A klasszikus ellenforradalmiságnak két típusát ismerjük. Az egyik a romantikus antikapitalizmus, amely a kapitalista jelennel a prekapitalista formák idealizálását vagy a  kapitalizmus egy korábbi, még kevésbé romboló és antinomikus történeti fázisa iránti nosztalgiát állítja szembe. Hibája tehát, hogy csak a jelen kapitalizmusát utasítja el egy múltbeli „aranykorra” és a „konzervatív forradalomra” hivatkozva. Eredménye, logikus módon, a status quo fenntartása, a kapitalizmus lassításának törekvése lesz.

A másik a fasiszta típusú, amely paradox módon a kapitalizmust annak még határozottabb igenlésével akarja „meghaladni”. Csak ez az utópikus forma az, ami igazán forradalmian ellenforradalmi.

Ez a rombolás és az antinómiák végletes kiélezése felé halad, mintegy be akarja teljesíteni a kapitalizmust, így legrombolóbb és legvégletesebb tulajdonságainak kiéleződését idézi elő és fel, hogy felgyorsíthassa a beteljesedést.

Az igenlés és tagadás egyidejűségében a bűvészmutatvány az, hogy a kapitalizmus negatív lényegeként ebben a második esetben a demokráciát nevezik ki, és ezt próbálják meg likvidálni („vezérdemokrácia”, stb.), mégpedig a kapitalizmus romboló vonásainak túltolása révén.

Azt sugallják, hogy a demokrácia lassítja a kapitalizmust, hogy a demokrácia valójában az inkompetensek önlegitimáló ideológiája, és hogy nem a kapitalizmus, hanem a demokrácia, meg a liberalizmus, meg az „elfajult kultúra” az, ami puhánnyá, gyökértelenné, gyengévé teszi az embereket. Ezért kell egy militánsabb kapitalista formát keresni. Ennek a megnyilvánulása a jobboldali „kultúrharc”, melynek lényege, hogy egy másik kultúra („felépítmény”) kell, de a kapitalizmus (az „alépítmény”) marad.

Magyarországon hivatkozni szoktak arra a látszólagos paradoxonra, hogy miközben a lakosság többsége EU-párti, mégis elfogadják Orbán EU-ellenes retorikáját. Föltehető, hogy a föntihez hasonló bűvésztrükk ennek a titka. Orbán eddig ténylegesen csak a nyugati liberális demokráciát és a jogállamot utasította el („illiberalizmus”), nem pedig az egész nyugati kapitalizmust.

Vagyis úgy tett, mintha a Nyugat rossz lényege a liberalizmus, a demokrácia, a szekularizáció lenne. E politika ellenforradalmisága tehát abban áll, hogy igenli a Nyugatot, de csak „libernyák” és demokrácia nélküli formájában, vagyis a „hódító és férfias Nyugat” az ideálképe.

Ezért egy szigorúbb, katonásabb, kulturálisan, vallásilag, „fajilag” homogénebb,  „poroszosabb” Európát akart, végül is: a gyarmatos Európát. Az EU-párti lakosság és a EU-kritikus Orbán látszólagos szembenállása mögött tehát volt konszenzus: mindkét oldal igenelte a nyugati kapitalizmust és a gyarmatos Európát, csak máshová tették a hangsúlyokat.

Úgy tűnik, ennek a kérdésnek kell eldőlnie a 22-es „választások” alkalmából. Ha Orbán győz, akkor föltehetően a kapitalizmusnak az eddiginél militánsabb formáját fogja bevezetni, hisz ez következik eddigi lépéseiből. Ha valamiért veszít vagy hátrébb lép, ez csak azt jelentheti, hogy egy kis lassulás jön, konzervatív forradalom, miközben Orbán a háttérből továbbra is irányítani fog, legalábbis igényt fog formálni erre.

Hát, ilyenek az ellenforradalmak. (Forradalmakról most nem beszélünk.)