Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Weiss János: Az én generációm Lukácsa 

Az én generációm tagjai Lukács halálakor még kisiskolások voltak; a közvetlen Lukács-tanítványok a szüleink lehettek volna, és a Lukács-óvoda tagjai is bő tíz-tizenöt évvel idősebbek voltak nálunk. Mi már nem lehettünk tanítványok, már nem élhettük át a Belgrád rakpart 2-be való becsöngetés izgalmát. De az is világos, hogy

Magyarországon filozófussá válni annyit jelent, mint valamiféle eleven viszonyt kialakítani a lukácsi tradícióval.

És számunkra erre az 1985-ös év kínált alkalmat – ekkor volt Lukács György születésének századik évfordulója. Sok minden történt még ebben az évben: Gorbacsov lett az SZKP első titkára, az Auschwitz-hazugság Nyugat-Németországban büntetőjogi kategória lett, Boris Becker mindössze tizenhét évesen megnyerte a wimbledone-i tenisztornát, II. János Pál pápa összehívta a püspöki konferenciát egy új katekizmus megírásának előkészítésére. Karpov és Kaszparov sakkvilágbajnoki párosmérkőzését a negyvennyolcadik játszma után félbeszakították. Jürgen Habermas a frankfurti egyetem katedráján és a könyveiben heves vitába kezdett a francia posztmodernnel és posztstrukturalizmussal.

És micsoda ünneplés volt Magyarországon a Lukács-centenárium!

Egy pár hónappal korábban készült el a Budapesti Kongresszusi Központ, itt került sor a hatalmas megakonferenciára. A résztvevők legnagyobb része (a magyarokon kívül) a „baráti szocialista országokból” érkezett. A rendezvényre Aczél György ugyan – betegségre hivatkozva – nem ment el, de küldött egy üdvözlő beszédet (amit fel is olvastak), „Elvtársunk Lukács György” címmel. Ebben írja: „A centenáriumi ünnepre nem Lukács Györgynek, nem az ő életművének van szüksége, hanem nekünk”.[1]

Ötven esztendővel ezelőtt, 1971. június 4-én hunyt el Lukács György filozófus. Noha az egyik legidézettebb tudós a nemzetközi tudományos életben, gondolatait százak elemzik konferenciákon és szemináriumokon, Magyarországon mostohán bánnak vele: a hagyatékát gondozó Lukács Archívumot 3 éve bezárták, a rendszerváltás óta ha féltucatnyi írását adták ki újra, a köztéri szobrát eltávolították. A közgondolkodás tétován teszi fel a kérdést: kicsoda Lukács György?

Sorozatunkban, a Lukács50-ben, felkért szerzőink segítségével arra keressük a választ, ki is az a Lukács, és mit akart nekünk mondani. És egy bátrabb lépést is teszünk, amikor arra is rákérdezünk: de mi, a jelenkor mit tudunk mondani Lukács Györgynek?

De ki lenne ez a „nekünk”, ez a „mi”? Nem tudjuk, de most hagyjuk is. Az esemény levezénylése minden bizonnyal az akkoriban meghatározó főfilozófus, Hermann István feladata lett volna, de ő nem sokkal korábban agyvérzést kapott. A feladat így némileg érthetetlen módon Huszár Tiborra szállt át, aki szociológusként 1982-ben az MTA levelező tagja lett. Miért kaphatta ezt a magas megbízatást? Talán azért, mert még 1972-ben ő volt az, aki egy részletes tervezetet dolgozott ki arra vonatkozóan, hogyan kellene a Lukács-tanítványokat leválasztani Lukácsról: Lukácsot megdicsőíteni, a tanítványokat pedig kiátkozni. Ebből lett a Kádár-korszak legnagyobb filozófus-üldözése. Eörsi István írja Az interjú című dráma 1998-as változatában (Eörsi a darab szereplőjeként mondja Lukácsnak): „Halála után államosították. Új Lukács-tanítványokat jelöltek ki, többnyire olyanokat, akikkel Ön szóba sem állt. A régieket elhallgattatták, vagy kikergették az országból.”[2]

És valóban: az államilag kinevezett Lukács-tanítványoknak mintha sikerült volna Lukács maradéktalan államosítása. A konferencia meglehetősen unalmasan folydogált, miközben a résztvevők mormolhatták magukban a mottót: „elvtársunk, Lukács György”. És mégis volt ebben az évben két új könyv is, amely a generációmat még fölrázhatta ebből az államosítási álomból. Miközben persze vitathatatlan, hogy az államosítás maradandó és nehezen kiheverhető károkat okozott.[3]

1985-ben jelenik meg végre először teljes könyvként a Wider den mißverstandenen Realismus című Lukács-mű, mégpedig ezzel a címmel: A kritikai realizmus jelentősége ma. (A kis könyv később bekerült egy gyűjteményes kötetbe, és akkor Lukács ezt a címet adta neki: Die Gegenwartsbedeutung des kritischen Realismus, ennek fordítása a magyar cím. De ha ezt önálló könyvként adjuk ki, akkor nem szabadott volna neki ezt az új címet adni.) A németül 1958-ban megjelent kis kötet három olyan tanulmányt tartalmaz, amelyek az ötvenes évek közepén, a Sztálin halála utáni években íródtak. A könyvet a nyugati világban Adorno elsöprő kritikája tette ismertté (Adorno gyakorlatilag azt állította, hogy Lukács itt maga hajtja végre az ész trónfosztását.) Tudjuk, hogy a címek fordítása különösen kényes feladat, és sok botrányos esetet is ismerünk: Salinger – Zabhegyező, Camus – A közöny, Goethe – Költészet és valóság.

De mi a probléma ebben az esetben? A német cím azt sugallja, hogy itt egy vitairatról van szó, méghozzá nem is valamivel, hanem valaminek a félreértésével vitatkozunk. Mintha lenne a realizmusnak egy „helyes” értelmezése, amitől újra és újra eltérnek. A magyar fordítás azt sugallja, hogy ez egy dogmatikus mű: végre meg akarjuk mondani, hogy miben is áll a realizmus jelentősége ma, manapság, benne a hidegháború korában.

Aztán van itt egy további részlet is: a német címben nincs benne a kritikai realizmus, a magyarban benne van. 1985-ben már túl voltunk az esztétikai szigorlatainkon, tudtuk, hogy van a kritikai realizmus és van a szocialista realizmus. Az utóbbi az előbbi folytatása. De a nagy magabiztos címadás itt mintha el is akart volna rejteni valamit: éppen a szocialista realizmust. A kötet három tanulmánya közül az első kettő (a kiadói jegyzet szerint) ilyen-olyan gyűjteményes kötetekben megjelent már, és valóban a kritikai realizmus körül köröz. A harmadiknak ez a címe: „A kritikai realizmus a szocialista társadalomban”. (Azért azt is meg kell jegyezni, hogy ennek nagy része is megjelent.[4]

Térjünk most vissza a fejezet címére: ezek szerint nincs olyan, hogy „szocialista realizmus”? Az is kritikai realizmus, ami a szocializmusban létrejön? Ezek után e fejezet felütése bizonyos csalódást kelt: „Nem volna teljes az elemzés, ha a kritikai realizmus jelenkori esélyeit csupán a polgári irodalom realizmusellenes tendenciáival vívott harcában határoznánk meg, és egyetlen szóval sem említenénk kapcsolatát a szocialista realizmussal.”[5]

Át kellene tehát mennünk a szocialista realizmusra, de mivel ezt kimerítően nem tudjuk tárgyalni, ezért csak a kapcsolat leírására fogunk szorítkozni. Ez össze is férne a magyar címmel; a német cím azonban azt sugallja, hogy a szocializmusban is sor került a realizmus félreértésére. És valóban, a fejezet döntően erről szól, és ez a könyv kifutása is. S következik a „forradalmi romantika” bírálata. „Közismert tény, hogy a forradalmi romantikát több mint két évtizede a szocialista realizmus meghatározó ismérvének tekintik.”[6]

Kihez beszél itt Lukács? Az a gyanúm, hogy az elvtársakhoz, őket próbálja sokkolni. Hiszen ezt a fogalmat még csak nem is hallották, a kor esztétikai tankönyvirodalmában nem szerepelt.

Ott ilyen szépségek szerepeltek: „A szocialista realizmus a proletariátus osztályérdekeinek képviselete révén a legkövetkezetesebben képviseli az egész emberiség érdekeit, mivel a proletariátus az egyetlen olyan osztály, amelynek célja önmagának mint osztálynak és egyáltalán az osztálytársadalomnak a megszüntetése.” Még bírjuk egy kicsit: „Ennek megfelelően a szocialista realizmust mind az irányzatosságnál, mind az elkötelezettségnél mélyebb, a társadalmi objektivitással a legteljesebb összhangban lévő pártosság […], s a legigazibb humanizmus jellemzi.”[7]

Az ilyen mondatokból generációk készültek vizsgákra, szigorlatokra: üres pátosz, frázis-puffogtatás és a tömény apológia.

Lukács egy két évtizedes eltévelyedésről beszél: és ezzel már a saját életművéből is sok mindent visszavont. Anélkül, hogy nagyon belemennénk a részletekbe, ilyen mondatokra gondolok: „A valóság ott keresendő, hogy a szovjet irodalom nem utolsó sorban azért jelenthet új, minden eddiginél magasabb rendű szakaszt a világirodalom fejlődésében, mert feldolgozta és értékesítette az egész világirodalom […] haladó örökségét. Az így szerzett irodalmi kultúra tette lehetővé, hogy eszmeileg és művészileg felvesse és megoldja azokat a hatalmas problémákat, melyek az új, szocialista élet talajából fakadtak, amelyeknek […] magasabbrendűsége minden eddigi életproblémával szemben lehetővé teszi, hogy magasabb rendű irodalom fejlődjék ki esztétikai visszatükrözésükből.”[8] Ez is maszlag persze, de ekkor még csak az ötvenes évek elején tartunk, és Lukács nem sokkal van túl az életét fenyegető nagy vitán, vagy inkább leszámoláson. Nem kétséges, hogy a forradalmi romantika kritikájával Lukács önmagától is szabadulni próbált.

A másik 1985-ben megjelent könyv, a Demokratisierung heute und morgen, egy kvázi kritikai kiadás akart lenni, jelezve a rövidítéseket, a javításokat stb. (A szerkesztője Sziklai László volt.) Egyedül a budapesti Váci utcai Akadémiai Könyvesbolt forgalmazta. A szöveg maga 1968-ban a prágai bevonulás után íródott (amely után Lukács tiltakozó levelet is írt Kádárnak). És Lukács itt azon gondolkodik el, milyen legyen a szocializmus jövője. 1985-ben viszont a könyv a gazdasági reformokról szóló viták kontextusába érkezik. Igaz, abban sokszor egy dogmatikusnak tűnő, Leninre visszanyúló frazeológiát használt: „A mindenkori társadalmi struktúrának és változásának társadalmilag tudatosan kell kifejlődnie az ily módon irányított gazdaságnak [és] meg kell felelnie a szocializmus funkcióinak […].”[9] El kell mondani azt is, hogy a könyvnek vannak olyan helyei, amelyek kimondottan Sztálint dicsérik.[10] És hogy most ne a könyvet, hanem Eörsi drámáját idézzem (az idézetből most kihagyom a szereplők neveit, úgyis egyértelmű):

„Ne felejtse el, hogy Lenin halála után a pártvitákban Sztálinnak volt igaza. Trockij azt mondta, hogy a szocializmust nem lehet felépíteni egy országban … – És fel lehet építeni? – Mit? – A szocializmust? – Minthogy felépült … – Felépült, ez kétségtelen, de mi épült fel?”[11] És mégis, a Demokratisierung-könyvnek volt egy hallatlanul felszabadító gondolata is: a

reálisan megvalósult szocializmus a marxi értelemben nem klasszikus. A szocialista forradalomnak a legfejlettebb kapitalista országban kellett volna győznie, és onnan kiindulva egy valóságos világforradalomnak kellett volna kirobbannia.

„Nem is kétséges […], hogy ez a szocializmusba való átmenet nem klasszikus formája melletti döntés politikailag jogosult volt. De még a döntés legmegalapozottabb igazolása sem számolhatta fel a gazdasági következményeket.”[12] De a nem-klasszikusság fogalmának bevezetése hallatlan következményekkel járt. „Az 1917-es forradalom »nem-klasszikus« jellege tehát mindenekelőtt abból adódik, hogy a szocializmust a fejlődés olyan szakaszában kell megvalósítania, amikor a termelés és az elosztás tényleges gazdasági színvonala még korántsem tart ott, hogy a »szabadság birodalmának« akár csak konkrét előkészítését is megalapozhassa.”[13]

Akkoriban forgalomban voltak a rendszer önapológiáját nyújtó politikai gazdaságtan tankönyvek, amelyekből mindenki tanult, aki Magyarországon egyetemre járt. Ezek alapvető premisszája az volt, hogy a marxi koncepció egyszerű meghosszabbításával el lehet jutni a szocializmus apológiájához. Ezek a tananyagok a marxi kizsákmányolás-elmélettől simán jutottak el addig, hogy a szocializmus gazdasági alaptörvénye a „szükségletek egyre teljesebb kielégítése”.

És mindez akkor lett volna „alaptörvény”, amikor a keleti tömb országai egyre jobban leszakadtak a rohamosan fejlődő nyugati jóléti társadalmaktól. (Csak egy turistautat kellett megtenni Nyugaton ahhoz, hogy az ember már ne tudjon komoly képpel felelni a szocializmus gazdasági alaptörvényéről.) A „nem klasszikusság” most azt mondja, hogy sem a marxi fogalmak, sem azok transzformált változatai nem alkalmasak a reálisan létezett szocializmus leírására. A szocializmus politikai gazdaságtana mint a rendszer apologetikus önigazolása így elesne, és ezzel szemben egyre inkább felértékelődik az empirikus kutatás. (Már a hetvenes évek elején elindult a Szépirodalmi Kiadónál a „Magyarország felfedezése” sorozat.) A lukácsi tézisből az adódott, hogy a politikai gazdaságtan ideologikus fogalmisága helyett egyszerűen a közép-európai valóság közvetlen megismerésével kellene foglalkoznunk. Vajda Mihály írta már 1978-ban: „Magyarország mai társadalma nem más, mint a »létező szocializmus« társadalomalakulatának variánsa, melynek sajátosságait Magyarország sajátos történelmi hagyományaival magyarázhatjuk és kellene magyaráznunk. […] A kritikai társadalomelmélet [értsd: a marxizmus] itt tehetetlenségre van ítélve.” [14]

Az én generációm tagjai még felfedezhették maguknak ezt a kritikai potenciált, de már közvetlenül a rendszerváltás előtt, és aztán utána a „sikeres államosítás” visszahatásaként a lukácsi életmű (legalábbis Magyarországon) a közömbösségbe süllyedt.

Ehhez jött még az elmúlt tíz év politikájának mérhetetlen pusztítása, amely mindent megszüntetett és szétvert, ami Lukáccsal kapcsolatos. És most már el tudjuk képzelni, hogy miért olyan nehéz ebben az országban a filozófusi pályát választani.

[1] – Aczél György: Elvtársunk, Lukács György, Akadémiai Kiadó 1987. 22.

[2] – Eőrsi István: A fogadás. 18 dráma, Noran Kiadó 2004. 679.

[3] – Eörsi István: Az interjú, Lap és Könyvkiadó Vállalat 1989. 76.

[4] – Lásd Lukács: Adalékok az esztétika történetéhez, II. kötet, Magvető 1972. 461-471.

[5] – Lukács György: A kritikai realizmus jelentősége ma, Szépirodalmi Kiadó 1985. 131.

[6] – Lukács György: A kritikai realizmus jelentősége ma, 185.

[7] – Csibra István – Szerdahelyi István: Esztétikai alapfogalmak, Tankönyvkiadó 1975. 178.

[8] – Lukács György: Nagy orosz realisták, Szikra 1952. 6. o.

[9] – Pár évvel később megjelent a magyar fordítás is: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető 1988. 69.

[10] – Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője, 89. skk.

[11] – Eörsi István: Az interjú, 34.

[12] – Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője, 67.

[13] – Uo., 71.

[14] – Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában, Századvég Kiadó 1989. 14.

Kiemelt kép: LANA / Facebook