Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lukács György: Párt és osztály

1919. március hó 21-e történeti jelentőségű nap  nemcsak a magyar proletariátus életében, hanem a világforradalom fejlődésében is. Röviden összefoglalva: a forradalmat magát megelőzően, a forradalmat lehetővé téve, az történt meg akkor, ami Oroszországban másfél évi nehéz küzdelem, proletár testvérharc után következett csak be: a szociáldemokrata párt fenntartás nélkül elfogadta cselekvései alapjául a kommunista, a bolsevik programot.

Ötven esztendővel ezelőtt, 1971. június 4-én hunyt el Lukács György filozófus. Noha az egyik legidézettebb tudós a nemzetközi tudományos életben, gondolatait százak elemzik konferenciákon és szemináriumokon, Magyarországon mostohán bánnak vele: a hagyatékát gondozó Lukács Archívumot 3 éve bezárták, a rendszerváltás óta ha féltucatnyi írását adták ki újra, a köztéri szobrát eltávolították. A közgondolkodás tétován teszi fel a kérdést: kicsoda Lukács György?

Sorozatunkban, a Lukács50-ben, felkért szerzőink segítségével arra keressük a választ, ki is az a Lukács, és mit akart nekünk mondani. És egy bátrabb lépést is teszünk, amikor arra is rákérdezünk: de mi, a jelenkor mit tudunk mondani Lukács Györgynek?

Azt hiszem, nem kell ennek az eseménynek gyakorlati jelentőségét hosszasan méltatni. Bizonyos, hogy a proletariátus ereje egységében és szervezettségében van megalapozva. Aki ebben kételkedett volna, és holmi puccstól várta volna a proletárosztály győzelmét, annak számára éppen a március 21-i események nyújthatták a legszemléltetőbb tanulságot.

Az a puszta tény, hogy a proletárpártok egyesültek, hogy a proletárosztály egysége a pártegységben is kifejezésre jutott, minden vérontás és harc nélkül elég volt arra, hogy a hatalmat a proletariátus kezébe adja. Hogy pedig a proletariátus gyakorolni is képes ezt a hatalmat, és hogy azt a maga céljainak megfelelő társadalom felépítésére képes gyakorolni, azt az utolsó napok eseményei napnál világosabban igazolják. Mutatják egyben azt is, hogy ez az egység még gyorsabb és határozottabb cselekvésre képesíti a magyar proletariátust, mint amilyenre a testvérharcban álló orosz munkásosztály a maga forradalmában képes volt.

Ez az egység, mint a proletariátus minden cselekvése, az elméleti egységen alapszik.

A proletariátus egész mozgalmát szemmel láthatólag az választotta el a többi osztály mozgalmaitól, hogy gyökere, kiindulási pontja mindig kizárólag elméleti volt.

Míg a többi osztályok cselekvéseit pillanatnyi érdekcsoportosulások irányították, míg tehát ezek minden átfogó egység nélkül (melyet egyedül az elmélet képes megadni) ingadoztak a külső események tömkelegében, addig a proletariátus cselekvése mindenkor egyenes és egyenesen a cél felé vezető volt. Amikor tisztázott elméleti alapokból indult ki, és a külső eseményektől legfeljebb pillanatnyi taktikáját engedte befolyásolni, de sohasem a maga egészében irányítani.

Ha most már a proletárcselekvés elméletének látószögéből nézzük ezeket az eseményeket, melyeknek történelmi okmányait itt bemutatjuk, akkor a következőket kell tapasztalnunk. A szociális forradalom befejezése lezáródása a proletármozgalom utolsó nagy krízisének, az imperialista finánctőke uralma alatti magatartásából eredt krízisének. Rövidlátó és kispolgári gondolkodók számára itt valami ellentmondásféle látszik: mintha a társadalom krízise a proletariátus rendszeres romboló munkájával kapcsolatban igazán csak most kezdődnék. De a valóságban építés és rombolás éppen úgy szervesen összeforrottak és elválaszthatatlanok egymástól, mint az élet és a halál, mint az összes ellentétek, amelyeknek összeegyeztetésén hasztalan töri a fejét a kispolgári gondolkodás.

Ahogy most a proletariátusnak minden romboló cselekedetében, mellyel a burzsoá állam fizikai és szellemi elnyomó szerveit összetöri, a legnagyobb és legtisztább építő erők nyilvánulnak meg, úgy volt a letűnt évek, sőt mondhatnók, évtizedek krízise a proletárforradalom igazi előkészítője.

Ha egy mondatban akarjuk összefoglalni ennek a krízisnek a legnyilvánvalóbb megnyilatkozását, akkor azt kell mondanunk: a proletárosztály cselekvéseinek valódi céljai és lehetőségei dialektikus ellentétbe kerültek azokkal a pártkeretekkel, amelyeken belül ez a cselekvés akkor egyedül lehetséges volt. Az osztály és a párt feloldhatatlan ellentéteire sokan rámutattak már; nálunk különös élességgel Szabó Ervin.[1] De a pártkereteknek mint a proletárosztály cselekvési lehetőségeinek bírálói az ellene vívott küzdelem hevében nem látták mindig a kellő világossággal a pártformának mint átmeneti formának szükségszerűségét. Nem látták, hogy ez az ellentét, amelybe ilyen módon osztálycselekvés és pártcselekvés kerültek, nem abból áll, hogy az egyik egyszerűen helyes, és a másik éppen olyan egyszerűen tévedés, mint ahogy ezt az opportunisták és szindikalisták kölcsönösen egymás szemére vetették, hanem dialektikus ellentét. Vagyis olyan ellentét, amelyben a két egymást kizáró, egymással szemben álló cselekvési mód egyformán szükségszerű.

Tehát nemcsak mindegyik egyformán helyes, illetve helytelen, hanem az egyiknek létezése megköveteli a másik létezését, és bármennyire harcban áll vele, nem lehetne meg nála nélkül. A proletariátus osztályharcának eme krízise abból áll, hogy egyfelől az erőviszonyok megkövetelték párttá való szerveződését, másfelől ugyanezek az erőviszonyok ugyanezekből a pártkeretekből az igazi proletárcselekvést gátló elemet formáltak.

A krízis megoldása tehát nem állhatott abból, hogy az egyik félnek igaza maradt a másikkal szemben, hanem csakis abból, hogy a két szempont, amely egymást kizárni látszott, magasabb egységben egyesült, magasabb egységben olvadt fel, és mindegyik elvesztette különálló, a másikkal szemben álló mivoltát.

Ez a magasabb egység az egységes proletariátus mint a társadalomban uralkodó osztály. Az a tiszta kommunizmus, melynek elméleti alapjait Marx és Engels fiatalkori művei rakták le, és amelynek keretei az ő hatásuk alatt jöttek létre, egy kicsiny forradalmi csoport cselekvési módja volt. Az erőviszonyok természete itt egy olyan félreérthetetlenül tiszta forradalmi taktikát parancsolt, melyet sem a más osztályokkal való ideiglenes együttmuködés (amint az például 1848-ban történt), sem izolált, önálló kísérletek nem voltak képesek elhomályosítani. Ezt a taktikát éppen a proletariátus osztálymozgalmának erősödése zavarta meg. A proletariátus túlságosan erős lett ahhoz, hogy visszavonuljon a politikai tevékenységtől, melynek pillanatnyi eseményei sok-sok érdekével a legszorosabb összefüggésben állottak. Másfelől azonban nem volt még elég erős ahhoz, hogy a maga érdekeit, a maga akaratát rádiktálhassa a társadalomra. Ennek a belső ellentmondásnak, ennek a visszás helyzetnek külső szervezeti kifejezése: a párt.

A párt modern fogalma a kapitalista osztálytársadalomban jött létre.

Létalapja az uralkodó osztályok (melyeknek egysége egyedül a proletariátussal szemben állva mutatkozhatott meg) érdekellentéteinek bonyolultsága mellett az, hogy a kapitalista társadalom széles rétegeinek (kispolgárok, entellektüelek, parasztok) nem volt sem egyértelmű osztályelhelyezkedésük, sem ennek megfelelően világos osztályöntudatuk. Amennyiben az ilyen csoportok mégis befolytak vagy bevonattak a politikai cselekvésbe, számukra egy olyan tiszta osztályszervezkedés, mint amilyent a proletárság teremtőereje magából kitermelt, ki volt zárva. A pártban való szervezkedés lényege ennélfogva az osztályöntudat homályosságán alapszik. Ez ideologikusan úgy fejeződik ki, hogy a párt állítólag az „összesség” és nem az egyes osztályok érdekeit védi. Hogy ez mennyire csak ideológia, bizonyítja, hogy a pártok, amennyiben politikailag tényleg hatékonyak voltak, nyíltan vagy leplezve, mindig egy világos öntudatú osztály érdekeit szolgálták (nagytőkések, nagybirtokosok). Az ideologikus lepel csak arra volt való, hogy a homályos osztályöntudatú embercsoportokat ezeknek uszályhordozóivá tegye. Amennyiben egy párt komolyan vette a maga „osztályfeletti” mivoltát, eleve teljes tehetetlenségre ítélte magát (radikális párt).

Lássuk most már, mit jelentett a cselekvés pártkeretekbe való illeszkedése a proletárosztály számára? Jelentette eloször is, hogy a cselekvés színhelye, módja és keretei a pártküzdelem színvonalára süllyedtek. Egy olyan színvonalra, melynek lényege a megalkuvást, a bizonytalanságot, az opportunizmust hozta magával. Jelentette továbbá azt, hogy – a párt keretein belül való cselekvés szükségszerű következményeként – a proletárpárt kénytelen volt a kapitalista társadalom formáit elismerni. Hiába bírálta azokat szavaiban, tetteiben – azáltal, hogy részt vett a választásban, hogy részt vett a parlamenti életben stb. -, ténylegesen elismerte azokat. Így jött létre az a mélyreható visszásság szavak és tettek között, amely az utolsó évek mozgalmait jellemzi. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a pártforma szükségszerű következményeként minden „proletárpárthoz” temérdek nem-proletárelem csatlakozott. De míg például egy nagytőkés érdekeket szolgáló pártot erősített az a tény, hogy hozzá, teszem, kispolgárok nagy tömegei csatlakoztak, addig a proletárosztály pártszerveit minden hozzácsatlakozó nem-proletár csak gyengíteni volt alkalmas.

És mégis: a pártforma szükségszerű átmenet volt a proletármozgalomban. Belső ellentmondásai tehát nem annyira eltévelyedések következményei, mint belső, dialektikus ellentmondások.

A proletariátus történeti hivatása, hogy megsemmisítse az osztálytársadalmat.

Ennek egyetlen lehetősége az, hogy a proletariátus, mint a legalul álló osztály, ideiglenesen uralkodó osztállyá váljék. Azért mondom, hogy ideiglenesen, mert a proletariátusnak uralkodó osztállyá válása szükségképpen magával hozza a társadalom osztályszervezetének megsemmisítését.[2] Ez az átmenet abból áll, hogy a proletariátus mint uralkodó osztály a maga képére szervezi meg az egész társadalmat. Mármost a pártforma dialektikus ellentmondása abban gyökeredzik, hogy ez a szükségszerűség kifejezésre jut ugyan benne, de olyan kifejezésre, mely a hivatottságnak éppen a lényegét homályosítja el.

A pártforma ugyanis a proletármozgalom első cselekvő kilépése a puszta ellenzékiségből, a merő tagadásból, amelyben a proletármozgalom legelső fázisai szükségképpen szenvedtek.

Ez az első kísérlet hivatott a társadalom egészét a maga képére formálni. Ez a pozitív teremtő szempont azonban a burzsoá állam keretein belül csak torz kifejezési formát kaphatott. Mindaddig, míg a proletariátusnak nem állott módjában a hatalom magához ragadása által egyszerre széttörni a burzsoá társadalom épületét, és ugyanakkor felépíteni a magáét, addig építő és romboló energiái nem egyesülhettek egy közös cselekvésben. Mindaddig belső, leküzdhetetlen ellentétben kellett hogy legyenek az építő és romboló energiák. Ez az ellentét persze szintén nem olyan egyszerű, mint amilyennek a polgári gondolkodás előtt látszik: mintha a pártszervezet jelentené a türelmetlenül alkotásra vágyó, a vele ellentétben álló irány a romboló erőket. Ellenkezőleg, mind a kettőben, mint minden proletárcselekvésben, egyesül a két ellentét. De egyikben sem nyeri el a maga igazán kitisztult formáit.

A pártban nem,

mert építeni a proletariátusnak a burzsoá állam keretein belül nem lehetett, és destruktív munkája is csak visszás formákban nyilvánulhatott meg: mint parlamenti vagy parlamenten kívüli „ellenzék”.

De nem kapott tiszta formát az ellentéteknek emez egysége a pártszervezetet, a parlamentet tagadó irányzatokban sem (szindikalizmus). Itt is azon feneklett meg az építő- és a rombolómunka egysége, hogy a cselekvés kereteit a burzsoá állam keretei szabták meg; itt is „ellenzéket”, ha illegálisat is, jelentett a tagadás és valami „társadalmon belüli” szervezkedést az építés.

Ennek a krízisnek az alapja a burzsoá állam létfenntartási ereje, illetve a proletariátusnak ebben az erőben való hite volt. Mihelyt ez az erő megingott, illetve, mihelyt a prolatariátus ráeszmélt arra, hogy akarnia kell, komolyan, tettekkel kell akarnia a burzsoá állam szétrombolását – az már romokban is hever.

Az orosz bolsevizmus nagy tette az volt, hogy benne öltött először – a párizsi kommün óta – testet a proletariátusnak ez az öntudata és világtörténelmi önbizalma. A kommunista párt ennélfogva nem volt többé párt abban az értelemben, ahogy a vele szemben álló szocialista pártok pártoknak voltak tekinthetők: ellenkezőleg, a kommunista párt lényege a cselekvés pártformáival való gyökeres szakítás. Ha a vele szemben állók ezért azt vetették szemére a kommunista pártnak, hogy visszaesést jelent a szocialista mozgalomban, visszaesést a mozgalom első fázisaira, nagy tévedésben voltak. Éspedig azért, mert felületes, külsőséges ismérvek hasonlóságától vezettették magukat félre, és nem látták meg a küzdő, a feltörekvő proletariátus osztályküzdelmében a kezdő és a befejező fázis közt való dialektikus ellentétet, mely éppen a külső felület bizonyos hasonlóságaiban nyilvánul meg. Abban, hogy mind a kettő, mind az első, mind a befejező fázis: tiszta proletárcselekvés, szakítás a pártformába szorított cselekvés minden nemével. De míg ennek az első fázisban tisztán a pártformát tagadó jelentősége van, addig ugyanez a jelenség a befejező fázisban annyit jelent, hogy a proletármozgalom túlnőtt már a pártkereteken. Hogy a termelési viszonyok úgy alakultak már, hogy a proletariátusnak módjában áll minden hatalmat magához ragadni.

Az elméleti különbség szociáldemokrata és kommunista pártok között tehát főleg az imperialista finánctőke és a proletariátus erőviszonyainak mérlegelésében és értékelésében nyilvánult meg: a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelem végső fázisának helyes vagy helytelen fölismerésében. Ennélfogva bizonyos, hogy az egyesülés nem történhetett meg más alapon, mint a kommunista program fenntartás nélküli elfogadásával. Hiszen a mélyreható elméleti különbség amúgy is abban élesedett ki, hogy ennek megvalósítására a viszonyok megérettek-e vagy sem. A kommunisták régebben mondották, hogy igen – és számukra itt engedésről szó sem lehetett. Az egyesülésnek egyetlen lehetősége az volt, hogy a szociáldemokrata párt meggyőződjék arról, hogy a viszonyoknak eme megérettsége csakugyan bekövetkezett. Ha ezt belátták – és ez bekövetkezett március 21-én –, minden belső elvi áldozat nélkül léphettek a kommunista platformra, számolhattak le azokkal a cselekvésformákkal (pártszervezkedés, osztály-együttműködés stb.), melyeket a történelmi fejlődés helytelen értékelése rájuk kényszerített.

Ez a kérdés nyilván elméleti kérdés. Megoldását azonban mégsem az elméleti viták, a „meggyőzés” fegyverei hozták meg, és nem is hozhatták meg. Köteteket írtak ugyan tele mindkét részről a helyzet megítélése körül csoportosított érvekkel. Meggyőzés itt eleve lehetetlen volt, mert a meggyőzés végső forrása érvekkel nem volt megragadható: a proletariátus egységes és elszánt akarata arra, hogy magához ragadja a hatalmat. Mert minden más jel, mely a viszonyok érettsége vagy éretlensége mellett felhozható, ehhez képest a felületen mozog. Egyedül a proletariátus egységes akarata képes csak szétrombolni a régi társadalmat, és felépíteni az újat. A viszonyok tehát akkor váltak érettekké a kapitalizmus megsemmisítésére, amikor a proletariátusban öntudatra ébredt ez az elszánt akarat.

A proletariátus egységét és vele a proletárdiktatúra lehetőségét maga a proletariátus, kizárólag a proletariátus teremtette meg.

Ez az egység nem úgy jött létre, hogy a két párt vezetői „megegyeztek” egymással, „elsimították” a köztük fennálló ellentéteket. Ellenkezőleg. A proletariátus egységes erővel megmozdult. Ráeszmélt a maga lehetőségeire, és ennek az önmagára eszmélésnek tiszta fényével megteremtette a maga egységét, erejét és hatalmát. A „vezetők” csak végrehajtói voltak ennek az egységes, egységre irányuló akaratnak. Csak elméleti formát adtak annak, ami a proletariátus cselekvésében (az elmélet és a gyakorlat közvetlen egységében) megnyilvánult.

Minden proletár osztályhelyzeténél fogva ortodox marxista. Amire az elmélet embereit nehéz gondolati munka vezeti rá, az a proletárnak osztályhelyzeténél fogva adva van – feltéve, hogy ráeszmél a maga igazi osztályhelyzetére és ennek minden következményére. Amit a kommunizmus elmélete hirdetett, hogy itt van már az ideje annak, hogy a proletariátus magához ragadja a hatalmat, az elmélet maradt mindaddig, amíg öntudatra nem jutott magában a proletariátusban. Ez történt meg március 21-én.

Ezzel pedig megszűnt mind a szociáldemokrata, mind a kommunista párt létjogosultsága.

Nemcsak azért, mert a proletárdiktatúra a régi értelemben vett pártot egyáltalában nem ismeri, és kímélet nélkül töri össze a burzsoázia osztályszervezeteivel együtt annak pártszervezeteit is. Hanem főképpen azért, mert mindegyiknek létalapja elveszett.

A szociáldemokrata párt azon az elméleti feltevésen épült fel, hogy a proletariátusnak még nem áll módjában egyedül magához ragadni a hatalmat, és a maga akaratát rákényszeríteni a társadalom egészére. Ezért volt párt a szociáldemokrata párt. És a proletárdiktatúra tényével megsemmisült az az egész világ, amelyen belül a szociáldemokrata párt, mint egy párt a sok közül, működött. Ha pedig ilyen módon a szociáldemokrácia számára is szükséges rossz volt, hogy mint párt volt kénytelen muködni, még fokozottabb mértékben áll ez a kommunista párt számára. Fokozottabb mértékben pedig azért, mert a kommunisták tudatosan csak azért szerveződtek meg pártkeretekben, hogy minden pártkeretet széttörjenek; csak addig akartak mint párt működni, amíg az a helyzet, melyet ők világosan láttak, a proletariátus egészében nem vált tudatossá. Számukra nem volt áldozat párt mivoltukról lemondani, mert egész létezésük a régi pártformák tagadásán épült fel. Azáltal, hogy megtagadták a maguk pártformáját, létrehozták azt az új egységet, amelynek kedvéért pártba tömörültek: az egységes proletariátus szervezett diktatúráját.

A magyar proletariátus örök dicsőségére fog szolgálni, hogy ezt az egységet a maga erejéből teremtette meg. Míg Oroszországban széles proletártömegek számára szükséges volt, hogy a proletariátus előharcosai testvérharcok árán megteremtsék a proletártársadalom kereteit, hogy ez az egység létrejöjjön, addig nálunk ezt maga a proletariátus, mint diktatúrájának alapkövét, közvetlen elhatározással rakta le. A proletariátus minden vezére – bármelyik oldalon állott is az egyesülés előtt – nem volt több, mint végrehajtója ennek az egységes akaratnak.

A pártok megszűntek – csak egységes proletariátus van: ez ennek az egyesülésnek a döntő elméleti jelentősége.

Ha az új egyesülés pártnak nevezi magát, a párt szónak most egészen más értelme van, mint eddig volt. Nem egy vegyes alakulat többé különböző osztályokból, mely mindenféle erőszakos vagy megegyezéses eszközökkel igyekszik céljának egy részét az osztályokra szabdalt társadalomban keresztülvinni. A párt ma az egységes proletariátus egységes akaratának kifejezése: az új társadalomban uralkodó, az új erőkből felépülő akarat végrehajtó szerve. A szocializmusnak az a krízise, mely a pártmozgalmak dialektikus ellentmondásaiban jutott kifejezésre, véget ért. A proletármozgalom végleg átlépett új fázisába: a proletáruralom fázisába. A magyar proletariátus hatalmas tette, hogy végleg átsegítette a világforradalmat ebbe a fázisba. Az orosz forradalom megmutatta, hogy a proletariátus kezébe képes ragadni a hatalmat, és képes megszervezni az új társadalmat.

A magyar forradalom megmutatta, hogy ez a forradalom proletár testvérharc nélkül lehetséges.

Ezzel a világforradalom mindig előrehaladottabb állapotba jut. Dicsőség a magyar proletariátusnak, hogy erre a vezető szerepre: saját vezéreinek és a világproletariátusnak a vezetésére erőt bírt önmagából meríteni.

Lukács György írása erdetileg A proletáregység helyreállításának elméleti jelentősége címmel jelent meg, amelynek az apropója az volt, hogy 1919. március 21-én a Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja egybeolvadt, s kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Lukács a Párt és osztály című írsában kifejtetteket 1920-ban revideálta. Az Önkritikában már úgy látja, hogy 1919-ben szervezetileg nem létezett kommunista párt, a vezetők pedig „nem voltak igazán tudatában annak, hogy mennyire nélkülözhetetlen a párt a forradalom vezetésében”. A téma kapcsán lásd továbbá Tamás Gáspár Miklós A tanácsköztársaság évszázada című írását.

[1] – Például Marx és Engels műveihez írott kommentárjában, 2. kötet, 405.

[2] – Marx: A filozófia nyomorúsága. Marx, Engels Művei. 4. köt. 173.