Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem csak megrengetni, hanem megváltoztatni a színházat

Hatvanöt évvel ezelőtt búcsúztatták el az egyik, ha nem a leghíresebb német költő-drámaírót, Bertolt Brechtet. Életének utolsó éveit Kelet-Berlinben töltötte, egykori lakhelye ma emlékmúzeumnak és archívumának ad helyet. Ahogy maga fogalmazott egyik kiadójának írt levelében: „Most a Chausseestrassén lakom a »francia« temető mellett, ahol hugenotta generálisok, Hegel és Fichte nyugszanak; minden ablakom a temetőudvarra néz. Nem minden mulatság nélküli helyzet.”[1]

Korai, ötvennyolc éves korában bekövetkezett halála után őt is ebben a temetőben helyezték nyugalomra. Búcsúztatására 1956. augusztus 18-án került sor, ahol alkotótársa és özvegye, Helene Weigel meghívására a filozófus Lukács György is eljött és a most közölt beszédet mondta el. A beszéd valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Magyarországon mindeddig csak egy alig ezer példányban kiadott minikönyvben jelent meg nyomtatásban (az eredeti, német nyelven).[2]

Lukács gyászbeszéde furcsa darabja a műfajnak a maga nehézkes tudományosságával (nem hiába mondta Eörsi István a filozófusról szóló Az interjú című drámájában, hogy „humora is volt, bár ezt írásaiban gondosan titkolta”). A nyakatekertnek tűnő mondatok általános üzenetéhez talán közelebb hozhatja a szaknyelvben kevésbé járatos olvasókat a következő példa.

A beszédben említettek érzékletes ábrázolása az, ami A mások élete című film főszereplőjével, a HGW XX/7 számú ügynökkel történik, aki egy általa lehallgatott drámaíró lakásából elemel egy Brecht-verseskötetet. Otthon egyedül olvassa az Emlékezés A. Máriára című költemény első két versszakát, amelyet az általa megfigyelt Dreyman hangján hallunk:

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
Kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
Mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
Rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylőfehéren és fönt, mérhetetlen,
Midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.
(Csorba Győző fordítása)[3]

HGW XX/7 a film további részében eljut egész addigi életének átértékeléséhez és bár olvasmányélményének hatására nyilván nem pontszerűen, egy pillanat alatt alakul át – Brecht verse kétségkívül szerepet játszik ebben a felülvizsgálatban. A film és különösen ez az epizód igen jól illusztrálja mindazt, amit Lukács „jótékony válságnak” és az „erkölcsi készség szintjére emelt megrázkódtatásnak” nevez.

Természetesen a kérdés itt nem érhet véget, sőt talán még érdekesebbé válik, ha tudjuk, hogy habár Lukács és Brecht lehettek egymás „bajtársai”, mégis egész életükben két, többnyire összeegyeztethetetlennek tűnő álláspontot képviseltek azt illetően, hogy mi a dráma társadalmi szerepe, illetve miként tud az jól „politizálni”. Kettejük ellentéte különösen érezhetővé vált az 1930-as évek folyamán német nyelvterületen folyt „expresszionizmusvitában”, amikor különböző baloldali értelmiségiek és művészek vitatkoztak a művészet és a politikai elköteleződés kérdéseiről.[4])

Brecht álláspontját – némileg sarkítottan – talán a legradikálisabb kritikaként lehetne felfogni. Ő ugyanis eljut egészen odáig, hogy mindent megkérdőjelezve arra is rákérdezzen: vajon a katarzis, azaz a dráma okozta „megtisztulás” (ez a görög szó eredeti jelentése) nem pusztán egy olyan társadalmi konstrukcióvá vált a tőkés társadalomban, amelynek csupán rabjai az előadás végén örömükben vagy a tragédia láttán könnyező emberek? Azonosulásuk a nekik bemutatott történet szereplőivel nem kárhoztatja őket végső soron – és, tegyük hozzá, a mindennapi élet számtalan helyzetéhez hasonlóan – a néző tétlenségére? E feltételezés alapján Brecht hozzákezdett egy új típusú, „epikus” színház megalkotásához, amelynek lényege a francia filozófus, Jacques Rancière tömör megfogalmazása szerint az, hogy „a színházi közvetítés tudatosítja a nézőkben a társadalmi szituációt, amelyben maga a közvetítés megvalósul és vágyat kelt bennük e szituáció megváltoztatására”[5].

Lukács egészen másképp közelítette meg a kérdést, sőt az emlegetett katarzis egész művészetelméletének egyik kulcsfogalmává vált: „A katarzis éppen abban rejlik, hogy az ember igent mond saját élete lényegére, mivel életét egy őt megrendítő, nagyságával megszégyenítő tükörben pillantja meg, amely megmutatja saját normális létezése törékenységét, felemásságát, azt, hogy képtelen önmaga kiteljesítésére. A katarzis az emberi élet tulajdonképpeni valóságának élménye, amely a mindennapos élményekkel összehasonlítva a mű hatásában a szenvedélyek megtisztítását idézi elő, hogy később a mű Utánjában az etikumba csapjon át.”[6] Lukács élete végéig kitartott amellett, hogy voltaképpen az igazi emberi élet lehetősége csillan fel előttünk, amikor – többek között és általam ismét csak erősen sarkítva – egy-egy műalkotás láttán vagy hallatán „elérzékenyülünk”.

A német kritikus Hans Mayer a most közreadott gyászbeszédben kétségbeesett kísérletet látott Lukács részéről arra, hogy Brechtet az általa képviselt hagyományhoz kösse (mindenesetre maga is hozzáteszi, hogy „még Lukács eltévelyedéseiből is sokat lehet tanulni”[7]).

Céltalan volna bármelyikük igaza mellett letenni a garast, amire A mások élete is felhívja a figyelmet: a film ugyanis – a maga hibáival együtt, hiszen nincsenek tökéletes alkotások – meglepően sikeresen köti össze a két elképzelést.

Mindezért úgy vélem, hogy ez az a hozzáállás, amivel érdemes műveiket lapozgatva visszagondolni Brechtre és Lukácsra haláluk 65. és 50. évfordulóján.

A fordítás elkészüléséhez nyújtott segítségükért köszönettel tartozom Szelestei Flórának és Vitályos Rékának, valamint Mosóczi Zoltánnak a publikálás engedélyezéséért.


Bertolt Brecht 1955-ben (Gerda Goedhart fényképe).

Lukács György: Emlékbeszéd Bertolt Brecht temetésén

 

A korszakunkat megelőző jelentős alkotók – Ibsen és Csehov – az irodalom voltaképpeni feladatát a valósággal, korukkal és annak embereivel kapcsolatos értelmes kérdések feltevésében látták.

A polgári írók túlzó készséggel követték ezt az utat: minél később, annál nagyobb elhatározottsággal. Azonban a nyelvből, az ábrázolásból, sőt mondhatni, hogy már az irodalom fogalmai közül is eltűnt minden válasz. A puszta, absztrakt és öncélúvá vált kérdés pedig felmorzsolta a költészet világát, jelentéktelen és összefüggéstelen részecskék zavaros játékává változtatva azt.

Az ebben rejlő veszély könnyen észrevehető. És közülünk nem kevesen a legjobb szándékkal, mégis fokozottabb absztraktsággal reagáltak erre a negativitásra, az absztrakcióban elveszett kérdésekre. Ott a kérdések közepette eltűntek a válaszok, itt pedig a dogmatikussá váló válasz tett lehetetlenné minden kérdést, a kérdések keresését.

Brecht egy jelentős író ösztönével és értelmével találta meg az arany középutat. Drámái és költészete radikálisan, nyugtalanító intenzitással, a jelenlegi és még ismeretlen mélységek magabiztos feltárásával tesz fel kérdéseket. Azonban az összes kérdés kavargása mögött ott a végső válasz megingathatatlan bizonyossága, az igazi távlat.

Amikor Brechtet saját költészetének ereje kényszerítette önvizsgálatra, akkor ez az önvizsgálat mindig a társadalmi valóság vizsgálatába fordult át, amivel ezrekben keltett jótékony válságokat. Jótékonyakat, hiszen az általa felkavart problémák vad hullámverése nem mindent elnyelő örvény, hanem friss szél, ami a kikötőbe vezetheti az okos hajóst.

Az emberi élet összes egyéni kérdéséhez kapcsolódó legmélyebb kérdéskör, az emberi fejlődés egészéhez kapcsolódó legmélyebb céltudatosság – ez volt Brecht művészi alkotásaiban a termékeny, gyümölcsöző és élő ellenállás.

Kérdéseinek mindegyike napjaink sajátosságában gyökerezik: ebben áll Brecht veleszületett eredetisége. Kérdéseinek mindegyike – az alapjukat biztosító válaszokkal együtt – az emberiségnek abból az állandó szükségletéből táplálkozik, hogy minden megaláztatástól megszabaduljon, hogy a társadalmi életben az ember számára megfelelő otthont teremtsen: ebben áll Brecht bensőséges kapcsolata az irodalom leglényegibb, legnagyobb hagyományaival.

Nem számít, hogy néha maga Brecht is túlhangsúlyozta a jelen szükségleteit és úgy érezte, hogy meg kell tagadnia a múlthoz való kapcsolatát. E kettő egysége ugyanis megbonthatatlan legjobb munkáiban.

Brecht igazi drámaíró. Legőszintébb szándéka a tömegek, a műveit nézők és hallgatók megváltoztatása marad. Műveinek nem csak megrengetniük kell a színházat, hanem meg is változtatniuk azt, gyakorlatilag a jó, a tudatosság, a cselekvés és a fejlődés irányába kell fordítaniuk. Az esztétikai hatásnak erkölcsi, társadalmi fordulatot kell előidéznie.

Ez az arisztotelészi „katarzis” legmélyebb értelme, aminek – ahogyan Lessing is helyesen felismerte – a megrázkódtatást egy erkölcsi készség szintjére kell emelnie. Mivel ezt akarta és valósította meg legjobb műveiben, Brecht valódi drámaíró volt. Ibsen, Csehov és Shaw után Brecht volt az, aki a mi korunkban tette fel ezeket az „örök” kérdéseket aktuális tartalommal megtöltve, olyan formában, amely ebből a tartalomból nőtt ki.

Innen rendkívüli, különböző politikai oldalakon és államhatárokon átívelő hatása. Ezért mérhetetlen veszteség korai halála, de innen a megnyugtató bizonyosság: Brecht még a felívelés közben kettétört életművével is hatalmas bajtársunk volt és marad az emberiség fényes jövőjéért folytatott harcban.

A kommentár és fordítás Tóth Károly munkája.

[1] – Bertolt Brecht an Peter Suhrkamp [1954] = Uő., Große kommentierte Berliner und Frankfurter Ausgabe 30: Briefe 3, hrsg. Hecht, Werner–Knopf, Jan–Mittenzwei, Werner–Müller, Klaus-Detlef, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1998, 231.; a levélben említett két német filozófuson kívül ott nyugszik még – a teljesség igénye nélkül – a Brecht Egységfront-dalát megzenésítő Hanns Eisler (1898–1962), a náciellenes fotómontázsaival világhírűvé vált John Heartfield (1900–1983), a II. világháború éveinek kulcsfontosságú antifasiszta regénye, A hetedik kereszt szerzője, Anna Seghers (1900–1983), valamint a cikkben említett Weigel és Mayer is.

[2] – Lukács György, Gedenkrede gehalten bei der Trauerfeier für Bertolt Brecht am 18. August 1956 = Lukács György: 1885–1971, összeáll. és bev. Sziklai László, Bp., Kossuth, 1984, 144–[148].; a szöveg legfrissebb német kiadása Lukács színházelméleti írásainak a már említett emlékhelyen működő „irodalmi fórum” közreműködésével megjelent válogatásában található, l. Lukács, Georg, Texte zum Theater, hrsg. Hayner, Jakob–Zielke, Erik, Berlin, Theater der Zeit, 2021, 295–296.

[3] – Brecht, Bertolt, Emlékezés A. Máriára [Erinnerung an die Marie A., 1920] = Uő., Brecht, vál. és szerk. Hajnal Gábor, ford. Csorba Győző, Bp., Európa, 1959 (A modern német líra kincsesháza, 3), 19–20.)

[4] – Különös szerencse, hogy a vitában résztvevők cikkeinek és egyéb írásainak legteljesebb gyűjteménye magyar nyelven jelent meg, l. Vita az expresszionizmusról, szerk. Illés László, Bp., Lukács György Alapítvány, 1994.

[5] – Rancière, Jacques, A felszabadult néző [Le Spectateur émancipé, 2008] = Uő., A felszabadult néző, ford. Erhardt Miklós, Bp., Műcsarnok, 2011 (Elmegyakorlat – Műcsarnok-könyvek, 8), 11.

[6] – Lukács György, Az esztétikum sajátossága [Die Eigenart des Ästhetischen, 1963] II, ford. Eörsi István, Bp., Magvető, 1978, 404.

[7] – Mayer, Hans, Georg Lukács’ Größe und Grenze [Lukács György nagysága és korlátai], Die Zeit, 1964/29 (július 17.), 12.; a cikket Kerekes Amália előadásának köszönhetően ismerhettem meg az ELTE BTK Germanisztikai Intézete és a Heidelbergi Egyetem által szervezett 2021 március 10-i Lukács-workshopon.

Kiemelt kép: Wikipédia