Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A nap, amikor a nyárspolgári konzervativizmust végleg felváltotta a fasiszta normaszegés

Valóban megbuktatta Trump a „nárcisztikus populizmust”, ahogy Gyurcsány Ferenc állítja Facebook-posztjában? Egyáltalán: valóban elbukott Trump?

Az világos, hogy a választásokat elbukta, de négy éves elnöksége alatt valósággal letarolta a republikánus pártot – nemcsak azért, mert a  legtöbb republikánus szavazó azt szeretné, ha Donald Trump indulna újra az elnökségért, de emlékezzünk vissza arra is, hogy Trump 2016-ban a pártelit ellenében nyerte meg az előválasztásokat (pedig az amerikai előválasztásokon általában az szokott nyerni, aki mögé a pártapparátus is beáll).

Trump tehát személy szerint valóban elbukott, de a trumpizmus győzött a jobboldalon.

Ahogy Mike Davis írja a New Left Review-ben: az Igaz Trumpisták ma váltak Amerika de facto harmadik pártjává egy kétpárti rendszerben.

A Republikánus Párt trumpizálódáshoz való viszonyát jól  reprezentálja, milyen utat járt be az elmúlt négy évben Lindsey Graham, Dél-Karolina szenátora, befolyásos republikánus politikus. 2016-ban arra kérdésre, hogy Trumpot vagy Ted Cruzt preferálja -e elnökjelöltnek, azt válaszolta: „Ez olyan, mintha a lelövés és a mérgezés között kellene választani. Mit számít?” Az elnöki ciklusa alatt mégis hű szövetségese volt Trump elnöknek, még abban is támogatta őt, hogy a republikánus párt megtámadja a választás eredményét. A Capitolium ostroma utána viszont betelt nála a pohár – „Ami elég, az elég„, fogalmazott szenátusi beszédében.

Grahamhez hasonlóan sok más republikánus politikus hátrált ki Trump mögül a mai napon. Tették ezt nyilvánvalóan annak tudatában, hogy már nincs sok vesztenivalójuk, hiszen Biden lesz az elnök, és a georgiai választáson a szenátusi többségét is elvesztette a Republikánus Párt. Azonban kihátrálások késői és jelentéktelen: a republikánus szavazók már nem lesznek egyhamar újra „mérsékeltek”, és az amerikai társadalomnak még sokáig együtt kell élnie annak következményeivel, hogy az amerikai rendőrségen belül egyre többen vallanak szélsőjobboldali nézeteket.

De jelent-e bármit is az a szó, hogy „mérsékelt”, ebben a kontextusban? George W. Bush, aki megszállta Irakot, megvezette a közvéleményt, és koncentrációs táborokat üzemeltett a perifériákon „mérsékelt” volt? Aligha. A Trump és Bush közötti különbség másban áll.

Trump fémjelzi azt a politikai stílusváltást, amit az alt-right felbukkanása jelentett a jobboldalon szerte a világon: a jobboldal többé nem a „civilizáció” és a modoros „polgári illemtan” nevében követeli a „rendet és fegyelmet”, a hierarchikus társadalmat, hanem leplezetlenül és nyersen kiáll a rasszizmus, nőgyűlölet, osztálytársadalom stb. mellett. Míg a nyárspolgári konzervativizmus az elfojtást képviseli, addig az alt-right fel kívánja szabadítani a beszédet a „politikai korrektség” alól.

Amíg a hagyományos konzervativizmus represszív, az új-jobboldal „transzgresszív”, normaszegő; tudatosan áthágja a szabályokat, és a gyűlölet nyílt felvállalására ösztönöz.

Az új-jobboldal a baloldal tanítványa: eltanulta a ’68-ban idealizált transzgressziót. Eltanulta a „kulturális fordulatot” is – Steve Bannon, Trump egykori tanácsadója büszkén hirdeti, hogy a legnagyobb hatással a „kulturális hegemónia” elméletének kidolgozója, Antonio Gramsci (az Olaszországi Kommunista Párt főtitkára és a Kommunista Internacionálé egyik vezetője) volt rá.  De bizonyos értelmében maga az alt-right is ’68-ból ered: a jobboldal első gramsciánusai nem Bannonék voltak, hanem a hatvanas évekbeli francia Nouvelle Droite.

A hagyományos jobboldal és az új-jobboldal közötti váltás felidézi azt, amit Tamás Gáspár Miklós ír a fasizmusról:”A fasizmus összességében nem volt konzervatív, jóllehet ellenforradalmi volt: nem állította helyre az örökletes arisztokráciát, sem a monarchiát, még ha a romantikus-reakciós tirádák ezt sugallják is.

Trump és a trumpizmus sem konzervatív összességében: nincs ellenére a rendbontás, a zűrzavar, a törvényesség nem szent számára (amint azt kiválóan illusztrálják a Capitoliumnál történtek), nem hisz a család konzervatív eszményképében (ennek még látszatára sem ad), szexuálisan szabados (ami nem mond ellent nőellenességének, sőt, a szexuális szabadosság nevében tart igényt a nők kizsákmányolására, tárgyiasítására) és militánsan „elitellenes”.

Az új-jobboldal „elitellenessége” is egy baloldali eszményt másol: amint arra Catherine Liu könyve rámutat, az elitellenesség a kortárs akadémiai baloldalon legalább annyira divatos, mint a jobboldalon, sőt a baloldali elitellenesség történetileg megelőzi a jobboldalit. Az efféle baloldali elméletek szerint a közízlés bármilyen nemű kritikája „elitista”, a populáris kultúrát megérteni és nem elítélni kell.

Azonban ez utóbbi nézet viszonylag újdonság a marxista baloldalon: a nyolcvanas években Stuart Hall marxista szociológus szakított a frankfurti iskolával, mert szerinte az a kultúrafogyasztót passzív résztvevőnek tekinti, aki feltétlenül befogadja a látottakat, hallottakat, pedig szerinte a néző aktív; képes dekódolni a kultúrát. Hall ezért a populáris kultúra tanulmányozását elengedhetetlennek találta – innen ered az a ma széleskörben elfogadott nézet, hogy a magaskultúra „elitista”, de legalábbis „normatív”.

Csak amíg a jobboldali elitellenesség egyre sikeresebb, addig a baloldali egyre népszerűtlenebb: a populáris kultúrát egyre több néző „kulturális marxizmusként” dekódolja. Ezért lehet, hogy hosszútávon mégis inkább a frankfurti iskolának volt igaza: a kultúripar nem szolgálhatja az egyetemes emberi emancipációt és a szocializmust; a munkáskultúra nem lehet tömegtermék.

A baloldalnak át kell értékelnie ’68 örökségét is – nem felülve azoknak a jobboldali teóriáknak, hogy ’68 alapozta meg a neoliberális fordulatot, nem lemondva a mindennapi élet kritikájáról, de kritikusabban viszonyulva a normaszegéshez és az úgynevezett „elitizmus-ellenességhez”.