Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért e lom? Ferge Zsuzsa és az egyenlőség dicsérete

G. A. Cohen esszéje az egyenlőségelvű szocializmusról egy baráti kirándulás felidézésével kezdődik.[1] A kiránduláshoz mindenki bead valamit a közösbe: sátrat, horgászbotot, labdát, kártyát az esti tábortűz mellé – ezeket az egyébiránt magántulajdonban lévő tárgyakat közösen használják, ahogy szükségük van rájuk. Közösen túráznak az erdőben, közösen horgásznak, főznek, mosogatnak – de van, aki inkább ebből, van, aki inkább abból a tevékenységből veszi ki a részét: van, aki jól bánik a térképpel és az iránytűvel, de ügyetlen a sátorállításban; van, aki nem szeret főzni, de nagyon szívesen gyűjt rőzsét az esti tűzrakáshoz. Mindenki hozzájárul valamivel, és közösen élvezik a kirándulás örömeit. Vacsorára annyit főznek, hogy mindenkinek jusson.

A kirándulás felidézése Cohen gondolatmenetében annak az illusztrálását szolgálja, hogy egyes helyzetekben a legtöbben – a társadalmi egyenlőség ügye iránt egyébiránt közönyös vagy ellenséges emberek is – magától értetődőnek tekintjük az egyenlőség és a kölcsönösség elveit. Mit szólnának a többiek, ha valaki azt mondaná a közös vacsora közben, hogy azért, mert tehetséges horgász, neki több jár – vagy neki járnak a legfinomabb falatok – a közös vacsorából? Mit szólnának a többiek, ha valaki azzal térne vissza a sátrakhoz, hogy talált egy vadalmafát – de azért, mert ő talált rá, feljogosítva érezné magát, hogy az almákért cserébe ne vegyen részt a kirándulással járó munkákban?

Ha kirándulunk, akkor ilyen igények nem merülnek fel, és ez végső soron mindenki, vagyis azok számára is élvezetesebbé teszi a kirándulást, akik – ezért vagy azért – megfogalmazhatnák azokat.

Ferge Zsuzsa 85. születésnapján az ELTE ÁJK-n (részlet) Fotó: Hajós Luca.

Ferge Zsuzsa munkái alapvetően nem a politikai filozófia, hanem a társadalom tényleges működése – tények, adatok, számok – alapján közelítenek az egyenlőtlenségek kérdéséhez. A társadalmi igazságosság által megkövetelt egyenlőség pontos mértéke – és pontos mibenléte, vagyis annak a kérdése, hogy a társadalmi igazságosság pontosan minek az egyenlőségét követeli meg, és ezzel szemben az egyenlőtlenségek miért és mennyiben igazolhatók – az egyenlőségről szóló kortárs politikai filozófia kulcskérdései – a munkáiban gyakran implicitek maradnak.

Ezt részben az magyarázza, hogy Ferge Zsuzsa munkásságának a középpontjában nem az eszmei egyenlőség vagy az egyenlőség eszméjének maradéktalanul megfelelő eszmei társadalom, hanem egyrészt (kezdetben) az egyenlőtlenségek és azok újratermelődésének a tényleges rendszere, másrészt (később) az a pragmatikus kérdés áll, hogy az egyenlőtlenségek miként csökkenthetők.

Az egyenlőtlenségek kritikája 1989/1990 előtt pont azért nem szorult külön igazolásra, amiért viszont „politikailag érzékeny” témának számított: a rezsim hivatalos ideológiája az egyenlőséget hirdette. Ferge Zsuzsa egy közel 60 évvel ezelőtt megjelent leíró jellegű társadalomstatisztikai munkájában – egyebek mellett – bemutatta, hogy a gyermekek általános iskolai tanulmányi eredményei és a középiskolában továbbtanulók aránya szorosan és következetesen követik a szüleik társadalmi-gazdasági hovatartozását.[2] A szerzőnek nem kellett külön megérvelnie, hogy ezt az összefüggést miért tartja problémának – vagy a kérdést elemzésre méltónak. A számok magukért beszéltek.

Más szempontból persze az is beszédes, hogy az 1960-as években a Központi Statisztikai Hivatal nagymintás adatgyűjtései lehetővé tették ezeknek az adatoknak az előállítását és publikálását. Vagy éppen azokét, amelyekkel Ferge Zsuzsa és szerzőtársa egy 1969-ben megjelent könyvecskében részletesen bemutathatta az iparban dolgozó nők és férfiak között a keresetek és a munkakörülmények területén jelentkező egyenlőtlenségeket.[3] (A szíves olvasóra hagyjuk, hogy talál-e hasonló és hasonlóan részletes adatokat e tárgykörökben a KSH rendszerváltás utáni publikációiban.)

Szabó Ervin írta jó százhúsz évvel ezelőtt, hogy a „polgári osztály önmaga ellen kovácsolja a fegyvereket”, amennyiben „valahányszor a tudományt veszi igénybe, valahányszor statisztikai adatok után kutat, mindannyiszor súlyos vádak merülnek föl ellene.”[4] A mai magyarországi államszervezethez képest az „államszocialista” diktatúra – a tudományos szabadság és a szabad nyilvánosság evidens hiánya ellenére is – mintha több fegyvert kovácsolt volna (hagyott volna kovácsolni) önmaga ellen.

Az egyenlőtlenségek feltárása és felmutatása azonban a rendszerváltást követően is szinte egyenértékű maradt az egyenlőtlenségek kritikájával.

Ez persze nem független attól, hogy a társadalmunk egyenlőséggel – és az egyenlőtlenségek csökkentése iránti állami felelősséggel – kapcsolatos érzülete és kívánalmai szempontjából a rendszerváltás nem jelentett akkora cezúrát, mint a társadalmat alakító elosztási és újraelosztási struktúrákban.

A European Social Survey 2018-as adatai szerint mintegy 30 ország közül Magyarországon voltak legtöbben, akik teljesen egyetértettek azzal, hogy a kormánynak lépéseket kellene tennie a jövedelemkülönbségek csökkentése érdekében. A magyar társadalom az elmúlt három évtizedben következetesen a nagyobb létbiztonság, a kisebb jövedelmi-vagyoni egyenlőtlenség és a mindezért viselt állami felelősség híve volt – legalábbis ezen a magas absztrakciós szinten, és mindenesetre inkább, mint a politikai uralkodó osztály, bármely kormányzati ciklusban.

Meg is kapta ezért a magyar nép a magáét – mintha a társadalmi egyenlőtlenségért viselt állami felelősség afféle „kádári reflex” vagy „beidegződés” volna. Ferge Zsuzsa viszont ebben a tekintetben is a magyar nép pártján állt:

„Az az állítás, hogy a polgárok biztonság iránti igénye az államszocializmus félrenevelésének következménye, amelyről az önfelelősség magasabb ideálja érdekében le kell őket szoktatni, valószínűleg önbecsapás, amely félreérti az európai történelmet”.[5]

Zsuzsa éleslátását mutatja, ahogyan – azelőtt, hogy Bourdieu egy másik fontos tanítványa, Loïc Wacquant vonatkozó világhírű munkái megjelentek volna – azt is megírta, hogy az „öngondoskodás” és a korlátlan piacok utópiája valójában „nem jelenti az állam eltűnését, esetleg még gyöngülését sem. Inkább alapvető funkcióváltás megy végbe, egy történelmi folyamat megfordításával. Az állam korai »rendőri« és szabályozó szerepe az új feltételek mellett is megmarad, sőt erősödhet, hiszen a tartós munkanélküliséggel, a »kiilleszkedéssel«, a jóléti rendszerekből való kiszorulással, az egyenlőtlenségek növekedésével szaporodnak a »rászorulók«”.[6]

Sajnálatos magyarországi adottság volt – amire Ferge Zsuzsa „a hazai közgazdászok sajátos beállítódása és roppant nagy politikai súlya” kapcsán maga is reflektált[7] –, hogy az egyenlőtlenségek, illetve különösen az azok csökkentésére hivatott egyenlősítő újraelosztás körüli értelmiségi viták a rendszerváltást követően nem annyira (politikai) értékrendek, hanem tudományterületek képviselői közötti nézeteltérésként jelentkeztek. Zsuzsa (még ha a magyarországi közvélemény vele is volt), gyakran mintha egyedül maradt volna az akkor szinte egyeduralkodó piaci fundamentalizmussal szemben – egy olyan küzdelemben, amelyben a tudományterületek „legitimációs hierarchiája” okán eleve versenyhátrányban volt.

Akkoriban a „közgazdászok” és „a szociálpolitika” vitája a piac, az újraelosztás és a jóléti kiadások ügyében az ész és a szív konfliktusának tűnhetett. Pedig utólag visszatekintve a vitapartnerei – no meg a magyarországi liberalizmus és végső soron az új magyar köztársaság – javára vált volna, ha megszívlelik például Zsuzsának azt az intelmét, „hogy az általuk egyformán vágyott és helyeselt piac és a liberális demokrácia nemcsak kiegészítik egymást, hanem egymással összeütközésbe is kerülhetnek”.

A helyzet azóta sokat változott: miközben Zsuzsa 1990-es években született munkáinak a jelentős részét a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap ajánlásainak és előírásainak a kritikája tölti ki – az utóbbi kutatói a 2010-es években már maguk demonstrálták, hogy a jövedelmek relatív egyenlősége, az azt szolgáló újraelosztás és a gazdasági növekedés között pozitív összefüggés mutatkozik.

Ferge Zsuzsa. Forrás: ELTE Szociálpolitika Tanszék.

A társadalmi egyenlőtlenségek megértésének és megértetésének azonban más okból is politikai jelentősége van – ami egyúttal szorosan összefügg Ferge Zsuzsa tudomány- és szerepfelfogásával is. Mit jelent, hogy – amint egy helyütt írta – „nincs, és nem lehet értékmentes szociológia”?[8]

A társadalmi egyenlőtlenségek tényei és újratermelődésük mechanizmusai jórészt rejtettek. Az osztálytársadalmak nem rendi társadalmak: az alacsonyan iskolázott, alacsony jövedelmű szülők gyermekei nem azért lesznek jó eséllyel szintén alacsonyan iskolázottak és alacsony jövedelműek, amiért a rendi társadalomban a jobbágyok gyermekei jobbágyok lettek. Az egyenlőtlenségek legitimációját – igazolhatóságát és társadalmi elfogadottságát – jórészt az azokért felelős társadalmi mechanizmusok rejtőzködő jellege biztosítja. Az egyenlőtlenségek működésmódjának a napvilágra hozatala tehát kikezdi azok legitimációját.

Ahogyan Zsuzsa írta Bourdieu nyomán:

„a szociológus feladata azt megmutatni, ami szabad szemmel nem látható egy társadalom működéséből. Az azonban nem véletlen vagy esetleges, hogy mi rejtőzik el. Általában és többnyire az, aminek az elrejtése az erősebb, hatalmasabb csoportok érdekében áll. Épp ezért a rejtőzködő jelen feltárása e csoportok érdekeivel többnyire ellentétes”.[9]

Az erkölcsi érzületünk tipikusan máshogy ítéli meg az egyenlőség és az igazságosság kívánalmait egy együtt kiránduló társaság és egy tízmilliós társadalom esetében. Az viszont, hogy az erkölcsi érzületünket mennyire sértik a társadalmi egyenlőtlenségek, nem független attól, hogy mennyit tudunk róluk, és mennyit értünk azok okairól és következményeiről. Minél többet – annál inkább.

FERGE ZSUZSA 85. SZÜLETÉSNAPJÁN AZ ELTE ÁJK-N (RÉSZLET) FOTÓ: HAJÓS LUCA.

A társadalmi valóság megértése és annak megváltoztatása azonban nem csak az erkölcsi ítéleteinken keresztül függnek össze egymással. A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez értenünk kell azok egyébiránt üzembiztos mechanizmusait. Ez az egyik haszna a társadalomtudományos tudás előállításának és elsajátításának: az „lehetővé teszi számunkra, hogy beazonosítsuk a felelősségteljes cselekvés valódi beavatkozási pontjait”.[10] A társadalmi meghatározottságok feltárása éppen azáltal teszi lehetővé a szabadságot, hogy bemutatja annak hiányát.

„A szociológusnak fel kell dolgoznia az emberi tapasztalatokat, és másoknak is eszközöket kell adnia, hogy megértsék saját életük értelmét és lehetőségeit. Igen, azért, hogy legalább el tudják képzelni a változtatás lehetőségét” – írta Zsuzsa.[11]

A társadalomtudomány politikai feladata ezért az, hogy „a valószínűről való tudásnak a lehetséges valóra váltására való használatával segítsen meghatározni egyfajta racionális utópianizmust” – mondta Bourdieu.[12]

„Én fölnéztem az est alól // az egek fogaskerekére – // csilló véletlen szálaiból // törvényt szőtt a mult szövőszéke // és megint fölnéztem az égre // álmaim gőzei alól // s láttam, a törvény szövedéke // mindíg fölfeslik valahol.” – írta József Attila.


Az alávetettség, az elszabaduló egyenlőtlenségek, az alul lévők helyett a felül lévőket támogató perverz újraelosztás, az egymással való kegyetlenség, egymás utcára tétele, a mások szenvedése iránti önfelmentő érzéketlenség, gyermekek nyomora, bárki nyomora – mindez nem eleve elrendelt, nem természetes, nem szükségszerű és nem elkerülhetetlen.

Lehet, hogy az igazságos társadalom nem – az sem – az evilágból való. Azt viszont, például éppen Zsuzsa írásaiból, tudnunk – és az ezzel a tudással járó felelősséget viselnünk – kell, hogy élhetnénk úgy is együtt, hogy kevesebb legyen „az a szenvedésmennyiség, amely nem emberi lényünkkel, esszenciánkkal, hanem létünkkel, egzisztenciánkkal függ össze”.[13]

Hogy közös életünkben és világunkban kevesebb legyen „a győztes mindent visz” típusú verseny, és jobban hasonlítson egy baráti társaság erdei kirándulására.

Zsuzsa egy keserű nyilatkozatában a következőket mondta 2013-ban: „Mire vagyok a legbüszkébb? A válaszom az, hogy semmire nem vagyok büszke, mert semminek nincs eredménye, vagy folytatása. Minden megy tönkre, minden, amiért dolgoztam, minden, amiből esetleg még lett is valami, az most mind összeomlik. Magyarán, amit csináltam, az nem látszik nagyon tartósnak.”[14]

Kedves Zsuzsa, annyi mindenben igazad volt – a szép kerek születésnapod alkalmából kívánom, hogy ebben, végül, ne legyen igazad.

[1] – G. A. Cohen: Why not Socialism? Princeton University Press, 2009.

[2] – Ferge Sándorné: A gyermekekkel kapcsolatos néhány kérdés a statisztika tükrében. Statisztikai Szemle, 1962 (10): 967-992. Utánközlés: Statisztika a gyermekekről – 1962. In. Vágányok és vakvágányok a társadalompolitikában. L’Harmattan, 2012, 105-137. o.

[3] – Turgonyi Júlia – Ferge Zsuzsa: Az ipari munkásnők munka- és életkörülményei. Kossuth Könyvkiadó, 1969.

[4] – Szabó Ervin: Vádak a mai társadalom ellen. In. Szabó Ervin, 1877-1918. Szerk.: Remete László. FSZEK, 1968, 17-19. o. Eredeti megjelenés: Népszava 1899. okt. 1.

[5] – Ferge Zsuzsa: Egy mítosz társadalmi ára. Nemzetközi paradigmaváltás és a magyar szociálpolitika. In. Elszabaduló egyenlőtlenségek. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, 2000, 94. o.

[6] – Ferge Zsuzsa: És mi lesz, ha nem lesz? Az állam és a civilizációs folyamat. In. uo. 46-47. o.

[7] – Egy mítosz társadalmi ára. 91. o.

[8] – Ferge Zsuzsa: Utólagos csatlakozás a Kolos-Szelényi párbeszédhez a társadalmi egyenlőtlenségekről. socio.hu, 2014 (3): 21. o.

[9] – Ferge Zsuzsa: Szociálpolitika és társadalom. ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke, 1994, 9.o.

[10] – Pierre Bourdieu – Loïc J. D. Wacquant: An Invitation to Reflexive Sociology. The University of Chicago Press, 1992, 197. o.

[11] – Utólagos csatlakozás… im., 20-21. o.

[12] – An Invitation… uo.

[13] – Egy mítosz társadalmi ára, 73. o.

[14] – Vétkesek közt cinkos, aki néma? Csiki Ingrid interjúja Ferge Zsuzsával. Humana Magazin, 2013. január 22-24.

Kiemelt kép: ELTE Szociálpolitika Tanszék