így fogalmaz: „Marx filozófiáját szerintem egyedül Lukács György értette meg. Nem a legjobban, hanem egyedül ő értette meg. A Történelem és osztálytudat c. művében, és azon belül ‘Az eldologiasodás és a proletariátus tudata’ c. tanulmányában. Ő ugyanis megértette, hogy egy filozófiai és nem egy ‘tudományos’ műről van szó – és egy filozófiai mű üzenete is filozófiai. (Kapott is érte hideget és meleget a pártjától, de erre ebben az előadásban nem térhetek ki).”[1]

Ismeretes módon a Tanácsköztársaság népbiztosa, amiért később menekülni kényszerül, a Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. A Tanácsköztársaság alatti egyik állítólagos tette miatt szereti Lukácsot máig a jobboldali média egy jelentős része és egy sor jobboldali meggyőződésű személy „gyilkosként”, sőt, „tömeggyilkosként” emlegetni. Nevezetesen, a Vörös Hadsereg politikai biztosaként Lukács 1919 májusában „megtizedeltette” a budapesti I. vörösőrezred 3. zászlóaljának dezertáló katonáit. Előre kell bocsátanunk, ha ez valóban megtörtént, akkor az – a háborús körülményekre való tekintettel is – rendkívül sötét árnyékot vetne Lukács személyiségére. Hatos Pál történész szerint azonban az esetre az egyedüli bizonyíték magának Lukácsnak a szavai, akinek egyszerűen nem is volt felhatalmazása vagy jogköre arra, hogy egy ilyen tizedelést elrendeljen.[2]

Az emigráció évtizedei alatt (1919-1945) megírja a korszak egyik legjelentősebb Hegel-monográfiáját, Az ifjú Hegel c. művet (befejezve: 1938, megjelenik 1948-ban). A híres-hírhedt Az ész trónfosztása c. művet sokan – pl. Adorno, és rajta kívül sokan mások is – a lukácsi életmű mélypontjának tartották, tartják.[3] Ebben a műben a hegeli dialektikus ész, majd ennek marxi, materialista újraértelmezése jelenik meg a racionalitás normál-típusaként, és minden ettől való eltérés – akár életfilozófiai, egzisztencialista, fenomenológiai vagy pozitivista irányba – az irracionalizmus egy formájaként lepleződik le.

Lukács annak filozófiai hátterét próbálja felderíteni, hogy hogyan juthatott el Európa az irracionalizmus és a barbárság egy olyan szélsőséges formájához, mint a fasizmus és speciálisan a nemzetiszocializmus.

Ugyanakkor, ha eltekintünk attól az egyébként figyelmen kívül nem hagyható ténytől, hogy Lukács időnként mennyire leegyszerűsíti a műben tárgyalt gondolatokat és szerzőket, és bizony bizonyos mértékig mennyire kifogásolható értelmezést nyújt, érdemes megemlíteni, hogy pl. Kelemen János, amikor összehasonlítja Lukács György szóban forgó művét Karl Popper A historicizmus nyomorúságával, akkor éppen a radikális, kompromisszumot nem ismerő racionalizmust emeli ki, mint a két szerző közti közös pontot.[4]

A második világháború után, 1945-ben visszatért Magyarországra, azzal a szándékkal, hogy hozzájáruljon a kulturális és tudományos élet újraszervezéséhez, és a kapitalizmus utáni társadalom alapjainak kialakításához. 1949-ben azonban revizionizmus vádjával félreállították – Lukács kritikusai az ún. Lukács-vitában főként Rudas László, Révai József és Horváth Márton voltak.

1956-ban részt vett Nagy Imre második kormányában, 1956. október 26-án népművelési miniszternek nevezték ki. A forradalom leverése után Lukácsot – a Nagy Imre-kormány többi tagjával együtt – a romániai Snagovba vitték, és ott tartották őrizetben, 1957. április 11-ig. A forradalomban vállalt szerepéért később megint csak félreállították egy időre – a korai és nem is annyira korai Kádár-rendszerben (legalább 1965-ig).

Ebben az időszakban – a hatvanas években – alakult ki tulajdonképpen a Budapesti Iskola, egy számos, kiváló intellektusú tagból álló tanítványi kör, melynek tagjai közé tartoztak többek között Almási Miklós, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Hermann István, Márkus György, Vajda Mihály és Zoltai Dénes.

Ebben az időszakban írja meg utolsó nagy, összefoglaló, szisztematikus műveit, mint Az esztétikum sajátossága, valamint A társadalmi lét ontológiája; illetve a demokratikus szocializmus lehetőségéről és koncepciójáról szóló A ​demokratizálódás jelene és jövője c. könyvét.

Az esztétikum sajátosságának egyik kulcsfontosságú motívuma az a gondolat, hogy hogyan képes a művészet különböző konkrét megjelenési formáiban értelemmel megtölteni az emberi életet és elősegíteni az emberi szabadság kiteljesülését, és hogyan látta el ezt a funkciót története során már mindig is. Lukács, a modern művészetek terén, mindig is inkább a realista áramlatokkal rokonszenvezett, az avantgárddal kevésbé. Talán némi joggal lehet mondani, hogy Ernst Bloch-hal szemben Lukács kevésbé volt képes arra, hogy az avantgárd művészetekben rejlő emancipatorikus és forradalmi erőt felismerje; de Az esztétikum sajátossága ennek ellenére is egy eredeti marxi gondolat (a művészet felszabadító ereje és az elidegenedés leküzdésére képes hatalma) következetes és egyszersmind eredeti és újszerű továbbvitelének tekinthető.

A társadalmi lét ontológiája c. háromkötetes opusz egy monumentális, szinoptikus mű Lukács marxista alapokon végiggondolt, saját lételméleti elképzeléseit bontotta ki, rendszeres formában. Sokan rendkívül homályos, helyenként egyenesen érthetetlennek, vagy legalábbis nagyon nehezen követhető műnek tartják – szerintem a nehézségek abból fakadnak, hogy

Lukács maga próbálja meg gondolatait a korábbi időszakhoz képest bizonyos pontokon radikálisan újnak mondható formában kifejteni, és a homályosság, a nehézség maguknak a tárgyalt gondolatoknak és problémáknak a nehézségéből származik.

Azt vizsgálja, hogy hogyan ágyazódik bele a társadalom – valamint ennek egyes alrendszerei, szektorai – a természetbe, a társadalom különböző szektorai, intézményei és produktumai (mint a nyelv, a jog, a kultúra) hogyan viszonyulnak egymáshoz, és hogy végül az egyén hogyan ágyazódik be a társadalomba. A rendkívüli nehézségek abból származnak, hogy Lukács a három szint között – de különösen egyén és társadalom, valamint társadalmi intézmények között – dialektikus viszonyt feltételez, vagyis azt gondolja, hogy ezek kölcsönösen meghatározzák egymást. Ez még talán nem tűnne radikális újdonságnak – még Marxhoz képest sem.

Csakhogy Lukácsnál ez a dialektikus viszony egyenesen paradox vagy paradoxiális viszonyként jelenik meg; az elemzett jelenségek és jelenségcsoportok között elemi, és elsőre feloldhatatlannak tűnő ellentmondások feszülnek;

és Lukács úgy próbál meg számot vetni ezekkel az ellentmondásokkal, hogy egyfelől ne rekedjen meg a puszta paradoxonok, ellentmondások szintjén, másfelől ne is vegye el az élüket, ne is oldja fel őket valami dialektikus bűvészmutatvánnyal. Mindezen törekvéseiről, úgy gondolom, talán némi túlzással kijelenthető, hogy ezek egyenesen egyfajta posztmodern vagy posztmarxista irányba mutatnak.

Ami Lukács egyik legfontosabb célkitűzése ebben a műben az az, hogy ne redukálja az emberi szubjektivitást, hanem annak – fogalmazzunk így – „oksági hatékonyságát” megtartsa; vagyis végig hangsúlyozza, hogy az emberi tudat nem puszta „epifenomén”, hanem igenis olyan tényező, mely aktívan és okságilag is hatékony módon, önálló jelenségszféraként, részt vesz a lét alakításában – értve ezalatt mind a társadalmi, mind a természeti létet. A tudatnak bizonyos fokú önállósága van, ez A társadalmi lét ontológiájának az egyik legfontosabb következtetése. A társadalomnak pedig lényegi és szükségszerű velejárója a társadalmi tudat. A társadalmi tudat formálásában pedig az egyének alapvető módon vesznek részt. A társadalom fejlődésére és alakulására pedig lényegi módon hat a társadalmi tudat, amelyet az egyének is formálnak és alakítanak – és ily módon minden egyes egyénnek alapvető felelőssége van abban, hogy merre halad tovább a társadalom.

Lukácsnak leginkább az ifjúkori írásait szokták kiemelni, mint igazán briliáns és valóban korszakalkotó műveket, A történelem és osztálytudatig bezárólag; és – maguktól a Lukács-kutatóktól is – némileg szokásos A történelem és osztálytudatot követő műveket bizonyos mértékig lejtmenetnek beállítani, mint amelyek soha nem voltak képesek arra, hogy elérjék a fiatalkori írások és opuszok színvonalát.

Úgy vélem, ez az ítélet vagy legalábbis sugalmazás némileg igazságtalan. Az a meggyőződésem, hogy az olyan kései művek szoros, kellőképp figyelmes és elfogulatlan olvasata, mint Az esztétikum sajátossága és A társadalmi lét ontológiája helyenként képes olyan zseniális és átütő erejű gondolatokat feltárni, melyek semmiben nem múlják alul a korai művek színvonalát.

Mindezek során azonban, úgy hiszem, nem szabad szem elől téveszteni azt a központi gondolatot, mely Lukácsot elkísérte a kezdettől a végig; a korai, pre-marxista írásoktól kezdve egészen Az esztétikum sajátossága és A társadalmi lét ontológiája c. alkotásokig: az a kérdés nevezetesen, hogy hogyan tölthető meg az emberi élet értelemmel, és – kifejezett formában már a marxista korszak írásaiban –

hogyan alakítható ki olyan társadalmi struktúra, mely a legkedvezőbb feltételeket nyújtja az emancipált és értelmes emberi élet számára.

Ezt a meggyőződést és célkitűzést fejezi ki Az esztétikum sajátosságát lezáró Goethe-idézet is:

„Kit művészet és tudomány éltet
Vallásos is egyben
Kit nem éltet, az legalább
Vallásos hadd lehessen”.

Lukács György az egyetemes emberi emancipáció egyik legelszántabb, legelkötelezettebb és egyszersmind legeredetibb teoretikusa volt a 20. században.

Halálának 50. évfordulóján rá emlékezünk most.

A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj BO/00421/18/2 számú projektjének támogatásával készült.

A tanulmány elkészítésében nyújtott segítségükért köszönettel tartozom Antal Attilának, Bárdos Juditnak, Kelemen Ágnesnek, Kelemen Jánosnak, Marosán Györgynek, Szalai Miklósnak, Mesterházi Miklósnak és Székely Máriának.

[1] – Heller Ágnes: „Hogyan fordította meg, illetve vissza Marx a kritika fogalmának kanti alkalmazását?” In: Blandl Borbála, Boros Bianka, Czétány György, Grósz Eszter és Kővári Sarolta (szerk.): A kritika fogalma a XIX. században. Budapest: Áron kiadó, 2021: 15.o.

[2] – Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma: Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története. Budapest: Jaffa Kiadó, 2021: 17-18.o. Vö.: Lengyel András írásával

[3] – Vö. Theodor Wiesengrund Adorno: „Erpreßte Versöhnung”. In uő.: Gesammelte Schriften. 11. kötet. Berlin: Suhrkamp Verlag, 1974: 251-252. Ld. még: Weiss János: „Mélyponton. (Az ész trónfosztásáról – ötven év távlatából)”. In uő.: Lukács öröksége. Budapest: Gond-Cura Alapítvány, 2011: 131-152.

[4] – Kelemen János: „Előszó”. In: Karl Popper: A historicizmus nyomorúsága. Budapest: Akadémiai kiadó, 1989.

Kiemelt kép: LANA