A kórházban. Fogjuk a kezét és beszélünk hozzá. Munkáiról beszélünk, arról, hogy hol mindenütt olvassák és szeretik. Arról, hogy már Amerikában is ismerik gondolatait, hogy sokat írnak róla, hogy vitatják. Bólogat, de nem figyel.

(Heller Ágnes, Az iskolaalapító)

Röviddel a filozófus halála után, az akkori hivatalos kultúra prominens képviselői erőfeszítést tettek arra – talán ekkor utoljára –, hogy Lukács gondolkodását beemeljék a magyar filozófia főáramába. 1972 és 1975 között a Magyar Filozófiai Szemle szinte valamennyi száma publikált Lukácstól vagy Lukácsról szóló szöveget, a Valóság, a Világosság és Kritika folyóiratok pedig buzgón tárgyalták Lukács „tanítását”, „örökségét”, „időszerűségét”, hogy a kép Hermann István 1974-ben megjelent Lukács György gondolatvilága című négyszáz oldalas monográfiájával váljék teljessé. A dolog szépséghibája csupán annyi volt, hogy ez a látványos erőfeszítés egybeesett Lukács legszűkebb tanítványi körének, a Budapesti Iskolának 1973-as a hazai filozófiai életből való adminisztratív kiebrudalásával. Így minden értő számára világos lehetett, bármelyik oldalon álljon is, hogy a Lukácsnak szentelt megnövelt érdeklődés inkább a filozófus gondolkodásának kisajátítását, mintsem elsajátítását célozta, amely

a bebalzsamozás elnyújtott aktusával kívánta elejét venni, hogy a lukácsi örökség termékeny alapja lehessen bármilyen kritikai, pláne rendszerkritikus marxista elméleti vállalkozásnak.

Ez az ideológiai regulázás természetszerűleg csak magyarországi helyzetre lehetett közvetlen hatással, ott azonban messzire ható következményekkel járt. Szentesítette ugyanis Lukács elföldelésének és kihantolásának azóta is tartó rituális kulturális gyakorlatát, amelyre szinte minden évforduló ünneplése alkalmat ad. Nem kizárt, hogy a kényszer, hogy a rendszerint feltámadó ideológiai ellenszelekben Lukácsot újra és újra felfedezzük és valamiképp igazoljuk, vált egyik lényeges akadályává annak, hogy filozófiájának erejét és érvényességét a kritikai gondolkodás és a vele mindenkor összefüggő társadalmi valóság adottságain tegyük próbára.

Lukács külföldi, elsősorban nyugati befogadása azonban teljesen más mintákat követett. A többé-kevésbé szervesen fejlődő németországi recepciót, a jellemzően hullámzó francia és a kiemelt figyelemre mindig kész olasz értelmezői hagyomány jól egyensúlyozta. Általában kevés szó esik azonban egy olyan hagyományról, amely Lukácsot a magyarországi helyzet eszkalálódásával szinte egyidőben fedezte fel, és a részben budapesti iskola közvetítésével emelte be saját baloldali hagyományai közé.

Lukács USA-beli 1960-70-es évekbeli recepciója nem csak azért figyelemre méltó, mert közvetlen kortársa a hazai fordulatoknak, hanem mert egy teljesen más modellt kínál Lukács filozófiai gondolkodásának elsajátítása kapcsán.

A továbbiakban ezekről a fejleményekről nyújtunk egy áttekintést.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy Lukács észak-amerikai recepciója nem egy szerves kulturális befogadás alapjaira épült. Valódi akadémiai ismertségét minden jel szerint a nácik elől az USA-ba menekülő európai, elsősorban német filozófusok és irodalmároknak köszönheti. Ezen belül a frankfurti iskola képviselői játszottak kiemelt szerepet amerikai megismertetésében, hiszen az 1920-as évek elején Lukács tagja volt annak a körnek, amelyek alapján később a frankfurti Institut für Sozialforschung kialakult. De még e fejlemények ismeretében is némiképp meglepő, hogy az amerikai szociológus Wright C. Mills már 1947-ben az Oxford University Press vezetőjének írt levelében Lukács Történelem és osztálytudatát „nagyon fontos munkának” titulálja, majd lefordításra és kiadásra ajánlja, megjegyezve, hogy a „könyv iránt, amely teljességgel hozzáférhetetlen, nagy a kereslet”.^[1] E projektből persze semmi nem valósult meg, a korai lukácsi fő mű angol fordítására még húsz évet várni kell, és a korszak amerikai politikai klímáját ismerve ezen nincs is csodálkoznivaló.

Ugyanakkor az 1950-es évek végén, egyidőben a mccarthyzmus hanyatlásával, Lukács amerikai kulturális jelenlétéről olyan szerzők adnak hírt, mint a politikai eszmetörténész Morris Watnick, aki egészen átfogó és informatív tanulmányt tesz közzé Lukács intellektuális fejlődéséről a Soviet Survey-ben^[2], illetve a fiatal George Steiner és Daniel Bell, akiknek a szövegei a Lukács iránti filozófiai és irodalomtudományi érdeklődés „visszatéréséről” tájékoztatnak.^[3] De azért még ezek után is kapjuk fel a fejünket arra, mikor a berlini születésű, de 1933 óta Amerikában élő történész George L. Mosse egyik 1961-ben megjelent és az amerikai publikumnak szánt átfogó kultúrtörténeti könyvében így fogalmaz:

„elmondható, hogy Lukács 1920-as és 1930-as évekbeli munkássága óta nem történt komoly hozzájárulás a marxista elmélethez”.^[4]

Ezek az intellektuális fejlemények az 1960-es évek újbaloldali aktivizmusának hullámain egészen új lendületet kaptak. Miközben a frankfurti iskola az USA-ban maradt képviselői egyre távolságtartóbb és kritikusabb magatartást vesznek fel Lukáccsal szemben, a fiatal baloldali generációban ezzel ellentétes érdeklődés érlelődik.

Jó példa ere Herbert Marcuse és kaliforniai köre. Marcuse minden jel szerint kezdettől fogva fenntartásokkal fogadta Lukács korai marxizmusát, noha talán hasznára vált a heideggeri ontológiával szembeni kritikai pozíciójának megteremtésében az 1930-as években. Ám a II. Világháború után már csak egy ortodox marxistát lát Lukácsban. Ezen a véleményén majd csak Lukácsnak az Angela Davis ügyben való erélyes kiállása változtat némiképp 1968-ban.^[5] Ugyanakkor ez nem akadályozza meg, hogy kezdettől fogva támogassa a tanítványai körében kialakult Lukácsnak szóló érdeklődést.

E fiatalok számára Lukács korai marxizmusa egy olyan történeti alakzatként jelentkezik, amely minden további nélkül mozgósítható a jelen újfajta baloldali lehetőségeinek a kialakítása érdekében. Érdemes ebből a szempontból hosszabban idézni az azóta ismert filozófussá vált Andrew Feenberg gondolatait, a san diego-i Kaliforniai Egyetem független baloldali egyetemi lapjából 1966-ból:

„Talán a mi boldogtalan és általános elméleti ürességtől szenvedő 1930-as éveink radikalizmusának egyik jelentős oka az volt, hogy hiányzott egy olyan intellektuális hatás, mint Lukács […] Ma, amikor a baloldali aktivizmus új szakaszába lépünk Amerikában, arra kell törekednünk, hogy elkerüljük a harmincas évek hibáit. […] Nagy érték lehet, ha most visszatérünk annak az embernek a munkásságához, aki mindenkinél jobban hozzájárult ahhoz, hogy Európában egy kifinomult és fontos marxista gondolkodási iskola jöjjön létre, amely képes, ha nem is megdönteni a burzsoá kultúrát, legalább helyt állni benne.”^[6]

Feenberg Marcuse-hez írt Lukácsról szóló doktori disszertációja 1973-ban készül el.^[7]

Az azonban még inkább figyelemreméltó, hogy az 1960-as évek közepétől kezdve különféle egyetemeken számos fiatal amerikai kutató választja Lukácsot filozófia doktori kutatása témájául. Arpad Kadarkay, Paul Breines, Martin Jay, Andrew Arato, Eva Corredor, James Schmitt, vagy Silvia Federici egyidőben és egymástól függetlenül dolgozik ebben az irányban olyan eminens helyeket, mint a Kaliforniai és a Wisconsini Egyetem, a Harvard, a Chicagói Egyetem, a Columbia, az MIT és Buffalói Egyetem.

És ha ehhez hozzávesszük, hogy ezek a szálák nem ritkán egészen Lukács budapesti Belgrád rakparti lakásáig nyúlnak, akkor kibontakozhat a szemünk előtt egy átfogó és szenvedélyes érdeklődési hullám képe.

Az azóta neves amerikai Mannheim-kutató David Kettler 1964-ben, a filozófus Dick Howard 1967-ben, Andrew Feenberg 1968-ban, Andrew Arato 1969-ben keresi fel Lukácsot Budapesten személyesen. Érdeklődésük szinte kizárólag Lukács fiatalkori marxista műveinek szól, de eközben nem elhanyagolható, hogy kitől és kinek az ajánlásával jönnek: Kettler és Arato Frankfurtból Adorno és Habermas támogatásával, Howard és Freenberg Párizsból Althusser és Lefort köreiből érkezik. Ezek a látogatások ennyiben nem csupán Lukács – és Arato esetében kifejezetten – a budapesti iskola amerikai népszerűsítéséhez járultak hozzá döntő módon, hanem a keleti és nyugati marxizmusok közötti érintkezés sajátos kulturális árnyalatainak a kialakításához is.

Ezeket az egyre intenzívebb, de nagyrészt széttartó lukácsi befogadói-értelmezői törekvéseket és hatásokat egy sajátos intézmény hozza közös nevezőre az USA-ban. Ez a mai napig létező Telos nevű amerikai újbaloldali folyóirat. A lapot a Buffalóban székelő New Yorki Állami Egyetemen a később nagyhatású kritikai értelmiségi, ekkor még doktori hallgató Paul Piccone alapítja 1968-ban. Piconne sajátos szerkesztői víziója szerint az amerikai baloldali gondolkodást csakis az európai marxizmus progresszív hagyományival ötvözött egyszerre hegeli és husserli ihletettségű fenomenológia használata képes kimozdítani intellektuális elmaradottságából és tespedtségéből. A folyóirat ezért önmagát „intellektuális marxista” fórumként aposztrofálja és az első évfolyamok számainak borítóján büszkén hirdeti: „A Telos egy olyan filozófiai folyóirat, amely határozottan kívül esik az amerikai filozófiai gondolkodás főáramán: célja, hogy ellensúlyozza azt a steril trivialitást és ostobaságot, amelyet manapság a filozófiának tartanak, és amelynek rejtett funkciója a kritikai gondolkodás elnémítása.” Ennyiben azonban egyáltalán nem véletlen, hogy a fentebb említett Lukács iránt érdeklődő fiatal amerikai filozófusok szinte kivétel nélkül a Telos szerkesztőbizottságában vagy annak hasábjain találják meg egymást és saját hangjukat. Lukács fiatalkori marxizmusa kiváló alapot nyújtott a kortárs amerikai kultúra és akadémiai élet eldologiasodásának kritikájára, miközben gondolati eszköztára különösebb erőfeszítés nélkül volt kapcsolható a hegeli vagy husserli hagyományhoz, lévén abból született.

Túlzás nélkül állítható, hogy a Telos, amely a 1970-es évek elejére az egyik legbefolyásosabb és Európában is olvasott amerikai kritikai marxista fórummá vált, első időszakában egy lukácsista folyóiratként működött. Az 1968 és 1973 között megjelent első huszonöt számot átnézve láthatjuk, hogy a megjelent tanulmányok több mint 35 százalékát Lukácsnak szentelt amerikai tanulmányok, néhány korai Lukácstól közölt fordítás, illetve a budapesti iskola tagjainak írásai tették ki, köztük Heller Ágnes, Vajda Mihály, Márkus György, Fehér Ferenc, Radnóti Sándor szereplésével. E szövegek közül számos mai napig meghatározó a Lukács szakirodalomban. Ezt a közlési arányt a folyóiratban Marcuse, Adorno és Habermas jelenléte együttesen is csak megközelíteni volt képes. A korabeli francia marxizmus (Sartre, Althusser, Lefort) ettől messze elmaradt, Gramsci pedig meglepően szinte teljesen kívül maradt a szerkesztők és szerzők érdeklődésén. Más disszidens kelet-európai szerzők (Kosik, Kolakowski, Michnik) ellenben gyakori megjelenést kaptak. Szintén jelzésértékű, hogy a folyóirat első tíz évében egyedül Lukácsnak szentelt tematikus számot, rögtön duplát 1971-72-ben.^[8] Ezekben a lapszámokban pedig közösen tűnnek fel szerzőként mindazok a már korábban említett nevek, akik az USA-ban eredetileg külön indíttatásból kezdtek Lukács tanulmányozásába (Arato, Breines, Federici, Feenberg, Howard, Jacoby, Kettler, Piccone).

Ennyiben az is látható, hogy a Telos ebben az időben nem csak közlési lehetőségként, hanem valódi intellektuális csoportként és közös fórumként kezdett működni mindazok számára, akik közel érezték magukhoz ezt a fajta kritikai gondolkodást, miközben a csoportdinamikát jól láthatóan az egymástól esetenként gyökeresen eltérő marxista értelmezések alakították. 1970-től a Telos konferencia-sorozat szervezésbe és könyvkiadásba is fogott, valamint létrehozta regionális csoportjait Buffalóban, New Yorkban St. Louisban és Torontóban. Ennek a helyzetnek a kapcsán pedig David Kettler 1971-ben már „burjánzó Lukács-iparágat” emleget.^[9]

Keller kifejezése nem túlzás, mert a 1970-es évek Lukács amerikai monográfiáinak a korszaka. Sorra jelennek meg könyvei fordításai, és a róla szóló összefoglaló munkák, benne Arato és Breines máig mérvadó The Young Lukács and the Origins of Western Marxism című könyvével^[10], amellyel az erudíció szintjén idehaza csak a Krausz Tamás és Mesterházi Miklós által írt Mű és történelem veszi fel a versenyt.^[11]

Ugyanakkor visszatérve a Lukácsnak szentelt tematikus 1971-72-es lapszámra, ez kívülről nézve azt a benyomást keltheti, hogy a Telos tisztelegni kívánt a filozófus emléke előtt annak halálát követően, mint ahogy azt más európai filozófiai folyóiratok tették (The Philosophical Forum, Revue Internationale de Philosophie, Aut-Aut, Praxis). Erről azonban szó sincs.

Az ekkori amerikai Lukács recepció feltűnő és mindent felülíró jellegzetessége, hogy eltökélten csakis Lukács fiatalkori marxizmusa érdekelte.

Lukács későbbi gondolkodásának alakulása és művei, ide értve a késői esztétikáját, ontológiai töredékeit, vagy az angol fordításban egyébként ekkor már olvasható könyvei, beleértve Az ész trónfosztását, semmiféle rezonanciát nem keltettek. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy Lukács még életében döntő hatással volt egy általa sosem látott filozófiai kultúra kialakulására úgy, hogy ez a kultúra az ő ekkori életéről és haláláról tulajdonképpen alig-alig vett tudomást.

Mindez jól mutatja, hogy itt szó szerint egy intellektuális vagy kulturális forradalomról volt szó.

Ebben pedig a fiatal amerikai kutatók számára a Történelem és osztálytudat és annak megszületését övező politikai és kulturális körülmények szinte a meghaladhatatlan marxista horizont szerepét játszották.

Ezt a helyzetet egyszerre bonyolította és magyarázta, hogy maga a fiatalkori főmű, az 1968-as új német kiadásának megjelenéséig nemcsak Amerikában, hanem Európában is gyakorlatilag fellelhetetlen volt. A második német kiadás sok mindent helyretett, de az amerikai recepciót, különösen az egyetemi diákságnál csak lassan befolyásolta. Ennek volt köszönhető, hogy az 1960-as évek második feléig a Történelem és osztálytudat számos részleges vagy teljes autorizálatlan angol fordítása terjedt az egyetemeken kéziratban kézről-kézre. Ezt a fajta „szamizdat” kultúra tehát nemcsak Kelet-Európában, hanem nyugaton sem volt ismeretlen, Lukács esetében pedig rendkívüli sem, hiszen a hivatalos új kiadás előtt a Történelem és osztálytudatnak Nyugat-Németországban is megjelent egy kalózkiadása, míg a francia fordítást jogok és engedélyek nélkül publikálták még 1960-ban. Az 1971-ben kijött egyébként messze nem tökéletes angol fordítás azonban az amerikai helyzetet gyökeresen átalakította és új intellektuális lendülettel ruházta fel.^[12]

Innentől a „szöveg” mindenki számára elérhetővé vált és ez nagyban befolyásolta a recepció alakulását. Mindenekelőtt egy kulturális divatot teremtett. A politikatudós Peter Breiner visszaemlékezése szerint a Történelem és osztálytudat az amerikai diákok számára egyidőben vált közkinccsé Gramsci írásaival és Habermas korai műveivel, de az adott pillanatban az utóbbiaknál erősebb hullámokat vetett. Ahogy Breiner írja: „Emlékszem, hogy próbáltam elsajátítani a művet, mivel mindenki, akinek baloldali hitvallása volt, ezt tette, és megpróbáltam egy dolgozatot is írni róla egy szemináriumon, de sosem tudtam eléggé összeszedett lenni hozzá. Miközben emlékszem arra is, hogy eltökélten vitatkozom arról, miszerint Lukacs dilemmája az volt, hogy az ökonómiával kapcsolatos kritikáját a tudatosság fogalma felé irányította, közben meg lehet, hogy Gramsci nyomán a politikai helyzetekre és a hegemónia problémájára kellett volna irányulnia.”^[13] Nem kétséges, hogy az 1971-72-es dupla Telos-szám erre az interpretációs helyzetre, és nem Lukács emlékére tekintettel igyekezett a filozófus gondolkodását kiemelt fókuszba állítani.

Mindezeknek a fejleményeknek a felemlegetése azonban nem kevésbé teszi rejtélyessé ezt a rendkívül látványos, de teljesen váratlan 1960-70-es évekbeli amerikai Lukács reneszánszot:

mégis mi lehetett az a motívum, ami fiatal amerikai filozófusokat egyidőben és egymástól előbb függetlenül, majd közösen a 20. század eleji német kultúrán iskolázott Lukács gondolkodása kapcsán szenvedélyessé és elmélyülté tehetett? Mi az, amit a lukácsi korai marxista „örökségből” saját helyzetük legégetőbb problémáiként tudtak viszontlátni?

Néhány felvetést megkockáztathatunk.

Mindenekelőtt szembetűnő, hogy az 1960-as évekbeli amerikai helyzetet a 20-as évek Lukácsától időben és térben elválasztó kulturális távolság a fiatal amerikai kutatókra nem bénítólag, hanem kifejezett inspirációként hatott. Az utópiát úgyszólván nem maguk előtt, hanem maguk mögött fedezték fel. Ez a felismerés három különböző, de egymással összefüggő szinten is lehetővé tette számukra a közös intellektuális cselekvést. Először is a korai lukácsi gondolkodással és annak helyzetével való konfrontáció perspektívát és eszközöket nyújtott ahhoz, hogy maguk mögött hagyják az amerikai baloldali gondolkodás leginkább a Kommunista Párt által befolyásolt és bénítónak ítélt korábbi hagyományait. A tény, hogy a Telos kör szerzői visszatérően utalnak arra az „intellektuális hulladéklerakóra” (intellectual wasteland), „elméleti üreségre” (theoretical vacuum) és „irreleváns kommunizmusra” (irrelevant Communism), ami ezt a tradíciót szerintük jellemezte, jól mutatja a radikális szakítás igényét.

Másodszor, ahhoz azonban, hogy az amerikai és az egykori lukácsi helyzet termékenyen egymásba fordítható legyen kulturális mester-kódokra volt szükség. Ezt a kódot Lukács „eldologiasodás” koncepciója és belőle következő intellektuális és cselekvési dilemmák végiggondolásának lehetősége adta. Nem véletlen, hogy a Lukáccsal foglalkozó ekkori és időtálló amerikai szerzőségű írások legtöbbje ezt a problematikát teszi meg vezérfonalának.

Az eldologiasodás-kritika egyaránt alkalmazhatónak tűnt az amerikai mainstream, hagyományos baloldali és az akadémiai kultúra jelenségeire, miközben nyitva hagyta az ekkori radikális újbaloldali politikai mozgalmakhoz való kulturális kapcsolódás lehetőségét.

Ezen túlmenően a tény, hogy a lukácsi problematika hangsúlyozta a tudat és a tudatosság elsőbbségét a politikai gazdaság vagy a direkt politikai küzdelmek elemzése helyett nyilvánvalóan jogalapot adott a filozófiai elemző munka privilegizálására egy új generáció számára.

Harmadszor, és nem utolsósorban feltűnő, hogy a fiatal amerikai filozófusok, ellentétben francia és német sorstársaikkal, nem intellektuális apa-figurát, hanem valódi intellektuális dilemmákat és kihívásokat keresnek, mikor Lukácshoz fordulnak segítségért. A decentralizált amerikai egyetemi rendszer eleve nehézkessé tette az egyes személyek körül kialakuló befolyásos iskolák és kultuszok kialakulását, de erre a szerepre ekkor Marcuse kivételével nem is igazán akadt jelentkező. Ez viszont azzal járt, hogy az egyes kutatóknak saját maguknak kellett kidolgozniuk az őket érintő valósnak érzett elméleti-társadalmi problémák jelentését, amihez a lukácsi korpusz a fordítás, az alkalmazás, az adaptáció kényszerével nyújtott irányadó segítséget. Az így létrejövő közösség pedig a problémák és nem a doktrínák terepén találta meg saját identitását.

Dick Howard mindennél jobban összefoglalta miről van itt szó: „Ha megnézzük a Telos korai számait, akkor látszik, hogy egyszerre volt szerencsénk és szerencsétlenségünk, hogy a saját oktatásunkat nyilvánosan kellett folytatnunk. Nem voltak tanáraink. Ez egyrészt jó volt. De azt is jelentette, hogy sok hibát követtünk el… Szembesültünk azzal a kérdéssel, hogy mit jelent örökséget hordozni: teher-e ez?.”^[14]

A Telos lukácsi inspirációja és marxista radikalizmusa természetszerűleg, vagyis helyzetéből adódóan nem múlhatta felül saját kulturális erőforrásainak véges jellegét. Baloldali folyóiratként az 1970-es évek végétől egyre inkább a kritikai elmélet irányába fordul.

De ez nem változtat a tényen, hogy Lukács ekkori recepciója komoly nyomot hagyott az amerikai baloldali és progresszív gondolkodás alakulásán, melynek hatásai bizonyosan visszaköszönnek például Frederick Jameson, Judith Butler vagy Cornell West mai nézeteiben.

Ennyiben az amerikai Lukács egy pozitív végkicsengésű történetnek is tekinthető. Miközben ebben a történetben nem a helyes elsajátítás vagy az igazolás motívuma a mérvadó, hanem az intellektuális erőfeszítésé. A fiatal Lukács biztosan tudta ezt. Mert itt egy olyan erőfeszítésről van szó, ami nem függ az intézményektől és kánonoktól, az érinthetetlen figuráktól vagy a direkt politikai szándékoktól, bármely oldalról jöjjenek is azok, csakis a társadalmi érzékenység, az intellektuális invenció és az elmélyült tudás gyúlékony elegyétől.