Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem vehetitek el a jövő generációinak maradék esélyét a boldogulásra! 

Miért baj, hogy néhány család megveheti a lakását? Akinek nincsen lakástulajdona, miért ne vásárolhatná meg a bérleményét? Nézzük meg, hogy kiknek van szüksége önkormányzati lakásra, és ehhez képest kik jutnak ma hozzá ehhez a lehetőséghez! Nézzük meg, hogy mi lesz, ha elkezdődik a lakások felvásárlása. A válasz röviden: még igazságtalanabb lakáshelyzet, még mélyebb lakhatási válság.

Május 26-án rendőrök és parlamenti őrök kurtították meg, műemlékvédelemre hivatkozva a lakástörvény ellen tiltakozó civilek sajtótájékoztatóját a Kossuth téren, ahol ez a szöveg ezért nem ebben a formában nem hangzott el.

A május 11-én benyújtott javaslat arra kötelezné az önkormányzatokat, hogy a tulajdonukban lévő lakásokat a piaci ár töredékéért adják el az ott lakóknak, ez a sajtótájékoztatót szervező szakmai szervezetek szerint tovább fokozná a lakhatási válságot. Amint az a sajtótájékoztató napján kiderült, a javaslatot módosítani tervezi a Fidesz, a lakásprivatizációs kényszer e tervek szerint csak a főváros világörökségi részeire, vagyis leginkább a budai Várnegyedre fog vonatkozni.

A rendszerváltás óta egyre kevesebb önkormányzati bérlakás van, és egyre többen élnek piaci albérletben. Igaz, a többségnek ma saját lakása van, de egy pályakezdő fiatalnak éppúgy nem elérhető az önkormányzati lakásbérlet, mint ahogy a hitel sem. Pont a fiatalok egyre nagyobb hányada bérel lakást, miközben e lakásoknak egyre nagyobb része van – nem az önkormányzatok vagy a lakosság tulajdonában – hanem azokat üzleti céllal hasznosítók kezében.

A családtámogatások csak a hitelképes, gyermekes, és saját otthont vásárló fiataloknak érhetőek el, de Budapesten a támogatás összege csak komoly önerő mellett lesz elég a lakásvásárlásra. A lakásárak elrugaszkodottsága és a lakáspiac elüzletiesedése mellett minden korábbinál nagyobb szükség lenne az önkormányzati lakásokra.

Ma egyébként a négymillió magyarországi lakásból csak százezer van az önkormányzatok kezén, és ennek is a fele hosszú távú szerződéssel olyan bérlők által lakott lakás, akik sajátjukként élhetnek az ingatlanban. Így csak pár tízezer olyan lakás marad, ami alkalmas arra, hogy egy pályakezdő fiatal, egy otthontalan ember, vagy te, akinél amúgy minden oké volt, de leégett a házad tegnap, és pont lejárt a biztosításod, beköltözzetek.

Nagyon kevés ember kap valódi segítséget a lakhatásában, míg mások semmit. Ráadásul, hogy kik kapnak segítséget, az szinte véletlenszerű. Vannak szegénységben élők, van, aki krízislakásként, mások szolgálati lakásként kaptak köztulajdonú ingatlant, de jól tudjuk, hogy vannak, akik politikai csókosokként. Nem egységes, ellenőrizhető, átlátható rendszerben, hiszen állami szintű lakáspolitika továbbra sincs, a sokszáz lakástulajdonos önkormányzat pedig ugyanennyi, ráadásul folyton változó szabályozást jelent. Mi lesz most a közös?

Mindenhol lesznek olyan bérlők, akik pár hónapja vagy pár éve nyertek bérleti jogot egy pályázaton – ahol sok más jogosult is volt, csak nem volt elég lakás! Most pedig azok az emberek, akik eddig, több-kevesebb ideje jelentős segítséget kaptak a lakás formájában, meg is vehetik azt, így minden normatív alap nélkül, soktízmilliós vagyontárgyat kapnak a közösből – míg mások, a többség ismét semmit. És ez a támogatás minden korábbinál igazságtalanabb, mert a kiosztása szinte teljesen véletlenszerű.

Képzeljük csak el, hogy a családok, háztartások egy futóversenyen vesznek részt a gazdasági teljesítőképesség eléréséért.

A táv nem hosszú, a cél közelinek látszik: biztos megélhetés és társadalmi részvétel, itt van mindkettő a kanyaron túl, csak ezer lépés, de aki lemarad, kimarad.

Nemsokára indul a verseny, előtte viszont van még egy kis feladat, de nem mindenkinek. Ha valaki szüleinek van saját lakása, lépjen előre százat. Ez ma Magyarországon nagyjából száz családból kilencven, de százból tízen a startvonalon maradnak. Ha valaki szüleinek budapesti lakása van, lépjen előre megint csak százat. Az elöl állók negyede még előrébb lép. Ha valaki  szüleinek diplomája van, szintúgy. Egészséges vagy? Lépj te is előre.

És nem egy ilyen faktor van, hanem sok tucat. Vannak sokan, akik már a verseny indulása előtt beértek a célba. Nekik nehéz visszanézni. Könnyű azt gondolni, hogy az anyagi biztonságunk és az érdekérvényesítő képességünk a saját érdemünk, de ez nem ilyen egyszerű.

Vannak versenyzők, akik még mindig a rajtnál vannak, mások a pálya felénél, vagy azon is túl. Ez így már nehezebb, a jobb érzésű nézők nyelnek egyet, de tiltakozni nehéz, főleg akkor, ha te, a testvéred, az élettársad, barátod, kedves kollégád előre léphetett, vagy be is ért már a finisbe. Márpedig a többségnek van ilyen kapcsolata. Vannak köztünk, akik semmit sem tettek, vagy mondtak még, de a helyzetük születésüktől kezdve kedvezőbb, mint másoké. Nem ők a hibásak az egyenlőtlenségekért, azonban világos, hogy nyertesei a helyzetnek. Azt hihetnénk, hogy ha kicsit rosszabb szájízzel is, de most már indulhat a verseny.

De azért várjunk még.

Állami gondozott voltál? Lépj hátra százat. A szüleidnek csak alapfokú végzettsége van? Akkor is. Láthatóan cigány származású vagy? Száz lépés vissza. Tartós betegség vagy fogyatékosság korlátoz az érvényesülésben? Vissza száz lépés. Leégett vagy összedőlt a házad? Legyen ez is csak száz…

Vannak, akik csak előreléptek, és rövidebb úton közelítenek, mások hátralépve akár másfélszeres távon futnak, ahhoz képest, mint, ha mindenki a nulláról indult volna. Látnunk kell, nem szabad elfelejtenünk, hogy rajtvonal nincsen, csak verseny van.

Sokan vannak, akiknek sosem volt saját lakásuk. Vannak, akik a térségük gazdasági helyzete, az egészségi állapotuk, rossz családi hátterük miatt sokkal nehezebben kezdik el az önálló életet, mint mások. Vannak, akiknek jó életük van, de egy betegség, egy baleset, vagy egy káreset derékba töri azt.

A társadalom közös érdeke, hogy mindenki beérjen a célba, , legyen a lakástalanság oka krízishelyzet vagy társadalmi hátrány. A lakhatás területén erre való az önkormányzati lakásállomány. Nem újonnan kötött örökbérletre, nem vagyonszerzésre, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek pusztító hatásainak kiegyenlítésére és a krízishelyzetek kezelésére.

A jelenleg ismert törvénymódosító azonban nemcsak a társadalmi egyenlőtlenségeket veszi semmibe, és nemcsak gátlástalanul fosztja ki a lakosságot ismét.

Jegyezzük meg: a magyar állam arányosan többet költ néhány ember, így pl. Mészáros Lőrinc és Semjén Zsolt hobbijára a közös adónkból, mint amennyi a tízezreket és több százezer családot segítő hajléktalanellátó rendszerre és az önkormányzati lakásokra jut.

Amikor a terv szerint Bayer Zsolt és Rákay Philip megveszi a vári lakását az ára töredékéért, akkor jegyezzük meg: te és én ennyi pénzért nem kaphatunk lakást, sehol. Hitelre sem. Mert egy szociális munkás, egy tanár, egy közalkalmazott ma már nem hitelképes.

Vannak bérlők persze, akik kimaradtak a kilencvenes évek elején a privatizációból. De sok NER-hűbéres pár éve kapott örökbérletre lakást, akkor, amikor ez neked, nekem nem volt hozzáférhető.

A törvénytervezet, amelyet most kezd tárgyalni a parlament, azt mondja, hogy ha jobb módú vagy, légy még jobb módú, ha szegény vagy, légy csak még szegényebb. Ha akár a jogosult, akár jogosulatlan, mai használók kivásárolják a közös vagyont, akkor a gyermekeiknek már nem lesz lehetősége segítséget kapniuk az önálló életkezdéshez, vagy megmenteni az egzisztenciájukat, ha bajba kerülnek. Holott az, hogy egy kormányzat szeretné-e rendezni a lakáspolitikát egy országban, olyan gazdasági teljesítőképesség mellett, mint Magyarországé, csak döntés kérdése.

Ma a hajléktalanellátás normatívájára tízmilliárd forint van, és ugyanennyit szán az állam az önkormányzati lakásállomány fenntartására is, de ennek az összegnek a többszörösét készül a lakások eladásával nehéz helyzetbe került emberek zsebéből kihúzni.

Nem lehet mást mondani: a lakásprivatizációs törvényt meg kell állítani. Remélem, hogy nincs olyan képviselő, aki átszavazna majd, mert azt látni kell: ma úgy tudjuk, hogy ennek a módosítónak nincsen kétharmada.  Bízom benne, hogy a képviselők többsége azt szeretné, ha egy igazságosabb országban nőnének  fel a gyerekeink. Üzenjük a parlamentbe, minden döntéshozónak: A lakások, amelyekről majd dönteni fogtok, nem a tiéitek. Nem vehetitek el a jövő generációinak a maradék esélyét a boldogulásra!

Címlapkép: MTI/Szigetváry Zsolt