Miért ejtette el a radikális baloldal a fonalat? Miért hagyott fel a bürokrácia bírálatával?

És összefüggésben áll-e ez a tény lendületének lankadásával? Felfoghatjuk-e gyengesége (egyik) tüneteként? Megfosztja-e önmagát a világ kritikai értelmezésétől, amennyiben lemond e bírálat folytatólagos gyakorlásáról?

Már régóta ilyen szelek járnak. Ám a bürokrácia kritikája nem múló epizód a radikális baloldal történetében. Aligha lehet vállvonogatva túllépni ezen a kérdésen. Hiszen e kritika annak a baloldalnak a különös ismertetőjele volt, amely nem mondott igent sem arra az állításra, amely a bürokráciát afféle anekdotikus incidensnek tekintette, sem arra az irányulásra, amely weberi mezbe öltözve, a bürokráciát az előre elrendelt, a szükségszerűség bélyegét magán viselő, és a kapitalista szervezetekben megnyilvánuló észszerűség megtestesüléseként taglalta.

A szóba hozható példák száma úgyszólván végtelen: a sor persze Marxszal kezdődik, az ő eszmefuttatásai (a titok, mint a hatalom misztériuma; az állami célokat privát célokká átfordító, a tekintély „misztikumát” gondozó bürokrácia) nyitottak ajtót az említett kritika különféle változatainak.

A fiatal Marx nyújt alapot ahhoz az állásponthoz is, miszerint a bürokrácia lebontásra ítéltetett, mert ezen művelet nélkül aligha módosítható a megalvadt hatalom, holott ez a felszabadulás valódi célja.

És a sor folytatható lehetne, méghozzá sokféle irányban. Ilyen módon akár felrajzolhatnánk a kereszteződő baloldali frontvonalakat is: idézhetnénk a bürokrácia gazdasági gyökereiről töprengő Lenint, a centrizmust emlegető, az élősdiségről, az érdekkonfigurációban ingatag pozíciót elfoglaló bürokráciáról értekező Trockijt, a Szocializmus vagy barbárság című egykori csoport Cornelius Castoriadisát, vagy Claude Lefort-t, aki azt fejtegette, hogy a bürokrácia úgy veti meg a lábát, hogy a személytelen törvények mögé a „személyes viszonyok táncát”, és a „tekintély őrületének” jelentéseit vetíti. És érthetünk-e bármit is a radikális baloldal útkereséseiből azon élénk viták (Gorter, Katz, Korsch, Bordiga) figyelembe vétele nélkül, amelyek arra vonatkoztak, hogy a bürokrácia egy elkülönülő, eleddig nem tapasztalt, ám mégiscsak virulens osztályt képez? Ugyanezzel a problémahelyzettel küzdöttek az egykori jugoszláv kommunisták is, akik az önigazgatás nevében a szovjet bürokrácia meghasonlott túlhatalmát ecsetelve, az államkapitalizmus maradéktalan diadalát pillantották meg.

A tét: nagy. A bürokrácia, ha közvetetten is, de a kapitalizmus lényegét érinti.

Hozzájárul ahhoz, hogy az emberek elfogadják az előre kijelölt valóságot. Pierre Naville, a szürrealizmus felől érkező kommunista-trockista úgy fogalmazott, hogy az, aki a bürokrácia működésmódjára kérdez rá, az uralom elvét faggatja.^[1] Ha létezik a bürokrácia pervertáltsága, az egyúttal a hatalom pervertáltsága is. És ez a gondolat egyértelműen szakít azzal a beállítottsággal, amely a bürokráciának pusztán szolgai funkciót tulajdonít.

David Graeber, a nemrégiben elhunyt anarchista antropológus pedig egyenesen azt mérlegelte, hogy a bürokráciával való állandó jellegű kritikai foglalatoskodás a baloldali világlátás tartóoszlopa.^[2]A sematizált, személytelen szabályok túlterjeszkedése, amelyért erőszak kezeskedik, bürokratizált kapitalizmust teremt. Az pedig, hogy a képzelet virágai hervadásnak indultak, a bennünket észrevétlenül átszövő túlbürokratizáltság számlájára írható. Képzelet versus erőszak – ez a kettősség írja le a világállapotot.

Ami pedig a bürokrácia baloldali igényű kritikáját illeti, először is az történt, hogy a múlt század utolsó harmadában a tőke kezdte felmondani az egyre inkább tehernek érzett jóléti állammal való kompromisszumokat. Ezen állam – persze a rendszerkonform szociáldemokrácia intézménye – bürokratizált szerkezete aztán támadási felületet jelentett nemcsak a jobb, de a közép felé tájolódó baloldal számára is. Mindeközben a hatvanas évek bürokráciát támadó ellenkulturális mozgolódásait fokozatosan felszippantotta az a korporatív kultúra, amely felszámolva a korábbi rideg, a találékonyságot gúzsba kötő, konformista képleteket a karneváli, árualapú-vágygerjesztő minták, a korlátokat legyőző libidó, a rácsokat megrázó fogyasztó-vállalkozó istenítésénél kötött ki. Az imaginatív reklám olyan ideológusai mint Doyle Bernbach, vagy az újsütetű menedzserek, a szabványokat feloldó árufluxus nevében a rigid keretek bírálatának felkent bajnokai lettek – mintha a bürokrácia nem jelenne meg a korporációk kontextusában is!

Mintha a bürokráciát csak az állam távlatában lehetne tetten érni!

Bárhogy is legyen, a követeléseket támasztó újfajta jobboldal, a korporációkkal, mint a tőke különös képviselőivel, valamint a digitális technológiák működésébe belepréselt technolibertarianizmussal karöltve elorozta a radikális baloldaltól a bürokráciát megcélzó kritikai fegyvereket.

A bürokráciakritika betört az árumozgást ösztönző szférákba. És az elorzók számára fontosabbnak bizonyult a neoliberális filozófia olyan non plus ultrája, mint Ludwig von Mises vonatkozó könyve, amely a tervgazdálkodásban tanyázó bürokráciát elűzendő átokként kezelte. A radikális baloldal pedig először dadogni kezdett, majd elnémult, és visszahúzódott – legfontosabb témáinak egyikét kezdték ki, miközben még azt sem tudta elmondani kellő eréllyel, hogy a jobboldal lezüllesztette a bürokrácia bírálatát.

Ám mi köze mindennek Lukács Györgyhöz, a „nyugati marxizmusnak” nevezett irányulás élenjáró gondolkodójához? Egyáltalán megszólítható-e Lukács a bürokrácia kapcsán? Van-e említésre méltó idevágó kitétel, fordulat az opuszban?

Hadd kezdjek egy életrajzi adalék felvillantásával.

Lukács már régóta nem in, sokan már azt is szívesen elfelejtenék, hogy élt.

Nemzetközi hírnév ide, reputáció oda, úgy szerepel az emlékezetben, mint egy elvetemült, velejéig bűnös kor ideológusa. Így, aki el akarja verni a port Lukácson, az rögvest a Tanácsköztárság idején betöltött politikai komisszár szerepére, az erőszakhoz nyúló emberre utal.

Nos, a komisszár, mint az állami irányítás kivételes szerve, a bürokráciával foglalkozó irodalom vonatkoztatási pontja, ahogy ezt olyan, a baloldalhoz semmiképpen nem köthető szerzők műveiből, mint Jean Bodin, Carl Schmitt és a jogtörténész, Otto Hintze^[3] kihámozhatjuk – mint ahogyan azt is, hogy a komisszár-szerep hogyan kapcsolódhatott a rendkívüli állapot konstellációjához.

Lukács, a filozófus, komisszárként „rádobta magát a történelem mérlegére” és a rendkívüli állapot logikájának jegyében lépett fel. Amúgy a bolsevikok, akik nem óhajtottak miniszterek, kormányzati funkcionáriusok lenni, határozottan szorgalmazták a komisszár szerepet (ott voltak a komisszárok a spanyol polgárháborúban, vagy például Mao-Ce Tung is komisszár volt). Viszont, ránk maradt a komisszár és a bürokrácia viszonylatának nehéz kérdéscsomója – ennek kibontásához a híres Max Weber sem járult hozzá.

Eközben a XX. század húszas éveinek Lukácsa explicit módon is tanújelét adja, hogy foglalkoztatja a bürokrácia nem-rutinszerű kérdése. Hiszen a bürokrácia ügyét ott forgatja, ahol stratégiailag jelentékeny problémák sejlenek fel. A – sokak szerint – nyugati marxizmus építményét alapító Lukács, tudjuk, úgy polemizált a II. Internacionálé teoretikusaival, hogy determinizmusukkal, a „forradalom tudományával” ellentétben a forradalmi szubjektivitás, a „szubjektív tényező” (Bloch) önjogát proklamálta. Kapcsolatba hozható ez azzal a ténnyel, hogy élesen szembeállítja a „keresés, törekvés és bírálat„ felől értelmezett, és módfelett dicsért III. Internacionálét a „papírosvalósággá”, „bürokratikus egységgé” silányuló, csődbe jutott II. Internacionáléval.

Megannyi helyzetben szokványosnak tűnő megjelölésekhez nyúl: így a bürokrácia „lélektelen valóságáról”, hamis „bürokratikus lelkiismeretességéről” értekezik. Nem átall közben a marxizmushoz képest idegen szóhasználattal élni: például a III. Internacionáléban a kanti gondolkodásból származtatható Legyen-szerkezetet rögzíti. Vagy rendszeresen ragaszkodik vitalista színezetű kijelentésekhez is: a bolsevikok által fémjelzett III. Internacionálé nemcsak „magasabb” de „elevenebb” valóságot jelent. A bürokrácia „megmerevedésre” ítéltetett, a bolsevikok által mozgatott szerve viszont „belső életlehetőségeket” kínál.

Mintha a III. Internacionálé valamilyen vitalisztikus elsőbbséget élvezne elődjével szemben!

Aztán, a II. Internacionálé képviselői fölött pálca törhető, mert a nemzeti dimenziók előtérbe emelésével, a nemzetközi vonatkozások rovására végzetesen összekeverték a formát és a tartalmat – amennyiben Lukács eljárását szigorú vizsgálatnak vetnénk alá, úgy gyorsan megállapíthatnánk, hogy itt nem a marxi Tőke formafogalmát használja.

Ám ezzel még nem szolgáltattunk igazságot a korai Lukács erőfeszítéseinek. Ha itt megállnánk, akkor a filozófust minden zárójel nélkül kitehetnénk annak a vádnak, hogy továbbra is foglya maradt az olyan nem-marxista, „polgári” filozófiáknak, mint mondjuk a vitalizmus.

Mintha a Történelem és osztálytudatban nem jutnának a felszínre olyan tendenciák, amelyek áttörik a lukácsi észjárásban amúgy tényleg „maradékként” egzisztáló, korábbról hozott nem marxista elemek karámját!

És adódik ebben a műben egy inkább implicit bürokrácia-fogalom is, amely voltaképpen új távlatot nyit a lukácsi érvelés egészét illetően. Azaz a bürokrácia itt sokkalta átfogóbb jelentésre tesz szert, mint a II. Internacionáléval való kitartó polémiában.

Lukács azt fontolgatja, hogy a bürokrácia praxisában megtapasztalható formális észszerűség nem elszigetelt jelenség, hanem minden munkafolyamatra kivetülő szervezeti modell.

És implicit ez a fogalom, mert annak ellenére, hogy az említett mű szempontjából központi jelentőségű eldologiasodás kapcsán merül fel, nagyon intenzíven kell kutatnunk ezen mű szövegeit ahhoz, hogy rátaláljunk a megfelelő állításra. Lukács úgy érvel, hogy a bürokrácia a kapitalizmus minden „társadalmi formájában” megmutatható, és ezen azt érti, hogy a kapitalizmus belsejébe hatol.

Vagyis, meg kell találni azokat a kapcsokat, amelyek egybefűzik a tőke felhalmozásából származó imperativusokat és a bürokratizáció folyamatait. És a filozófus hozzáadja, hogy ez a „struktúra” csak a munkások által tapasztalt viszonyokban jelenik meg kristálytisztán, és „tudatosodásra készen” ̶ emlékszünk, ez a mozzanat ad hírt a lukácsi gondolkodás főcsapásáról, amely különös megismerési lehetőségeket juttat az árurelációkban mozgó munkásoknak, akik közvetlenül átláthatják az eldologiasodásukat előremozdító folyamatokat. Igaz, e műveletek velejárója, mármint az önmegismerő munkásosztályt megillető specifikus ismeretelméleti pozíció részeleme egy ellentmondás:

a munkás egyszerre bukkan fel a színen, mint a működésben lévő kapitalizmus terméke, és mint a kapitalizmus a priori negációja. Egyszerre kerül a munkásosztály a kapitalizmus teremtményének, és a tőkés termelési mód rejtjelei megfejtőjének a helyzetébe.

Innen nézve azonban a legfontosabb mégiscsak az a tény, hogy a bürokrácia nem a II. Internacionálé félresiklásaként, nem az „életlehetőségeket” pusztító, szervezetfüggő félrefogásnak, hanem szerkezeti jelenségnek bizonyul, amely összefüggésben áll az áruviszonylatok önerősítő kiterjedésével – ebből a pontból akár annak a megértése felé is elindulhatnánk, hogy a fluxusra, a flexibilitásra esküsző neoliberalizmus hogyan párosulhat mégis a bürokratizáció megállíthatatlan erősödésével.^[4]

Azért mert a neoliberális kapitalizmus sem tud lélegzetet venni a tőkefelhalmozás számára feltételeket biztosító, szervezeti kereteket fenntartó és reprodukáló, egyúttal folytonosan méricskélő, sematizáló bürokratizáció nélkül. És a kellőképpen figyelmes olvasó magyarázatot találhat arra is, hogy miért járnak téves úton azok, akik kapkodva, kizárólag az államot kárhoztatják a bürokrácia kapcsán. Az állami „alkalmazottak” együttműködnek a korporatív bürokráciával, a brit állam kooperál a Brit Kelet Indiai Társaság bürokratáival, a New Deal ügyintézői tárgyalnak a Pepsi embereivel, Margaret Thatcher neoliberális bürokratái összeszűrik a levet a Shell alkalmazottaival, etc.

A bürokrácia a radikális baloldal számára ennélfogva nem (csak) a semleges, a közömbösséget tanúsító alkalmazottak seregét, hanem a tőkés világ szervezeti feltételrendszerét, azaz a tőkés szisztéma újratermelésén munkálkodó káderek szervezetét jelenti – hogy a vonatkozó francia szakirodalom kedvelt fogalmát használjam. És mindez egyaránt magába foglalja az állam feletti, és ha úgy tetszik, az állam alatti bürokráciát.

De ugyanúgy állítom: nem nyerhetett itt, mármint Lukácsnál, minden kérdés megoldást. Nem tisztázódott itt minden olyan probléma, amely a kapitalizmus strukturális meghatározottságaiból fakad. Aligha mellőzhetjük például azt a tényt, hogy a Történelem és osztálytudat gyakori szereplője az a Max Weber, aki a bürokratizáció folyamatát inkább az észszerűsítés folyamatainak tolmácsolása, mintsem a tőke akkumulációjának elemzése felé lökné.

Számunkra viszont roppant fontos, hogy a bürokráciát ne az észszerűség előrenyomulása, hanem a tőkefelhalmozás, a dinamizált tőkekonfiguráció felől értsük. És az is elengedhetetlenül fontos, hogy a bürokráciát, mint kormányzó-irányító szervezetet, belehelyezzük a tőkés univerzum szerkezeti kényszereinek jelentéskörnyezetébe.

Az ugyanis, hogy a bürokrácia „indifferens”, együttérzést nélkülöző fellépése okán a rossz közérzet vesz erőt azon, aki engedetlen beszéddel próbálkozik, vagy kihullva a piac rostáján elszegényedik, mégiscsak e kényszerek szolgálatából következik.

A radikális baloldal szívesen olvassa Franz Kafkát, és örömmel erősíti meg, hogy az ismétlődő értelemnélküliség hatalomfenntartó körforgása, azaz a kafkai mozzanat figyelembevétele nélkül megértésünk hiányos. Ám többet akar: a rossz közérzet magyarázatát.

Továbbá, Lukács elméleti fáradozására árnyékot vet mindaz, ami vonatkoztatható a nyugati marxizmusra egyáltalán, amely defenzív talajon mozogva bontakoztatta ki amúgy igencsak finom szövéssel létrehozott teljesítményeit. Így a lukácsi filozófiai fogékonyságot megterhelő aspektusok a nyugati marxizmusra tapadó dimenziók is egyúttal. Perry Anderson, a brit történész, régi, kegyetlen verdiktje, miszerint ezen alapálláshoz hozzátartozik a marxi reflexivitás szempontjából olyannyira fontos kritikai politikai gazdaságtan, legalábbis részleges kilúgozása a kultúrát érintő elemzések javára, valamelyest érvényes Lukácsot illetően is. Anderson egyébként aposztrofálja is Lukács Györgyöt, mint olyan marxistát, aki paradigmatikus szereplő abban a tekintetben, hogy nála (is) elbillentek a politikai gazdaságtanra és a kultúrára irányuló elemzések arányai. És felesleges bizonygatni, hogy milyen történelmi feltételekből eredt ez a fejlemény, azaz, hogy mindez a forradalmi vereségek által létrehozott történelmi szituáció lenyomata.

Azért hozzáadnám: még ha Lukács eszmefuttatásaiból hiányzik is jó néhány dolog, és nem is jutott el a bürokrácia politikai gazdaságtanának teljes megformálásához, mégis a korai Lukács érzékenységét dicséri, hogy rálátást nyitott erre a perspektívára, amely Marxnál sincs igazán kidolgozva – előbbre jutva így a nyugati marxizmus egyéb képviselőinél. Mégiscsak derengett itt valami.

És ne felejtsük el, hogy beszámolhatunk arról a Lukács Györgyről is, aki választott hősét, Lenint ábrázolva fejti ki a bürokráciára vonatkozó állításait. Szögezzük le: az alapállás itt sem változik, így az a tétel, hogy a bürokrácia által közvetített kényszerek a kapitalizmus struktúrájához tartoznak, hogy a bürokrácia ténykedése mögött tőkés igények bújnak meg, továbbra is érvénnyel bír. Ám Lukács most nem az áruvá válás expanzív folyamatait kívánja leírni, mint a Történelem és osztálytudatban, hanem a bolsevikok vezető emberének stratégia- és taktikateremtő cselekvéseit veszi górcső alá.

Lukács számára az élete végén, a bürokrácia gyökereinek kitéphetetlensége okán fölöttébb aggódó, bolsevik elöljáró sötét árnyalatú gondolatai különösen mérvadóak lehettek. Lukács, eszmei beállítottsága folytán, az objektív feltételekből kinövő bürokráciát észlelő Lenint részesíti előnyben az úgymond naiv Trockijjal szemben, aki azt sugallja, hogy a munkások állama eleve nem sanyargathatja a munkásokat. És számára a bürokrácia a tömegektől való eltávolodás, az „élettől való elkülönülés” élettelen tendenciája, amely a világot szorongatóvá teszi. Lukács vissza-visszatér a vitalista tónusú megjegyzésekhez is: a bürokrácia vétek az élet ellen. És a reakciós meghatározottság csalhatatlan jele, hogy a bürokrácia beleolvad az „imperialista korszak” ideológiai orgiájába.

A burzsoázia eredendően a feudalizmus ellen mozgósította a bürokrácia fegyverét, ám az „imperializmus” időszakában az erjedő „tendencia” egyértelműen reakcióssá vált: feladata, hogy kordában tartsa az időközben védtelenné váló munkásosztályt, és elvegye tőle a forradalom lehetőségét. Nincs előrelépés: a bürokrácia körül immáron nincs friss levegő.

És ott van a munkásmozgalom keretein belül felbukkanó bürokratizáció folyamata, amit Lukács a „spontaneitás” túlbecsülésével és az „ökonomizmussal” hoz összefüggésbe. A gazdasági lét, folytatja, mitologizálja a spontaneitást – a bürokrata ezen szituáció rabja. A spontaneitás dezavuálásáért pedig filozófiai magyarázat kezeskedik: képviselői a közvetlenség sarába ragadnak, hiszen esetükben az „érdek és tárgya” csupán a közvetlenség távlatában képzelhető el.

Lenin a néptribün, a „cselekvő”, a „kisérletező” ember, akit a siker nem igéz meg, a kudarc pedig nem bénít meg, viszont a forradalmi tudatosság harcosa, aki szembeszegül a tőkés világ törvényszerűségeit eltorzító spontaneitással, és az ebből kialakuló „bürokratikus kinövésekkel”. Lukács a „társadalom egészére” ráhangolódó Leninben, Marxban, Robespierre-ben, Saint-Just-ben pillantja meg a bürokratával szembeállítható néptribün alakját – hovatovább Lenin mintha egyenesen a tetőpont lenne ebben a sorban. Csak ez a fellépés támaszt komoly kritikát a bürokrácia hatalmával szemben – a szóvirágokat, retorikai díszeket felvonultató Lassale-ok pedig végzetesen lemaradnak e kritika gyakorlásáról.

A bürokrácia egy időbeli meghatározottság is:

a diadalt arató múlt győzelmét jeleníti meg az eleven jelen felett.

Ezért ébred fel Leninben a rokonszenv az öntevékenységet magában foglaló kommunista szombatok iránt, amelyek a jövőt nyitják meg a rutinszerűségben rekedt múlttal szemben.

Azért említsük meg: Lukács Leninnel szembeni apologetikus viszonya nem engedi meg, hogy akár szóba hozza a lehetőséget, hogy az élcsapat-vezető gondolkodásában bizony akadnak a bürokráciát stabilizáló érvek. Vajon a taylorizmust-fordizmust, német háborús szervezkedési modellt, a postát dicsőítő eszmefuttatásai nem egy olyan masinisztikus nézet kivetülései, amelyek a bürokrácia sokszorozódását igazolják? Alfred. G. Meyer, egy ma már kevésbé ismert értelmezője, Lenint „bürokrata szellemű forradalmárnak” minősítette. Egyszóval, vannak itt azért átgondolásra váró mozzanatok.

Összegezve: égető szükség van arra, hogy a radikális baloldal ismét felvegye az előbbiekben említett fonalat. A számadatokkal operáló, az értékelés hierarchikus formáit működtető audit-benchmark-rendreutasító bürokrácia mélyen befészkelte magát a kapitalizmusba, és két kézzel segíti érvényesülését.

Ugyanakkor a kivételes nehézség abból fakad, hogy az anti-bürokratizmus sem panacea, ahogy ezt különféle történelmi szituációk bizonyítják.

Elvégre, ne merüljön feledésbe, hogy a nácik is megszólták – az általuk magasztalt vitalizmus szellemében –a szabályokhoz konokul ragaszkodó állami bürokráciát. Három évtizeddel ezelőtt a szocializmustól rohamlépésekben távolódó Slobodan Milošević rezsimje hajtott végre a nacionalista vitalizmustól ösztönözve és a jogi kereteket lerázva „anti-bürokratikus forradalmat” Szerbiában.

Úgy bírálni a bürokráciát, hogy közben ne essen a reflektálatlan anti-bürokratizmus csapdájába – ez lehetne a radikális baloldal feladata.

És olyan sok kérdés maradt még feldolgozatlanul. Mondjuk, a bürokrácia és a mélyállam viszonya. Vagy, a rendkívüli állapot komisszárjának (régiesen: curator) megváltozott formában való visszatérése, mégpedig abban a neoliberalizált kapitalizmusban, amely állandósítja a rendkívüli állapotot.

Lukács Györgyöt pedig ott konzultálhatjuk, ahol (csupán) belekezdett a bürokrácia politikai-gazdaságtanának alakítgatásába.