Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lukács György: Osztálytudat

Nem arról van szó, hogy az egyik vagy másik proletár vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus, és hogy e létének megfelelően, történelmileg mit lesz kénytelen tenni.
Marx: A szent család

 

Marx főműve a proletariátus elmélete és gyakorlata számára egyaránt következményekkel terhesen épp ott szakad meg, ahol az osztályok meghatározása következne. A későbbi mozgalom ezért e döntő ponton értelmezésekre, Marx és Engels alkalmi megnyilatkozásainak összeállításaira, a módszer önálló kidolgozására és alkalmazására volt utalva.

A marxizmus felfogásában a társadalom a termelési folyamatban elfoglalt helyek szerint tagozódik osztályokra. Mit jelent azonban így az osztálytudat? A kérdés rögtön egy sor egymással szoros összefüggésben álló részkérdésre bomlik. Először: mi értendő (elméletileg) osztálytudaton? Másodszor: mi az így felfogott osztálytudat (gyakorlati) funkciója magában az osztályharcban? Ezekhez egy újabb kérdés is kapcsolódik: „általános” szociológiai kérdés-e az osztálytudat kérdése, vagy egészen mást jelent a proletariátus, mint minden eddigi történelmi osztály számára? Végül pedig: egységes-e az osztálytudat lényege és funkciója, vagy itt is különbséget tehetünk fokozatok és rétegek között? Ha igen, mi ennek a gyakorlati jelentősége a proletariátus osztályharca szempontjából?

Lukács György írása eredetileg Klassenbewusstsein címmel a Kommunismus folyóiratban jelent meg Bécsben 1920. április 17-én.[1]

A Mérce a Lukács György halálának 50. évfordulójára a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány (LANA) oldalán megjelent, Mesterházi Miklós által szerkesztett Lukács György publicisztikája 1920-1929, Lukács húszas években született kisebb írásainak (politikai publicisztikájának, recenzióinak, recenzió formájában megjelent elméleti írásainak) – a dolgok jelen állása szerint teljes – gyűjteményéből vette át – tartalmi módosítás nélkül – az Osztálytudat című írást. A szöveg megformázása a Mérce munkája volt.

Az online olvasható szöveggyűjteményről eligazítással szolgál Mesterházi Miklós Előszava.

Olvasóink figyelmét szeretnénk felhívni a LANA Lukács 50 című oldalára is, amelyen nemcsak a Lukács Archívum programjairól találhatók naprakész információk, de a Lukács-évforduló kapcsán zajló nemzetközi konferenciákról, kötetbemutatókról és más eseményekről is hír szerezhető.

A történelmi materializmusról írott híres vázlatában Engels abból indul ki, hogy bár a történelem lényegéhez tartozik, hogy benne semmi „sem történik tudatos szándék, akart cél nélkül”, a történelem megértése érdekében túl kell ezen lépnünk. Egyfelől azért, mert „a történelemben tevékeny sok egyes akarat legtöbbnyire egészen más – gyakran homlokegyenest ellenkező – eredményeket idéz elő, mint amit akartak; indítóokaik tehát az összeredményre nézve szintén csak alárendelt jelentőségűek. Másrészt felmerült az a további kérdés, hogy milyen hajtóerők állnak mégiscsak ezek mögött az indítóokok mögött, milyen történelmi okok azok, amelyek a cselekvő emberek fejében ilyen indítóokokká formálódnak át?” A további kifejtés értelmében magukat ezek a hajtóerőket kell meghatározni; mégpedig azokat, amelyek „nagy tömegeket, egész népeket és minden népben megint egész néposztályokat mozgatnak meg – mégpedig … tartós, nagy történelmi változáshoz vezető akcióra”.[2]

Ötven esztendővel ezelőtt, 1971. június 4-én hunyt el Lukács György filozófus. Noha az egyik legidézettebb tudós a nemzetközi tudományos életben, gondolatait százak elemzik konferenciákon és szemináriumokon, Magyarországon mostohán bánnak vele: a hagyatékát gondozó Lukács Archívumot 3 éve bezárták, a rendszerváltás óta ha féltucatnyi írását adták ki újra, a köztéri szobrát eltávolították. A közgondolkodás tétován teszi fel a kérdést: kicsoda Lukács György?

Sorozatunkban, a Lukács50-ben, felkért szerzőink segítségével arra keressük a választ, ki is az a Lukács, és mit akart nekünk mondani. És egy bátrabb lépést is teszünk, amikor arra is rákérdezünk: de mi, a jelenkor mit tudunk mondani Lukács Györgynek?

A tudományos marxizmus lényege tehát, hogy felismeri a történelem valódi mozgatóerőinek az ember erről alkotott tudatától való függetlenségét. A függetlenség elsőre abban nyilvánul meg, hogy az emberek e hatalmakat egyfajta természetnek tekintik, bennük és törvényszerű összefüggéseikben „örök” természeti törvényeket látnak. „Az emberi élet formáin való elmélkedés – mondja Marx – tehát tudományos elemzésük is, egyáltalában a valóságos fejlődéssel ellenkező úton indul el. Post festum, és ennélfogva a fejlődési folyamat kész eredményeivel kezdődik. Azok a formák … már a társadalmi élet természeti formáivá szilárdultak, mielőtt az emberek próbálnak számot adni maguknak nem a formák történelmi jellegéről – ezeket a formákat, ellenkezőleg, már megváltozhatatlanoknak tekintik –, hanem tartalmukról.”[3] Ezzel a dogmatizmussal, melynek legjelentősebb képviselője egyrészt a klasszikus német filozófia államtana, másrészt Smith és Ricardo gazdaságtana volt, Marx a kriticizmust, az elmélet elméletét és a tudat tudatát állítja szembe. A polgári tudomány a társadalmi jelenségeket illetően föloldhatatlan dilemma előtt áll: vagy változhatatlan, „örök” természettörvények tárgyaiként szemléli őket, és akkor képtelen a keletkezésük megértésére,[4] és ezzel áthidalhatatlan távolságot teremt köztük és az ember és az emberi szükségletek, a történelem megérthetőségének valódi forrásai között.[5] Vagy vak hatalmak olyan ésszerűtlen ténykedését látja a történelemben, amely a „nagy emberekben”, a „nemzeti szellemekben” testesül meg. Marx úgy oldja meg a dilemmát, hogy bebizonyítja: nem valódi dilemmáról van szó, hogy a dilemma semmi egyebet nem mutat, mint azt, hogy

a polgári társadalomban az ember ki van szolgáltatva a termelőerőknek, amelyeknek az ellenőrzése alatt állnak, ahelyett hogy ők ellenőriznék őket.[6]

Úgy tűnik, mintha e felfogás a tudatot törölné a történelem magyarázó okainak a sorából, és fölületesen nézve ellentmondásnak tűnhet, hogy nemcsak hogy Marx konkrét történeti elemzéseiben (elsősorban a Brumaire-ben és az Osztályharcokban) minduntalan a különböző osztályok tudatfokainak taglalásába ütközünk, de Marx gyakorlati tevékenysége is elsősorban a proletariátus öntudatra ébresztését célozta. Ez az ellentmondás azonban abban a pillanatban föloldódik, amint belátjuk, hogy osztálytudaton soha nem valamilyen pszichológiai vagy tömegpszichológiai elvet kell értenünk, azt, amit egy osztály tagjai valamely meghatározott szituációban ténylegesen gondoltak, éreztek stb.

Az osztálytudat, ellenkezőleg, azokat a gondolatokat, érzéseket jelenti, melyekkel egy osztály tagjai akkor rendelkeznének, ha osztályhelyzetüket, az abból fakadó érdekeket mind a közvetlen cselekvést, mind az egész társadalmat illetően képesek volnának teljességgel megragadni. Ahogy a tőke sem dologszerű léttel bír, hanem „társadalmi termelési viszony”[7] az osztálytudatnak sincs pszichológiai léte.

Az osztálytudat az a racionálisan hozzámért reakció, melyet a termelési folyamatban elfoglalt bizonyos helyekhez hozzárendelhetünk.

2.

A kapitalizmus előtti időszakra és a kapitalizmus számos, gazdasági alapját tekintve kapitalizmus előtti rétegének magatartására nézve az elmondottakból az következik, hogy osztálytudatunk lényege szerint sem teljesen világos formára szert tenni, sem a társadalmi eseményeket tudatosan befolyásolni nem képes.

Először is, mert az említett osztályok érdekeinek az álláspontjáról eleve lehetetlen megszervezni a társadalmat, míg az osztálytudatnak a lényegéhez tartozik, hogy végső és döntő célja az egész társadalomnak saját érdekei szerint való átformálása.[8] Másodszor mert minden kapitalizmus előtti társadalom lényegéhez tartozik, hogy benne az osztályérdekek sohasem jelenhetnek meg teljes (gazdasági) tisztaságukban; a társadalom kasztokra, rendekre stb. való tagolódásának az a következménye, hogy a társadalom objektív-gazdasági struktúrájában szétválaszthatatlanul összefonódnak a gazdasági, valamint politikai, vallási stb. elemek. Csak a burzsoázia – melynek győzelme a rendi struktúra megszüntetését jelenti[9] – teszi lehetővé egy olyan társadalmi rend létrejöttét, amelyben a társadalmi rétegződés tisztán és kizárólag osztályrétegződés. (Az állítás alapvető igazságán az sem változtat, hogy néhány országban átmentődött a kapitalizmusba a feudális rendi szerkezet számos maradványa.)

Ezért történelem és osztálytudat kapcsolata a kapitalizmus előtti korszakban egészen más, mint a kapitalizmusban. Ott ugyanis a közvetlenül adott, történelmi valóságból csak a történelmi materializmus történelemmagyarázatának közvetítésével bányászhatjuk elő az osztályokat, míg a kapitalizmusban ezek maguk a közvetlen, történelmi valóság.

Mint már Engels is rámutatott, egyáltalán nem véletlen, hogy a történelemnek ez a megismerése csak a kapitalizmus korában vált lehetségessé. Igaz, nemcsak azért, mert mint Engels véli, a társadalmi szerkezet a korábbi időszakok „kifinomult és rejtett összefüggéseivel” ellentétben egyszerűbbé vált, hanem elsősorban azért, mert csak a kapitalizmusban jelenik meg a gazdasági osztályérdek a maga meztelen tisztaságában a történelem mozgatóerejeként. „A történelmileg cselekvő emberek motívumai mögött rejlő” valóságos „hajtóerők” ezért a kapitalizmus előtti korszakokban sohasem tudatosulhattak világosan (még tiszta hozzárendelésként sem). A történelem vak hatalmaiként valójában rejtve maradtak a motivációk mögött. Az ideológiai mozzanatok nem pusztán „eltakarják” a gazdasági érdekeket, nem egyszerűen zászlók és harci jelszavak, hanem a valóságos harc részei és elemei. Igaz, ha a történelmi materializmus segítségével e harcok szociológiai értelmét keressük, akkor mint végső fokon döntő, magyarázó mozzanatok kétségtelenül megtalálhatók e gazdasági érdekek.

A döntő különbség azonban az, hogy a kapitalizmusban a gazdasági mozzanatok már nem a tudat „mögött” rejtőznek, hanem magában a tudatban jelennek meg (igaz, hogy öntudatlanul, eltorzítva stb.). Az osztálytudat a kapitalizmussal, a rendi struktúra megszüntetésével, egy gazdaságilag tagolt társadalom megteremtésével, a tudatossá válás lehetőségének stádiumába lépett. A társadalmi harc most a tudatért, a társadalom osztályjellegének elleplezéséért vagy felfedéséért folytatott ideológiai harcban tükröződik. Ám ennek a harcnak a lehetősége már egy osztálynélküli társadalom létrejöttének lehetőségére utal.

„Mikor a filozófia – mondja Hegel – szürke alapra festi a maga szürkéjét, az élet egy alakja már elöregedett, és a szürke alapra festett szürkével nem lehet megfiatalítani, hanem csak megismerni; Minerva baglya a beálló szürkületben kezdi repülését.”

3.

Burzsoázia és proletariátus a polgári társadalom egyedüli tiszta osztályai; vagyis csak az ő létezésük és továbbfejlődésük nyugszik a modern termelési folyamat fejlődésén, csak az ő létezési feltételeikből kiindulva képzelhető el egyáltalán az egész társadalom megszervezésére irányuló terv. Más osztályok (kispolgárság, parasztság) magatartásának ingadozó, a fejlődés szempontjából terméketlen karaktere azon nyugszik, hogy létezésüket nem kizárólag a kapitalista termelési folyamatban elfoglalt helyük alapozza meg, hanem az elválaszthatatlanul kötődik a rendi társadalom maradványaihoz. Ezért nem elősegíteni vagy meghaladni próbálják a kapitalista fejlődést, hanem visszafordítani, vagy legalábbis elzárni teljes kibontakozásának útját. Osztályérdekeik ezért csak a fejlődés tüneteire s nem magára a fejlődésre, a társadalom részjelenségeire s nem az egész társadalom felépítésére irányulnak. Ezeknél az osztályoknál (ha ugyan a szó szigorú marxista értelmében egyáltalán osztályoknak nevezhetők) tulajdonképpen nem beszélhetünk osztálytudatról: ha helyzetüket teljesen tudatosítanák, világossá válna számukra fejlődésbeli helyzetük reménytelensége.

Következésképpen itt a tudat és az érdekek kontradiktóriusan ellentétesek, ami – minthogy az osztálytudatot az osztályérdekekhez való hozzárendelés problémájaként határoztuk meg – filozófiailag érthetővé teszi az osztálytudat kifejlődésének lehetetlenségét a közvetlenül adott történelmi valóságban.

Osztálytudat és osztályérdek a burzsoáziánál is ellentétben, ellenmondásban áll egymással. Ez az ellentmondás azonban nem kontradiktórius, hanem dialektikus.

A két ellentét közti különbséget röviden így fogalmazhatnánk meg: míg a többi osztály esetében termelési folyamaton belüli helyzetük és az ebből következő érdekek megakadályozzák az osztálytudat kialakulását, a burzsoáziánál mindezek a mozzanatok elősegítik azt, erre azonban (lényegéből kifolyólag már kezdettől fogva) az a tragikus sors vár, hogy kibontakozása tetőpontján megoldhatatlan ellentmondásba keveredjék önmagával, és ennek következtében önmagát szüntesse meg. A burzsoáziának ez a tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei ellen vívott harcot annak a „szabadságnak” a nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; ideológiailag ezt a meghasonlottságot abban a jelenségben pillanthatjuk meg, hogy az a burzsoázia, amelynek kibontakozása korábban soha nem létezett jelentőséggel ruházta fel az egyéniséget, az individualizmus gazdasági feltételein, az árutermelés által létrehozott eldologiasodáson keresztül megszüntet minden individualitást.[10]

Mindezek az ellentmondások, melyek sorát e példákkal távolról sem merítettük ki, sőt, a felsorolást a végtelenségig folytathatnánk, csak visszfényei a kapitalizmus legmélyebben rejlő ellentmondásainak. Ilyen ellentmondás először is az ideológia és a gazdasági alap feloldhatatlan ellentmondása, másodszor a kapitalista gazdasági fejlődésnek az a tendenciája, hogy épp legnagyobb fokú kifejlődése révén nem csak saját sírja felé tart, de sírásóit is kineveli.

A burzsoáziának ez a helyzete meghatározza az osztálytudat funkcióját is a társadalom felett gyakorolt uralomért vívott harcban. Mivel a burzsoázia uralma valóban kiterjed az egész társadalomra, mivel valóban célul tűzte ki, és részben meg is valósította, az egész társadalom saját érdekeinek megfelelő megszervezését, meg kellett teremtenie egy zárt gazdasági, állam- és társadalomelméletet (ami magán és magáértvalóságában már „világnézetet” előfeltételez és jelent), ahogy ki kellett alakítania, és tudatosítania kellett saját magában az uralomra és szervezésre való elhivatottságba vett hitet is.

A burzsoázia osztályhelyzetének dialektikus-tragikus jellege abban mutatkozik meg, hogy bár nemcsak érdekében áll, hanem elkerülhetetlenül szükséges is számára minden egyes részletkérdéssel kapcsolatban a lehető legvilágosabban tudatosítani osztályérdekeit, ugyanakkor végzetes számára, ha ez a világos tudat az Egész kérdésére is kiterjed. Ennek oka mindenekelőtt abban rejlik, hogy

a burzsoázia uralma csak kisebbségi uralom lehet. Mivel pedig uralmát nem pusztán egy kisebbség által, hanem egy kisebbség érdekében is gyakorolja, más osztályok megtévesztése, ezeknek az osztályoknak a homályos osztálytudat állapotában való megrekedése a burzsoá rezsim fennállásának elengedhetetlen előfeltétele.

(Gondoljunk az osztályellentétek „felett” álló államról, a „pártatlan” igazságszolgáltatásról szóló tanításra.) Ám a polgári társadalom lényegének elkendőzése a burzsoázia számára is életbe vágóan szükséges. A növekvő tisztázódással ugyanis egyre inkább napvilágra kerülnek e társadalmi rend belső, feloldhatatlan ellentmondásai, és képviselőinek választaniuk kell: vagy tudatosan elzárkóznak ettől a felderengő belátástól, vagy minden morális ösztönt elnyomnak önmagukban, hogy az érdekeiknek megfelelően igenelt gazdasági rendet morálisan is elfogadhassák.

Anélkül hogy túlbecsülnénk az effajta ideológiai mozzanatok valóságos hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hihet saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni. A burzsoázia ideológiai története – nagyjából a francia forradalomtól – nem más, mint kétségbeesett harc az általa teremtett társadalom igazi lényegébe való belelátás, osztályhelyzete valóságot tudatosodása ellen. Mikor a Kommunista Kiáltvány arról beszél, hogy a burzsoázia kitermeli saját sírásóit, akkor ez nemcsak gazdaságilag, hanem ideológiailag is igaz.

A XIX. század egész polgári tudománya a legnagyobb erőfeszítéseket tette a polgári társadalom alapjainak elkendőzése érdekében; a tények nagyfokú meghamisításától kezdve, egészen a történelem, az állam stb. „lényegéről” elmélkedő ,,kifinomult” elméletekig semmi sem maradt kipróbálatlanul ennek érdekében. Hiába. A századvégen a haladottabb tudományban (ennek megfelelően a kapitalista vezető rétegek tudatában is) végbement a lelepleződés. Ezzel azonban a polgári kultúra a legsúlyosabb válságba került. Az egyik oldalon egy élettől elszakadt ideológia, egy többé-kevésbé tudatos hamisítási kísérlet határtalan terméketlensége, a másik oldalon pedig a cinizmus éppoly kevéssé termékeny sivársága áll, amely cinizmus maga is meg van győződve saját létezésének belső semmisségéről, és csupán meztelen létezését, kendőzetlenül egoista érdekeit védelmezi. Ez a ideológiai válság a hanyatlás csalhatatlan jele. Ez az osztály már defenzívába kényszerült, puszta önfenntartásáért harcol (bármilyen agresszívek is harci eszközei); vezetésre képes erejét visszavonhatatlanul elvesztette.

4.

Ebben a tudatért folyó harcban a történelmi materializmusnak döntő szerep jut. Mint a gazdaságban, proletariátus és burzsoázia ideológiai téren is egymáshoz szükségképpen hozzárendelt osztályok. Ugyanaz a folyamat, amelyet a burzsoázia a széthullás folyamataként, állandó válságként érzékel, a proletariátus számára erőgyűjtés, a győzelem ugródeszkája.

Ideológiailag ez azt jelenti, hogy a társadalom lényegébe való egyre mélyebb belátás, melyben a burzsoázia lassú haláltusája tükröződik, a proletariátus számára ereje állandó növekedését eredményezi. A proletariátus számára az igazság győzelmét hozó fegyver: annál inkább ez, minél elfogulatlanabb. „Ha a proletariátus az eddigi világrend felbomlását hirdeti – mondja Marx – ezzel csak saját létezésének titkát mondja ki, mert ő ennek a világrendnek tényleges felbomlása.”[11] Ezáltal érthetővé válik a kétségbeesésnek az a dühe, amellyel a polgári tudomány a történelmi materializmus ellen harcol: amint arra kényszerül, hogy ideológiailag erre a talajra helyezkedjen, elveszett.

Ebből azonban ugyanakkor az is világossá válik, miért is roppant fontos hatalmi tényező, talán a döntés fegyvere egyáltalán, a proletariátus és csak a proletariátus számára a társadalom lényegébe való belátás. A vulgármarxisták mindig is megfeledkeztek az osztálytudatnak a proletariátus osztályharcában betöltött, egyedülállóan sajátos funkciójáról, és a nagy elvi harc helyébe, amely mindenkor a cselekvés végső elveihez nyúl vissza, a kicsinyes „reálpolitikát” állították.

Természetesen a proletariátusnak is számolnia kell a pillanatnyi helyzet adottságaival. Más osztályoktól abban különbözik azonban, hogy nem egyszerűen űzik őt a történelem részeseményei, hanem ő maga teszi e hajtóerők lényegét. A „szabadság birodalma”, az „emberiség előtörténetének” vége éppen azt jelenti, hogy az emberek eltárgyiasult viszonyai, az eldologiasodottságok az embernek adják át hatalmukat. Minél közelebb kerül e folyamat a céljához, annál nagyobb jelentőségű a proletariátusnak a saját történelmi küldetéséről kialakított tudata, osztálytudata; annál erősebben és közvetlenebbül kell a cselekedeteit meghatároznia.

Mert a hajtóerők vak hatalma csak addig vezet „automatikusan” céljához, az önmegszüntetéshez, míg e pont nincs elérhető távolságban. Ha azonban objektíve adva van már a „szabadság birodalmába” való átmenet pillanata, ez épp abban mutatkozik meg, hogy a vak hatalmak a szó eredeti értelmében vakok, és csak a proletariátus tudatos akarata mentheti meg az emberiséget a katasztrófától.

Más szóval, ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.

Ezzel meghatároztuk azt a sajátos funkciót, amellyel a proletár osztálytudat más osztályok tudatával szemben rendelkezik. Éppen mert a proletariátus mint osztály semmiképp sem szabadíthatja fel magát anélkül, hogy meg ne szüntetné az osztálytársadalmat,[12] tudata, az emberiség történetének utolsó osztálytudata egyfelől egybe kell essen a társadalom lényegének felfedésével, másfelől elmélet és gyakorlat egyre belsőbbé váló egységét kell megtestesítse.

A proletariátus számára „ideológiája” nem pusztán olyan zászló, amely alatt harcol, nem tulajdonképpeni célkitűzéseinek leple, hanem maga a célkitűzés és a fegyver. A proletariátus bármifajta nem-elvi vagy elvtelen taktikája a történelmi materializmust puszta „ideológiává” alacsonyítja le, és polgári (vagy kispolgári) harcmodort kényszerít a proletariátusra; megfosztja legfőbb erejétől, amennyiben osztálytudatát a polgári tudat pusztán kísérő vagy gátló szerepével és nem a proletártudat előrehajtó funkciójával ruházza fel.

5.

Ám amilyen egyszerű a dolog lényegét tekintve a proletariátus számára osztályhelyzet és osztálytudat összefüggése, éppolyan nagy akadályok állnak a valóságban e tudat megvalósulásának útjában. Itt elsősorban, ami ezt a tudatot illeti, az egység hiánya jön számításba. Bár a társadalom önmagában szigorúan egységes, és fejlődése is egységes folyamat, az ember, különösen a viszonyok kapitalista eldologiasodásába mint természetes környezetbe beleszületett ember számára ez is, az is nem egységként, hanem egymástól elkülönült dolgok és erők sokféleségeként van adva.

A proletár osztálytudat legszembetűnőbb és következményeiben legsúlyosabb szétszakítottsága a gazdasági és politikai harc elválásában jelenik meg.

Marx ismételten rámutatott[13] e kettéválás megengedhetetlenségére, és megmutatta, hogy minden gazdasági harc lényegében rejlik, hogy politikai harcba csap át (és fordítva), ezt a nézetet mégsem lehetett a proletariátus elméletéből kiirtani.[14]

Az osztálytudat önmagától való eltévelyedésének oka az egyes célkitűzések és a végcél dialektikus kettősségében, végső soron tehát a proletárforradalom dialektikus kettőségében rejlik. Éppen e kettősség értetheti meg, hogy – mint ezt mottónk is nyomatékosan állítja – az osztálytudat nem egyes proletárok pszichológiai tudata vagy összességük (tömegpszichológiai) tudata, hanem az osztály történelmi helyzetének tudatossá vált értelme.

A részérdeknek ugyanis, melyben ez az értelem mindenkor tárgyiasul, és amely, ha a proletariátus osztályharca nem kíván az utópizmus legkezdetlegesebb stádiumába visszaesni, sohasem hagyható figyelmen kívül, két funkciója lehet: lehet egy lépés a cél felé vagy a cél elhomályosítása. Hogy melyik lesz, az kizárólag a proletariátus osztálytudatától és nem az egyes harcok sikerétől vagy kudarcától függ. Marx már nagyon korán élesen rámutatott erre a veszélyre, amely ott rejlik különösen a szakszervezeti „gazdasági” harcban:

„Ugyanakkor … a munkásosztálynak nem szabad eltúloznia önmaga előtt e mindennapos harcok végső kihatását. Nem szabad elfelednie, hogy okozatok, nem pedig az okozatok okai ellen harcol … hogy csak csillapítószereket alkalmaz, de a betegséget nem gyógyítja. Ezért nem szabad teljesen elmerülnie ezekben az elkerülhetetlen gerillaharcokban… A »tisztességes napi bért tisztességes napi munkáért« konzervatív jelszava helyett ezt a forradalmi jelszót kell zászlajára írnia: »töröljük el a bérrendszert«.”[15]

Minden opportunizmus forrása abban rejlik, hogy az okozatokból és nem az okokból, a részekből és nem az egészből, a tünetekből és nem magából a dologból indul ki; hogy a részérdekekben és az értük folytatott harcban nem nevelési eszközt, a végső harcra (melynek sorsa attól függ, mennyire sikerült a pszichológiai tudatot a lenni akaróhoz[16] közelíteni) történő előkészítés nevelési eszközét, hanem önmagában értékest vagy legalábbis magán- és magáértvalósága szerint a cél felé vezető valamit lát; egyszóval, a proletariátus osztálytudatát a proletárok tényleges pszichológiai tudatállapotával cseréli fel.

Az osztálytudat azonban, ha nincs is pszichológiai valósága, mégsem puszta fikció. A proletárforradalom végtelenül fájdalmas, visszaesésekkel teli menete, a kiindulóponthoz való örökös visszatérése, állandó önkritikája, melyről Marx beszél a Brumaire híres helyén, ebben találja meg a magyarázatát.

A kapitalizmus válságából csak a proletariátus tudata mutathat kiutat. Míg ez a tudat nem lép színre, állandósul a válság, állandóan visszatér kiindulópontjához, ismétlődni kényszeríti a szituációt, míg csak végtelen sok szenvedés iszonyú tévutak után a történelem szemléltető oktatása a tudati folyamatot ki nem teljesíti a proletariátusban, és ezzel kezébe nem adja a történelem vezetését is.

A proletariátusnak azonban itt nincs választása. Az osztályharc pacifistái és humanistái is, akik akarva-akaratlanul a mindenképpen hosszú, fájdalmas és válságokkal teli folyamat meghosszabbításán dolgoznak, megdöbbentek, mikor belátták, milyen szenvedéseket raktak a proletariátus vállaira ennek a szemléltető oktatásnak a meghosszabbításával. A proletariátus ugyanis nem menekülhet hivatásától. Csak az a kérdés, hogy mennyi szenvedés vár még rá, míg ideológiai érettségre, osztályhelyzete valóságos megismerésére, osztálytudatra tesz szert.

Persze az ingadozás, a tisztázás hiánya maga is a polgári társadalom válságtünete. A proletariátus mint a kapitalizmus terméke, szükségképpen alá van vetve létrehozója létezési formáinak. E létezési forma az embertelenség, az eldologiasodás. Igaz, a proletariátus puszta létezéséből kifolyólag is e létformák kritikája, tagadása. A kapitalizmus objektív válságának tetőzése előtt, azt megelőzően, hogy a proletariátus világosan átlátna e válságon, és szert tenne az igazi osztálytudatra, ez az eldologiasodás puszta kritikája marad, és mint ilyen, csupán negációként emelkedik a tagadott jelenség fölé.

Sőt, ha a kritika nem képes túllépni a részek puszta tagadásán, mint korábban megmutattuk, akkor semmiképpen sem haladja meg a tagadott jelenséget, mint arról például a legtöbb szakszervezeti vezető kispolgárisága is tanúskodik.

Ez a puszta kritika, ez a kapitalizmus álláspontjáról gyakorolt kritika legjobban a különböző harci területek elválasztásában mutatkozik meg. Már az elválasztás puszta ténye is arra utal, hogy az eldologiasodás egyelőre még uralkodik a proletariátus tudatán. Ha magától értetődően könnyebb is a proletariátus számára, hogy gazdaságilag és ne politikailag lássa át osztályhelyzete embertelenségét, s ez utóbbi ismét csak könnyebb, mint kulturálisan,

mindezek a szétválasztások mégis a kapitalista életformáknak a proletariátus által le nem küzdött hatalmát tükrözik.

Végzetes lenne illúziókat táplálni annak az útnak a hosszúságát illetően, amelyet a proletariátusnak ideológiailag be kell járnia. Ugyanilyen végzetes lenne azonban, ha teljesen figyelmen kívül hagynánk azokat az erőket, amelyek a proletariátusban a kapitalizmus ideológiai meghaladásán munkálkodnak. A munkástanácsok puszta léte is jele például, hogy a proletariátus osztálytudata sikerrel képes meghaladni vezető rétegének polgáriasságát.

A munkástanács az a forma, amellyel keletkezése óta birkózik, a proletár osztály tudata. Léte és állandó fejlődése azt mutatják, hogy a proletariátus már a tudatosulás és ezzel a győzelem küszöbén áll. A munkástanács ugyanis a kapitalista eldologiasodás politikai-gazdasági meghaladása. Ahogy a diktatúra utáni állapotban meg kell haladja a törvényhozás, végrehajtás és bíráskodás burzsoá megosztását, már ma is arra hivatott, hogy a gazdaságot és politikát a proletár cselekvés valódi egységében fogja össze, és ily módon közvetlen érdek és végcél dialektikus meghasonlottságában megbékélést teremtsen.

Végzetes volna figyelmen kívül hagyni azt a távolságot, amely még a forradalmi munkások tudatállapotát is elválasztja a proletariátus igazi osztálytudatától. E távolság a proletariátusnak a tisztán ideológiai kérdésekkel, a kultúra kérdéseivel szemben tanúsított magatartásában mutatkozik meg a legvilágosabban. Főképp abban, hogy ezek a kérdések még merőben elszigetelten léteznek a proletariátus tudatában; ritkán ásnak mélyebbre a fennálló kritikájának, a kapitalista rendszer hatásainál. Ám ez a tényállás is magyarázható az osztályharc és osztálytudat marxista elméletével.

A proletariátus csak akkor valósítja meg magát, ha önmagát megszünteti, ha létrehozza az osztály nélküli társadalmat. Az ezért a társadalomért folytatott harc, amelynek a proletariátus diktatúrája csak egy szakasza, nemcsak a külső ellenség, a burzsoázia elleni küzdelem, hanem egyben a proletariátus önmagával folytatott csatája is azok ellen az elszürkítő és megalázó hatások ellen, amelyeket a kapitalista rendszer gyakorol osztálytudatára.

Csak akkor győzött valóban, ha legyőzte önmagában e hatásokat.

Az egyes, egyesítendő területek izoláltsága, a különböző tudatfokok, melyeket a proletariátus a különböző területeken meghódított, pontosan mutatják, mi az, amit az osztály elért, és mi az, amit még ezután kell elérnie. A proletariátusnak semmiféle önkritikától nem szabad visszariadnia, mert győzelmét csak az igazság hozhatja el, s ezért az önkritika életeleme kell legyen.

[1] – Az írás szövegváltozataival és további újraközléseivel kapcsolatban lásd Mesterházi Miklós megjegyzéseit.

[2] – Feuerbach, 43. skk. [Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM. XXI., 284–285. o. Kiemelés – L. Gy.]

[3] – Kapital, I., 42. [Karl Marx: A tőke I., MEM, XXIII., 78. o.]

[4] – Elend der Philosophie, 86. [Uő: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 121. o.]

[5] – Uo. 91. [Uo. 124–125. o.]

[6]Kapital, I. 41. [Uő: A tőke, I., 77. o.]

[7]Lohnarbeit und Kapital, 24–25. [Uő: Bérmunka és tőke, MEM, VI., 396–397. o.]

[8] – Erről szólnak a Brumaire mesteri elemzései, melyek a kispolgárságot vizsgálják. Engels Parasztháborúja is számtalan bizonyítékkal szolgál e felfogás mellett.

[9]Elend der Philosophie, 163. [Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, 172–173. o.]

[10] – „A polgári társadalomban a tőke önálló, személyisége van, a munkálkodó egyén ellenben önállótlan és személytelen”, mondja a Kommunista Kiáltvány [MEM, IV., 454. o.]. Ugyanígy a „szabad államról” A gothai program kritikájában, Neue Zeit IX. I. 572. stb. [Karl Marx: A gothai program kritikája, MEM XIX., 25. skk. o.]

[11]Zur Kritik der Hegelischen Rechtsphilosophie, Nachlass I. 393. [Uő: A hegeli jogfilozófia kritikájához, MEM I., 390. o.]

[12]Elend der Philosophie, 163. [Uő: A filozófia nyomorúsága, 172. o.]

[13] – Uo. 164. [Uo. 172. o.] Briefe und Auszüge aus Briefen an F. A. Sorge und andere, 42. stb.

[14] – Otto Bauer: Der Weg zum Sozialismus [Brand, Wien 1919].

[15] – Lohn, Preis, Profit, 46–47. [Karl Marx: Bér, ár, profit, MEM, XVI., 138. o.]

[16] – „zum seinwollenden”: talán elírás „seinsollenden” helyett. – A szerk.